Az első, írógépnek nevezhető szerkezetet ötlete viszont 308 éves, és az angol feltaláló, Henry Mill  (1683-1771) nevéhez köthető. Egy 1714-es londoni szabadalmi levél szerint legalábbis, mivel maga a szerkezet nem maradt ránk, már ha egyáltalán létezett.

“Egy gép vagy mesterséges rendszer egyes betűknek egymás után való leírására, melyek a papíron vagy pergamenen olyan tisztán és érthetően látszanak, hogy nem lehet a nyomtatástól megkülönböztetni”.

Biztos, hogy létezett viszont Kempelen Farkas írógépe, amelyet 1775-ben készített és 1799 elején ajándékozott Mária Terézia (1717-1780) vak pártfogoltjának, Paradis Teréznek (1759-1824). A kor legnagyobb zongora és énekművészének még kézinyomdát, szedőt és nyomtatógépet is adott, ráadásul meg is tanította használatukra a fiatal lányt.

Kempelen Farkas írógépének létét bizonyítják a szerkezeten készített és fennmaradt  levek. Kétszázat a linzi vakok intézete, egyet pedig a vakok bécsi országos intézetének múzeumában őriznek. Paradis Teréz Kempelen Farkasnak írt 1779. június 14-i hálálkodó levele pedig teljes terjedelmében megjelent Pressburger Zeitung 56. számában.

Az írógép tömeggyártása csak az 1900-as évek elején kezdődött, az első elektromos változat 1902-es, bár csak a második világháború után jelentek meg tömegesen a piacon, hogy aztán az 1980-as évektől gyors ütemben, és végül napjainkra teljesen letörjék az írógépek nimbuszát a személyi számítógépek.

(Szuhay-Havas Marianna)

1789 áprilisában, tehát hónapokkal a Bastille bevétele előtt, Párizsban a kenyér ára miatt népi zendülés robbant ki, az ún. Réveillon-lázadás. Akkortájt terjedt el az anekdota, hogy a naiv és luxuséletmódhoz szokott Marie-Antoinette, XVI. Lajos felesége, tapsikolva kérdezte: “Ha nincs kenyerük, miért nem esznek kalácsot?”

Ha bejárjuk a szállóige forrásvidékét, az erecskék szerteágaznak. Provence grófja, a későbbi XVIII. Lajos – a Bourbon, aki semmit sem tanult, és semmit sem felejtett – ránk hagyott egy vékonyka memoárkötetet (Párizs 1823) arról az időszakról, amikor még Provence grófjaként elszökött hazájából, hogy később régenssé nevezze ki önmagát. A könyvecske címe: Relation d’un Voyage à Bruxelles et r Coblentz en 1791, de persze többről van szó, mint holmi utazásról Brüsszelből a Rajna menti Koblenzbe. Nevezetesen: az ellenforradalmi emigráció első hónapjairól. Meglepő módon ebben a kis könyvben bukkan elénk a mondás, ugyancsak kérdés formájában, szó szerint így: S’ils n’ont pas de pain, que ne mangent-ils de la croűte de paté? “Ha nincs kenyerük, miért nem esznek pástétomot?” A forrás igazán hitelesnek tetszik, ráadásul a testes Bourbon meg is nevezi: Mária Terézia mondta volna szerinte, XIV. Lajos, a Napkirály felesége, aki persze nem azonos Mária Terézia magyar királynővel, Mária Antónia anyjával. Ez a Mária Terézia ugyanis spanyol volt, 1638-ban született Madridban, 1660-ban lett a Napkirály felesége, és 1683-ban halt meg Versailles-ban.

A 17. századi Franciaországban még gyakoribb volt az éhséglázadás, mint később ínséges korokban, de egyvalami máris világos: a francia forradalom idején az a vérlázító naivitás máris több mint százesztendős.

Franciául leggyakrabban idézett alakjában viszont nincs szó pástétomról és kérdő módról …qu ‘ils mangent de la brioche, ami arra céloz, egyenek az éhezők kalácsot, pontosabban zsömle alakú finom péksüteményt, brióst.

Vallomásaiban Jean-Jacques Rousseau is leír egy esetet, amikor egy gazdag ember ilyesmit mondott – és nem kérdezett, de hát a Confessions, ez a megrázóan szép és őszinte emlékezés már az író halála után, 1782 és 1789 között hagyta el a sajtót.

Bizonyos ingadozások is kétségessé teszik a mondás hitelességét. Más forradalmi források ugyanis nem Marie-Antoinette, hanem barátnője, Lamballe hercegnő szájába adják a naiv – és vérlázítóan naiv! – kérdést.

Van azonban egy másik népi változat is, amelynek negatív hőse nem Mária Antónia, nem Lamballe hercegnő, de nem is XIV. Lajos spanyol felesége, hanem bizonyos Joseph-Francois Foullon, aki már 1771-ben a pénzügyek “intendánsa” volt, s reakciós voltára jellemző: a király, két nappal a Bastille körül kirobban harcok előtt, július 12-én, őt bízta meg a Párizs ostromára összevont katonai erők parancsnokságával. A tömeg azonban a Városháza, a Hotel de Ville épületébe hurcolta, majd július 22-én, még nem lévén guillotine, nyilvánosan felakasztották.

Foullon már évtizedek óta nemhogy népszerűtlen ember volt, hanem talán a nép által leghevesebben gyűlölt államférfi. A föld népét keményen adóztatta, bíróként is kegyetlen volt, el is nevezték a “parlament házi szellemének” – a parlament ekkor még bírói testület. Kivégzése előtt azzal vádolták, s ezt a forradalmi sajtó meg is írta, hogy a kemény szívű államférfi, akit nem hatott meg a parasztnép nyomora, megvetően azt mondta volna: “Ha nincs kenyerük, egyenek szénát!” Ez lehet az oka, hogy Foullont, aki halottnak hirdette magát a Bastille bevétele hallatán, s vtryi birtokán megrendezte saját áltemetését, leleplezték és a városházára vitték. Lafayette márki, a mérsékelt demokrata próbálta megakadályozni a népítéletet, sikertelenül. Néhány heti börtön után a tömeg szénát tömött Foullon szájába, úgy került a lámpavasra. Ennyit a naiv Mária Antónia valósnak vélt kérdéséről.