Kedvenceim közé tartoztak az egyszerű palóc ételek, a krumpli laska, a szilvás gombóc, a krumpliganca, ismertebb nevén a bukta. A jó édes”csinált tej”, ahogy mifelénk hívták, közérthetőbb nevén a tejsodó és a madártej még ezeknél is nagyobb kedvencem volt.

Érdekes módon a tükörben sosem láttam magam kövérnek, pedig nagyon sokszor nézegettem magam benne. Kamasz koromban vagy ettem, vagy a tükörben szemlélgettem kerekded arcomat, amit akárhányszor néztem, mindig szépnek találtam. Hamar megjelentek rajtam a tinédzserkori pattanások, sokszor el is mérgesedtek a zsíros és nem éppen diétás ételektől, de én ezzel mit sem törődtem, továbbra is a tükörbe voltam belebújva, és közben a jobbnál jobb süteményeket habzsoltam.

Nővérem 12 évesen sütötte meg az első palacsintáját, én pedig első voltam annak elfogyasztásában. Egyszer nagyon régen, még kisiskolás koromban volt egy felejthetetlen nyári reggelim. Édesanyánk tízóraira virslit készített nekünk. Aznap korán elment dolgozni, amikor mi elkezdtünk a testvéremmel falatozni, már nem volt otthon. Nekem azonban kevésnek bizonyult a kiporciózott adag virsli, ezért kértem a testvéremet, hogy adjon még az övéből egy darabkát. Azt válaszolta, egyformán kaptunk, ezért nem ad, de én nem adtam ám fel, amikor véletlenül máshová pillantott és nem a tányérjára, akkor elcsentem tőle egy falatot. No, neki sem kellett több, repült a kezéből az ötágú villa egyenesen a bal felkaromba. Még jó hogy nem a szemembe! A nyomát azóta is magamon viselem. Megérdemelten. Ezután picit visszafogtam magam a torkosságban, de azért nem nagyon. Emlékszem egyszer az iskolába menet a közeli ABC-ben kakaós csigát vásároltam, de már nagyon kellett sietni az autóbuszhoz, hogy el ne késsek az iskolából, és a nagy sietség miatt a boltban felejtettem az iskolatáskámat. A reggelim nálam volt, és ez volt a lényeg. Csak az iskolában vettem észre, hogy nincs meg a könyveimmel teli táskám. Na, uzsgyi vissza! Hol gyalogosan, hol futva tettem meg az egy kilométeres utat, már amennyire akkoriban én tudtam ezt a mozgásformát utánozni. A suliból természetesen jól elkéstem. Utána már hamarabb indultam a buszhoz, hogy legyen időm megvenni az „agyserkentő” reggeli betevőt. Nem volt olyan étel, amit ne szerettem volna, illetve csak egy, az pedig a leves, mégpedig a húsleves cérnametélttel. Világgá tudtak volna kergetni vele. Lehet, hogy ezért is került sor az életemben saját specialitásom a gyufaleves elkészítésére? Biztos vagyok benne. Megosztom veletek is a receptjét:

Vegyél egy kilónyi karajcsontot, tedd fel főzni nagy fazék hideg vízben, szépen szedd le a habját, majd ízesítsd be minden belevalóval, és amikor már majdnem teljesen kész suhints bele egy doboz gyufát, ami a gáztűzhely fedeléről egészen véletlenül pontosan belepottyan. Hát ezt az érzést soha nem felejtem el! Ez a leves a vasárnapi ebédhez készült volna négyfős családom számára. Megkóstolva – még a gyufás skatulya beleesése előtt – igen finomnak találtam. Utána már nem kóstoltam meg, mert hamarjában a szomszédos lakatlan ház kertjében landolt. Gyorsan elővettem egy „zacskós” levest, szerencsémre volt otthon, és déli tizenkét óra magasságában elkezdtem főzni az aranysárga Újházi-tyúkhúslevest.

A párom ebből a „kis incidensből” semmit sem vett észre, csak a gyermekeim kuncogtak az orruk alatt, amikor elköltöttük a vasárnapi ebédet. Azóta is jókat mosolygunk, amikor – szigorú titoktartást esküdve – lányaimmal felemlegetjük a gyufaleves „jóízű” történetét.

Magdus Melinda alkotásai a Lenolaj.hu oldalán

Cselédsorban felnövő anyjától nem sok mindent tanulhatott apám, hacsak azt nem, hogy sokat kell dolgozni azért, hogy ne haljon éhen az ember. A háború után nagy szegénység dúlt az ország északi részén is, ipari üzemek sem voltak ezen a vidéken. Csak saját háztájiban lehetett gazdálkodni, már akinek volt hozzá néminemű elvetni valója, csak az tudta kitermelni mindennapi betevőjét. Erősen meg kellett fogni a kapa végét, ha enni akartak egész évben és akkor még az egyéb megélhetéshez szükséges dolgokról nem is beszéltem. Nagyapám egyszerű földműves ember volt, aki kétkezi munkával kereste a kenyerét. Fia születésekor már közelebb volt a hatvanhoz, mint az ötvenhez. Az új jövevénnyel nem sokat foglalkozott, elég volt neki a napi robot, utána már nem volt kedve gyermekével bajlódni. Felnevelték őt a szomszéd nagyobbacska srácok, akikkel szintén nem értek rá játszani a szülei. Meg is látszott a későbbiekben, hogy elmaradt a családi nevelés és a szülői minta követése, mivel nem is volt előtte ilyen minta. Egyetlenegy minta volt csak előtte, mégpedig az, hogy a szülei igencsak szerették a jó házi pálinkát, amelyből minden nap jócskán fogyasztottak. Mindegyik testvére és ő is már fiatal korában rászokott az alkoholra.

Két év katonaidő letöltése után figyelme a női nem felé irányult. Mulatságokba jártak akkoriban a fiatalok. Nem volt belőlük hiány, az évszakoknak és az ünnepeknek megfelelően majd minden hónapban szerveztek ilyen-olyan zenés, táncos rendezvényt. Sötétbarna göndör haján, igéző tekintetén, magas sudár termetén bizony megakadt a lányok szeme. Mindig mosolygó arca vonzotta a csinos fruskákat. Egy szüreti bálon gabalyodtak egymásba anyámmal. De sokszor mondtam régebben, hogy bárcsak ne tették volna. Ma már nem mondok ilyen butaságot, hiszen ha ők nem szerelmesednek egymásba, akkor most nem írhatnám meg történetüket.

Következő év tavaszán összeházasodtak, aztán gyors egymásutánban született két lányuk. A piciket hátrahagyva a nagyszülőkre a távoli megyeszékhelyen keresték további boldogulásukat. Gyári munkásként dolgoztak, hétvégén pedig hazatértek kicsiny kis falujukba, hogy gyermekeikkel lehessenek. Az ilyen kétlaki életmódot azonban nem lehet sokáig folytatni. Dönteniük kellett a falu vagy a város között. A városi életet választották. Először albérletben, majd saját házban laktak anyai nagyszüleimmel együtt. Nemsokára bővült a család, húgocskám született. Szűkösen éltek a szobakonyhás lakásban. Lehet, hogy ezért vagy éppen másért, de az apám jobban érezte magát a haverjai között a kocsmában, mint otthon. Jöttek a csúnya veszekedős hétköznapok, melyeket belengett az alkohol bűze, ami apám szájából gőzölgött. Csattantak a pofonok, reszketett anyám és rettegtek a testvéreim is velem együtt. Viharfelhős gyermekkorom volt emiatt, de a felhőket anyám szeretete igen gyakran eloszlatta. Ilyenkor mindig vidáman sütött ránk a Nap az összes meleget adó sugarával, és árasztotta ránk szikrázó fényét. Anyánk hősies majomszeretete tudta csak feledtetni és elnyomni apánk nemtörődömségét és italozó életmódját. Amikor apám nagyon ritkán néhány hétig nem nyúlt a pohárhoz, akkor kenyérre lehetett kenni. Játszott velünk, segített a házimunkában, élte a munkásemberek mindennapi csendes életét. De ez időszak nem tartott sokáig, fizetés tájékán, amíg tartott a pénze, csak ivott és ivott egyfolytában.

Édesanyám a városi létet megunván majd húsz év után úgy döntött, hogy visszaköltözünk arra a vidékre, ahol gyermekkorában laktak. Bízott benne, hogy apámnak is jót tesz majd a környezetváltozás, elszakad ivócimboráitól, és talán véget vet italozó életmódjának. Sajnos ebben nagyot tévedett. Harminc kilométerrel arrébb egy vidéki falucskában kezdtek új életet három gyermekükkel. Új ház, új gyermek, tartja a mondás. Nálunk valóban így volt. Egy év múlva megszületett legkisebb húgom negyedik, nem várt gyermekeként szüleimnek. Volt helye a pénznek, annál is inkább, mert nővérem és én is eladó sorban voltunk már akkor, és két éven belül férjhez is mentünk. Anyám vért izzadva teremtette ki a stafírungunkat és rendezte meg szerény lakodalmunkat. Apám csak rész vett és jól berúgott rajtuk. Hogy miért nem vált el édesanyám tőle azt mai napig sem tudom. Aztán jöttek sorban az unokák, majd nemsokára a két húgom is házasodásra adta a fejét.

Negyven évig mindent, de mindent édesanyámnak kellett megoldania a favágástól kezdve a kenyérre való előteremtéséig. Egyszer aztán megelégelte ezt a kegyetlen sorsot a jó Isten. Hatvanhat éves korában apám rosszullétre panaszkodott, annyira szédült, hogy nem tudott felkelni az ágyából. A háziorvosa nem ismerte fel a bajt. Másnap mentővel szállítottak kórházba és stroke-t állapítottak meg nála. Azután egy korty alkoholt sem ihatott többé. Tizenkét évig nyomta az ágyat és közben átélte a kínok kínját. Kiszolgáltatott volt a betegségének, állandó segítség nélkül nem tudott volna létezni. Édesanyám és húgom gyámolította hosszú éveken keresztül. Ez alatt az idő alatt volt ideje átgondolnia az életét. Megtanult imádkozni, és hálás lenni minden ajándékba kapott napért, óráért. Bocsánatot kért az elkövetett bűneiért, és mi, a gyermekei és anyám is megbocsájtottunk neki. Talán ezért kapta a betegségét is, és ezért kapott ilyen hosszú időt a sorstól, hogy le tudja vezekelni vétkeit. Utolsó hónapjának napjai emberfelettien fájdalmasak voltak számára és számunkra is. Sajnáltuk, mert nagyon szerettük. Elfeledve minden hibáját és bűnét. Talán a szenvedő Jézus arcát láttuk benne, amikor etettük, simogattuk, betakartuk, együtt imádkoztunk vele. Beszélni már nem volt ereje, csak a szeméből legördülő könnycseppel tudta kimutatni szeretetét, ami többet ért minden kimondott szónál.

Nyugodj békében apám, legyen számodra könnyű a föld!

***

Magdus Melinda alkotásai a Lenolaj.hu oldalán

Kétszer is elfordította a zárban a kulcsot az öreg, nehogy nyitva maradjon lánya házának bejárati ajtaja. Mielőtt kiléptek az utcára a férfi szétnézett nem látja-e meg valaki őket. Amikor senkit nem látott az utcán közlekedni, intett a nőnek, hogy ő is mehet. Egyikük a falu felé indult, a másik az ellenkező irányba.

Amikor az öreg hazaért a feleségéhez a sült krumpli már kihűlt. Idősek lévén korán keltek, korán is reggeliztek. Az asztalon bakossá dermedt a krumpli, a citromos tea is langyosra hűlt.

– Sokáig voltál a boltban Öreg, hol maradtál el? Tán bementél a kocsmába is? – förmedt rá az asszony.
– Ugyan miért mentem volna be, éppen akkor hozták a kenyeret, amikor odaértem, meg kellett várni, hogy kipakolják. Utána beugrottam a postára lottóért. – hazudta az aggastyán.
– Akkor ezért voltál olyan sokáig, no, együnk most már! – csillapodott le az asszony, aki alig várta, hogy asztalhoz üljenek, mert igencsak megéhezett a hosszú várakozásban.

Több, mint ötven éve mindig együtt ettek. Nem szeretetből, hanem csak megszokásból. Az öregember megkövetelte, hogy mindig meleg étel és terített asztal várja. Jó étvágya volt még mindig, hiába állt közelebb a nyolcvanhoz, mint a hetvenhez. A szerelmet is nagykanállal ette valamikor, és azt gondolta manapság is elbír a női nemmel. Ezért is tartott éveken át szeretőt magának. Hol a szomszédasszonyát, hol meg más faluból való menyecskét. Amikor nyaralni vitte az asszonyt, akkor is talált magának fehércselédet a kicsapongásához. Ha a felesége szóvá tette, mert észrevette és a szemére hányta, akkor még neki állt feljebb. Mert, hogy mer ő ilyesmit még kitalálni is. Tagadta, mint annyi mindent mást az életében. Tagadta azt is, hogy rendszeresen iszik. Ő bizony nem, még ha ráöntenék, akkor sem inna. Pedig az egész falu bizonyíthatta hányszor volt erősen ittas állapotban.

Vasárnapi ebédjét fogyasztotta éppen Jolika kis családjával együtt. A két kisfiú már alig várta, hogy vége legyen az ebédnek, mert tudták, hogy utána mindig kapnak valami finomságot desszertként. Az édesapjuk megkérdezte, hogy ki szeretne jégkrémet enni? Egymást túlharsogva jelentkeztek.

– Joli, hozd ide a fagyasztóból a gyerekeknek azt a pálcikás jégkrémet, amit a múltkor vettünk! – szólt oda a férj az asszonynak.
– Viszem máris. – válaszolta Joli. – De fiúk, figyeljetek csak! Ki csente el a hűtőből a jégkrémet, mert nem látom itt?
– Pedig annak ott kell lennie! Menj csak arrébb, majd megnézem én is! – mondta idegesen a férje.

Már mindketten nyakig matattak a hűtőszekrényben, de a jégrémnek nem akadtak a nyomára. A gyerekeket egyből a szőnyeg szélére állították:

– Valljátok be őszintén, ki ette meg a jégkrémet? Ha megmondjátok, nem kaptok ki érte, de ha nem akkor lesz dolga a fakanálnak! – vonta kérdőre a kölyköket dühös apjuk.
– De hidd el apu, mi nem ettük meg! – válaszolták a gyerkőcök.

Az eltűnt jégkrém estig sem került elő, ezért mindnyájan rosszkedvűen tértek nyugovóra, és a rejtélyes elveszésen gondolkoztak.

Néhány nap múlva Jolit meglátogatta a szomszédasszonya. Évek óta jóban voltak, együtt nőttek fel a gyermekeik, bizalmas dolgaikat is mindig megbeszélték egymással. Joli elpanaszolta, hogy rejtélyes módon eltűntek a jégkrémek a család fagyasztójából. Találgatták hogyan történhetett. Ekkor a szomszédasszonynak bevillant valami:

– Te Joli, már régen akartam mondani neked, nem tudom, hogy tudjátok-e, de apád bejár hozzátok, amikor nem vagytok itthon. Már többször láttam őt és nem volt egyedül.
– És ezt miért csak most mondod? És kivel jár be, hogy érted, hogy nem egyedül? – fagyott le az asszony.
– Hát tudod azzal a részeges, züllött asszonnyal, aki mindenkivel összefekszik pár száz forintért és némi ajándékért cserébe. – világosította fel Jolit a szomszédasszonya.
– Akkor most már tudom, hogy hová lett a jégkrém, és hogy került cigarettacsikk a fahamura a kazánban. – ocsúdott fel Joli.

A botrány, ami ezután következett, nemcsak három napig tartott. A család és az egész falu erről beszélt hetekig, hónapokig. Az öreg pedig egyfolytában tagadta a történteket, hogy az nem igaz, csak kitalált rágalom az egész. Senki sem hitt neki.

***

Magdus Melinda alkotásai a Lenolaj.hu oldalán

Aki eltávozott már köreinkből kicsit előbb született, mint élő társa. Ha élne, éppen 80 éves lenne. Hetedik gyermekként látta meg a napvilágot egy nyárvégi délután, egy picinyke nógrádi falucska szerény házikójában. Nem várt gyermekként ő zárta a sort idősödő édesanyja kései szülöttjeként. Még rendes ruha sem jutott neki, nővérei kinőtt, kopott ruháit hordta. Cipőt ritkán látott, mert arra már nem tellett a szüleinek. Örültek, ha betevő falatot tudtak adni gyermekeik számára. Akkoriban a háztájiból éltek, a ház körüli lábas jószágok kerültek a fazékba, a baromfiudvar biztosította a tojást és némi levesbe való húst is. A lányoknak hamar bekötötték a fejüket, kellett a szorgos asszonyi kéz az erős férfiak mellé. A férfiemberek leginkább a közeli bányákban tudtak elhelyezkedni. Gyalog jártak 20-30 km távolságra. Mire hazaértek örültek, hogy maradt annyi erejük, hogy férfitársaikkal megihatnak a kocsmában néhány kupica pálinkát. Sokszor a fáradtságuk miatt hamar megittasodtak, és otthon már nem tudtak kedvesen szólni asszonyaikhoz. Hősünk csinos kis leánnyá serdült, éppen hogy betöltötte a 17 évet, amikor elkezdett udvarolni neki egy hetyke bányászlegény. Nem volt se sudár, se jóképű, de dolgosnak nagyon dolgos. Apját 14 évesen veszítette el autóbalesetben. Anyjáról és öccséről ezután neki kellett gondoskodnia, mint legidősebb férfiembernek a családban. Az alacsony növésű, nem túl erős fizikummal rendelkező fiatalember hamar kiszemelte magának a cserfes fiatal lánykát.  Rövid udvarlás után lagzit csaptak, és megkezdték fél évszázadig tartó közös életüket.

Házasságuk évfordulójára megszületett első gyermekük, egy kisfiú. Közben saját otthonuk építésébe is belefogtak. Az építkezés nem volt könnyű két szegény embernek. A férj fizetéséből vásárolták az építőanyagot és fizették ki a kőművest. A háztájiban sok minden megtermett, de ami nem, azt nem tudták miből megvenni. Mert vagy építkeztek, vagy ettek, vagy pedig ruházkodtak. Mindenre nem tellett egy keresetből. Szűk esztendők, évtizedek következtek. Két év múlva beköltöztek saját házukba és minden évben hozzátették azt, ami még hiányzott. Pár év múlva a kis hugica is megérkezett a családba. A gyerekek lassan felcseperedtek, sok- sok szűkölködést, nélkülözést átélve. Megértőek voltak a szüleikkel, nem is lehettek volna másmilyenek. Szerető édesanyjuk meleg, barna szeme, kedves mosolya és lágy hangja magához ölelte őket szeretetével. Apjuk durva, közönséges és trágár beszéde, örökös fáradsága és italozása elhidegítette a lurkókat saját magától. Húsz év elteltével kezdtek anyagilag helyre rázódni, de ekkor már sajnos az ital volt az úr a családban. A családfőnek fejébe szállt a dicsőség, bányászfizetésének felét felöntötte a garatjára, a másik felén pedig szeretőt tartott. A feleségének munkába kellett állnia, ami abban az időben nemigen volt szokványos. De kellett a két fizetés, mert az apáé gyorsan elfolyt. Lányuk idő előtt férjhez ment, menekült otthonról. A fiuk őrizte, védte az édesanyját egyre durvuló apjától. Harminc éves korában útjába akadt egy nála tíz évvel fiatalabb leány. Első szerelem első látásra mindkettejüknél. Fél év alatt házasság lett belőle. Nem ment túl messze az anyjától a fiú, csupán 4 ház választotta el őket az utcában. Két évtizedig a szülők megkeserítették fiuk és menyük életét örökös csetepatéjukkal. Mert hát egy kis faluban nincsenek titkok. Az öreg papát még idős korában is hajtotta a vére. A falu és a család szégyene lett, amikor napvilágra került, hogy fia házában tartotta pásztoróráit és lebukott a szomszédok leskelődése által. Felesége belebetegedett a szégyenbe és 71 évesen inkább a halált választotta. Ötödik agyvérzése átvitte a túlvilágra.

Másik hősünk még velünk él ebben az árnyékvilágban. Ő is szegény családba született, az éhség és a nincstelenség nehezítette gyermekkorát. Csinos külsővel ajándékozta meg az ég. Tizenkilenc évesen dacból férjhez ment, mert első szerelme nem akarta feleségül venni, ezért hozzáment egy másik, hozzá nem illő, termetes, göndör hajú férfihez, aki bizony nem vetette meg az alkoholt. Sőt, nagyon is szerette. Már a mézeshetek sem voltak édesek. Egy év múlva megérkezett első gyermekük, akit az apai nagymama nem szívesen fogadott, mivel egyáltalán nem hasonlított a fiára. Lett is ebből nagy veszekedés. Az italosság és az anyós piszkálódása miatt a fiatalasszony visszaköltözött az anyjához. Nem sokáig tartott a harag, a „szerelmes” férj visszakönyörögte a fiatal arát. Következő év tavaszán világra jött második lányuk. Teljes volt az öröm, kiköpött apuka lett a kis jövevény. A fiatalok a tanyáról elköltöztek a messzi nagyvárosba szerencsét próbálni. Munkahelyet találtak, dolgoztak keményen és nemsokára önkormányzati bérlakáshoz is jutottak. De a szegénységük soha nem akart elmaradni tőlük. Nem is csoda, hiszen a férj fizetése még az italra sem volt elég, soha nem tudta, hogy mennyi az elég. Részegség, durvaság, megcsalás. Ez jutott osztályrészül a kétgyermekes anyának. Nemsokára megszületett a harmadik lányuk is. Fiút vártak, de nem azt akarta az ég. Bizonyára tudja miért. Időközben a fiatalasszony egymás után elveszítette a szüleit. Ez és férje erkölcstelen és italozó életmódja annyira megviselte a lelkét, hogy idegszanatóriumban kötött ki. Pár év múlva úgy gondolták visszaköltöznek a régi lakóhelyükhöz közel eső vidéki városba. Házvásárlás, költözés, munkahelyváltás és még egy nagy meglepetés érte őket. Az asszony negyven éves lévén igencsak meglepődött, amikor szíve alatt mocorogni kezdett negyedik gyermeke. Nem akarta elvetetni, volt már ilyen keserűségben része. Világra szülte lányát, akit saját édesanyjáról nevezett el. A környezetében élők hatására és édesanyja lelki örökségére gondolva elkezdett az Isten felé fordulni. Olyannyira, hogy zarándokhelyekre járt és szolgálatot is vállalt az Isten házában. Időközben első két lányát férjhez adta, a lagzikhoz kellő anyagiakat kölcsönből előteremtette és vért izzadva törlesztette. A gyerekek apját az italon kívül semmi más nem érdekelte. De a jó Istennek egyszer mindenből elege lett, megsajnálhatta a szenvedő feleséget. Az idősödő férfi súlyos agyvérzést kapott, ami megbénította a fél oldalát. Azóta alkohol nem gurult le a torkán. Szigorú pénzbeosztás mellett szépen megélnek a két nyugdíjból. Másik két lánya is párra talált, 9 unoka és 5 dédunoka üli körül az asztalt ünnepi alkalmakkor.

Hogy miért is írtam le mindezt? Talán azért, hogy okoljunk belőle és jó példaként lebegjenek a szemünk előtt. A két asszony gyermekei szép családi életet élnek ma is. Tudják, hogy mi a helyes és a helytelen út. Édesanyjuk keserves életútja és szenvedése megtanította őket arra, hogy legelső a család boldogulása, a gyermekek szeretete és nem az egyéni, pillanatnyi jólét hajhászása. Mindehhez szükségünk van az Istenbe vetett hitre és a szeretetre embertársaink iránt. Ha ilyen életszemlélettel élünk nyugodtan hajthatjuk le esténként a fejünket és remélhetjük, hogy majd egykor az Úr előtt sem kell szégyenkeznünk.

***

Magdus Melinda alkotásai a Lenolaj.hu oldalán

Te pedig némán nézel a mélybe,
és azt kérded magadtól:
biztos, hogy az van felül, kinek ott a helye?
Nagyot lehet esni a magas hegyről,
a kevély rögeszméje, hogy övé a világ,
a pénzéért bármit megvehet,
s mikor romba dönti saját magát,
akkor jön rá, hogy már nem is ő a király.
Lenézni másokat a legocsmányabb dolog,
elfelejteni, hogy nemrég még ő is köztük volt,
hol most ez a szerencsétlen ténfereg.
Elszállt a ló, sajnos meg nem áll,
meg kéne húzni a gyeplőt tán,
míg vesztébe fejjel nem rohan
ez a csodálatos, de gyarló világ.

***

Magdus Melinda alkotásai a Lenolaj.hu oldalán

Hajnal fél négy volt mire hazaért kimerülten, véresen, megszaggatott ruhában. Anyja idegesen várta a konyhában.

– Hol voltál te ringyó? – kérdezte mérgesen.
– Hát tudod anyu este lagzit mentünk nézni Katával… – kezdte mondandóját fáradtan a lány.
– És most kell hazajönni? És hogy nézel ki, akár egy ribanc! – vetette oda a szót mérgesen az asszony.
– De anyu! Hát nem látod mit tettek velem!? – sírta el magát a tinédzser.
– Ugyan mit, biztos te is akartad!
– Nem! Nem! Megerőszakoltak anyu!!! – ordította torkaszakadtából Márta.
– Meg a fenét. Biztosan odaadtad magad nekik. Ismerlek én téged, mint a rossz pénzt! – kiáltotta a lány felé.
– Hát nem érted anyu? Nem látod a ruhámat, tiszta vér vagyok. – szipogta és rámutatott véres szoknyájára.
– Ha rendes lány lennél, akkor már rég hazajöttél volna, és nem csak most hajnalok hajnalán.
– De anyu, hát nem hiszel nekem?! Csak a kerítésen keresztül akartam nézelődni, amikor elkaptak és elvittek a Kerekdomb másik oldalára, és ott leszaggatták a ruháimat és nekem estek. – pityeregte el magát a lány.
– Még hazudsz is, nem szégyelled magad?! Én a te helyedben felkötném magam szégyenemben!
– De anyu! Én nem akartam, hidd el. – szipogta Márta.
– Tudod ki hisz neked ezek után, itt egy kötél kösd fel vele magad! Ennyit érsz te szégyentelen! Rád se bírok nézni!

Itt lett vége a diskurzusnak. Örökre. Márta elindult, lábai alig vánszorogtak. Súlyos terhet cipelt. Hófehér lelke mélyén mázsás követ érzett. Csak tizenhat éves volt. Hát, ha még az anyja sem hisz neki, akkor mások előtt, hogyan fogja tisztázni magát. Mi lesz holnap az iskolában, mit szólnak a barátnői, az osztálytársai? És az apja? Ő elhiszi-e ugyan majd, hogy ártatlanul áldozattá vált. Nem tudott válaszolni ezekre a kérdésekre. Most mit csináljon? Mi lenne neki a legjobb?

– De mi van a kezemben? – kérdezte magától. – Jaj, a kötél, amit anyám dobott nekem. Lehet, hogy azt kellene tennem, amit mondott. Ilyen szégyennel nem élhetek tovább.

Bandukolt fel a hegyre, ahol oly sokat járt apjával és testvéreivel. Jól ismerte a helyet. Elhagyott szilvás volt arrafelé, cefrének valót jártak oda szedni a falubeliek. Kinézett egy jókora, erős fát, amit alkalmasnak talált céljának megvalósítására. Nem gondolkozott, csak cselekedett. Ügyes lányka volt. A hurkot nem volt nehéz megcsinálnia. Dél körül lehetett, amikor elállt a lélegzete.

Forróság tombolt a nyár derekán, július közepén. Délután elkezdte keresni az anyja a lányát, nem tudta mire vélni az eltűnését. Kezdett megijedni. A két kisebb gyereket is elküldte, hogy nézzék meg nincs-e a barátnőjénél a testvérük. Aztán már a férjének is szólt, hogy este óta nem jött haza lányuk, menjen ő is keresni. Hat óra tájban találta meg egy falubeli öreg bácsika, aki hullott szilvát ment szedni a dombra. Megismerte a lányt sötétbarna göndör fürtjeiről. Loholt lefelé a lejtőn, ahogy csak bírt, meg sem állt a lány szüleinek házáig.

– Maris! Jöjjön gyorsan, megtaláltam a lányát! – üvöltötte hangosan.
– Hol van? Mondja rögtön! – hadarta most már kétségbeesetten az anya.

Megmondta neki az öregember a helyet, az asszony meg elkezdett jajveszékelni.

– Mit tettél Márta? Hát én nem mondtam komolyan azt a kötelet! Miért tetted, miért? – zokogta.

Az apa csak állt és dermedten maga elé meredt. Legidősebb és legkedvesebb gyermekét veszítette el. Megvető pillantást vetett asszonyára és lehorgasztott fejjel indult a Kerekdomb felé.

***

Magdus Melinda alkotásai a Lenolaj.hu oldalán

Valamikor az emberek nemcsak pénzért dolgoztak. Ha azt akarták, hogy környezetük szebb legyen, akkor önként és néha dalolva is, szabad szombatjukat feláldozva tettek a közért, szebbé varázsolva lakóhelyüket, vagy akár tágabb környezetüket. Így történt ez két fiatal esetében is, amikor feletteseik hívó szavára hallgatva jó kedvvel festegették a helyi óvoda kerítését. Szép pirosra, ami hasonlított az éppen nyíló tulipán színére. Szemben festettek egymással, hogy beszélgetni is tudjanak. Néhány hónapja dolgoztak csak ugyanabban az üzemrészben. Munkakapcsolatukon nem érződött semmi különleges, pedig az ő kapcsolatuk igenis az volt. Régen kinézték már egymást maguknak. Szabad óráikban önfeledten ábrándoztak a másikról. Amikor szemük egymásra villant, hirtelen elkapták a tekintetüket. Mindketten tapasztalatlanok, és ártatlanok voltak még a szerelem terén. De azon a verőfényes áprilisi délelőttön csak megeredt a nyelvük. Annyira jól elbeszélgettek egymással, hogy észre sem vették, és már kész is lett a kerítés. Egykedvűen indultak hazafelé, azon búslakodtak mindketten, hogy de sokára lesz még hétfő, amikor újra láthatják egymást.

A következő héten a délutános műszak végén a fiú félénk hangon megkérdezte a lányt:

– Autóval vagyok, hazavihetlek?

Ha tudta volna, hogy milyen régóta vár már a lány erre a kérdésre, akkor már hetekkel előbb feltette volna. A válasz természetesen igen volt. A röpke távolság miatt hamar hazaértek, de csak nem akaródzott kiszállniuk az autóból. Jó sokáig beszélgettek még, aztán a lány megkérdezte, hogy mivel tudná viszonozni a hazahozatalát. Választ nem kapott, csak mély szembenézést. Mit is tehetett volna. A fiú szájára egy puszit adott, ami aztán átváltozott első csókká. Ettől a naptól számolták kapcsolatuk kezdetét.

A nyár hamar elszaladt, a találkozások egyre sűrűbbé váltak. A szerelmespár azt vette észre, hogy elkezdték tervezgetni a jövőjüket. Lakás, gyerekek, autó és minden, amit csak egy ifjú lélek szeretne. Aztán felkeresték a székesfővárost, és megvásárolták a hitvesi gyűrűket. Eljegyzésükön kitűzték a lakodalom napját. Nem tették át a következő évre, október végén óhajtották megtartani. A fiú már igencsak benne volt a korban, harmincegyedik évét taposta. A fiatal ara épphogy betöltötte a húszat. Falusi viszonylatban nagy mulatságot rendeztek, mindenki jól érezte magát. A menyasszony és a vőlegény a fellegekben járt a boldogságtól. Olyannyira, hogy másnap délben már útra is keltek nászútjukra.

A hotelszoba teraszáról kinézve előttük kanyargott a Duna, rá vethették pillantásukat, kicsit jobbra nézve a Margit-sziget látványa tárult eléjük. Kevésszer gyönyörködtek ám benne, inkább egymás szemében keresték a csodát. Rengetegszer meg is találták. És nem tudtak betelni vele. Soha nem látott dombokon, lankákon jártak, felfedezték egymás testtájait. Éhesek és szomjasok sem voltak. Megtalálták, amit kerestek egymásban, a szerelmet, az igazit, amit csak egyszer lehet megtalálni. Gondolataikat nem pazarolták az otthoniakra, eszük ágában sem volt máshová gondolni, csak egymást szerették volna boldoggá tenni. A nappalok és az éjszakák egybemosódtak. Nem volt gondjuk semmi másra, csak egymásra figyeltek, és csak rózsaszínben látták a világot.

Aztán amikor már úgy gondolták, hogy némi friss levegőre van szükségük, nyakukba vették a várost, és a menyasszonytánc alatt keresett pénzmagot szépen elköltötték. Mindenféle ruhaalkalmatosságot kapott az ifjú ara, aki alig bírt betelni a sok szép holmival. Haja még sohasem volt begöndörítve, ami akkoriban nagy divat volt. Férje kérésére elment egy fodrászszalonba, és megszépülve jött ki onnan kedvese legnagyobb csodálatára. Az egyik este a Vígszínház neves darabjára vettek jegyet, utána pedig cigányzenész húzta nótájukat vacsorájuk elköltése közben. Másnap vízilabda meccsen szurkoltak, utána a Margit-szigetet vették birtokukba. Vasárnap a Mátyás templomban misét hallgattak. A legjobban mégis hotelszobájuk négy fala között érezték magukat. A mosoly és a vidám kacaj tíz napon át a barátjuk volt, szomorú szó el nem hagyta ajkukat. Itt nyílt ki teljesen az a különleges virág, amely csak egyszer nyílik. Ekkor volt a legszebb és a legboldogabb az életében.

Sajnos minden véget ér egyszer. Mint ahogy véget ért ez a csodálatos szerelmes tíz nap is. Nem akartak hazamenni, de nem tehettek mást. Várta őket a család, a munkahely és a nagybetűs élet. Az élet, ami soha többé nem tartogatott számukra ilyen önfeledt, és kellemes egymásba olvadást. E felejthetetlen napok emlékéből táplálkoztak sok-sok éven keresztül. Ám egyszer minden táplálék elfogy …

***

Magdus Melinda alkotásai a Lenolaj.hu oldalán

Majdnem egy kilométer volt az út a falucska határában lévő buszmegálló és a takaros kis ház között. Lassan andalogva bandukolt a lány, nem sejtette, hogy élete legborzalmasabb éjszakája elé sétál. Időben elindult otthonról, nem szeretett késni sehonnan. Még a munkából sem. Nemrég kezdett el dolgozni. Először normális napszakban, mint az átlagember, majd átváltott három műszakra, ami azért nem éppen 19 éves lánynak való. Bájosan kerekded arcocskáján állandóan kedves kis mosoly bujkált, maga sem tudta miért. Jókedvűnek született, talán azért. Vagy lehet, csak azért, mert mostanáig nem érte még egyetlen kegyetlen csapás sem. Világéletében szoknyában járt, úgy tartotta az „igazi nők” nem viselnek nadrágot, hanem szoknyában járnak, és ő bizony annak szeretett volna látszani. Nem gondolta, hogy ez okozza majd a vesztét.

Két napja nem tudott másra gondolni csak ugyanarra. Nem is tehetett mást, mert kék és zöld foltjai emlékeztették arra az éjszakára, és az anyja sem hagyta elfelejteni, minduntalan emlegette. Csak a rendőrök nem tudhatták meg. A gyárban, ahol dolgozott már sokan hallottak az esetről. Sustorogtak is a háta mögött, amikor meglátták. Leszegett fejjel járt, kelt a műhelyek között. Még ő érezte magát kellemetlenül. Lelkét belülről mardosta a düh, a bosszúvágy, a fájdalom, és nem tehetett semmit. Szégyenét nem teregethette ki. Egy hét múlva egy doboz bonbont küldtek neki, egy cetlin kis üzenettel, hogy ne haragudjon a történtekért. A kukában landolt az édesség. Azt gondolta az illető, hogy ezzel el lehet törölni a fájdalmát. Anyja elkísérte mindenhová. Féltette nagyon, de már késő volt, miután majdnem megtörtént az, amitől minden anya óvja a gyermekét.

Amikor beszállt a vadidegen férfi sötétkék teherautójába esze ágában sem volt félni. A helyközi busz késett szokás szerint, a teherautó pedig megállt. Azt gondolta 10 perc múlva a munkahelyén lesz a kollégái között és végzi szeretett feladatait. Nem így történt.

A negyven év körüli, jól megtermett férfi kedélyesen kérdezősködött, érdeklődött, hogy hová tart a leányzó. Ő pedig készségesen válaszolt. Jó nevelést kapott, nem flegmán válaszolt, mindent elmondott, amit a férfi tudni szeretett volna. Csakhamar a közeli városban értek, a sofőr viszont nem a gyár felé vette az irányt. A város határát jócskán elhagyva állt meg, ott ahol állatvásárt szoktak tartani régen. A lány nem tudta mire vélni a dolgot, kérdőre vonta a férfit. A férfi pedig azt válaszolta, mindjárt megyünk tovább, csak egy kicsit elszórakozunk. Majd kezeivel elkezdte fogdosni a lány melleit. A lány riadtan felkiáltott:

– Vegye el a mocskos kezeit rólam, mit képzel maga?

– Dehogy veszem, most kezdem csak élvezni gyönyörűséges telt melleid!

A lány erővel lökte el magától a kezeket, de a férfi sokkal erősebben fogta le őt. Leszorította az üléshez. A lány eszeveszetten kiabálni kezdett.

– Segítsen valaki, segítsenek! Jöjjön valaki gyorsan! Nyissák ki az ajtót! Segítség!!!!

A közeli erdő vadjain kívül senki sem hallotta segélykérő szavait. Ijedtében hangos zokogásban tört ki, és kérlelni kezdte zaklatóját, engedje el, neki munkába kell mennie. De hiába könyörgött, a férfi nem azért hozta el idáig, hogy most csak úgy elengedje.

Ezután elkezdte kigombolni a lány vékony kabátkáját aztán a felsőruházatát is letépte róla. Simogatta, csókolta ahol csak érte, miközben alkoholbűz ömlött ki a szájából. A lány tiltakozott, sírt, jajveszékelt, de a férfit ez hidegen hagyta. Majd kigombolta a nadrágját és elővette hímtagját. Ráparancsolt a lányra, hogy kényeztesse. A lány még életében nem látott ilyent, nemhogy kényeztetni tudta volna. Szűz volt még, arra nevelték, hogy csak az igazi szerelmének, a leendő férjének adja oda magát, de neki is először a nászéjszakán. A férfi nem engedett. A lány sírva, reszketve hozzáért, de nem mert még ránézni sem rendesen, fél szemmel sandított arrafelé csak. A férfi pedig pofozta, ütötte, verte és ordította, hogy úgy csinálja, hogy neki nagyon jó legyen. Majd felhajtotta a lány szoknyáját és leszaggatta róla az alsóneműt. A lány tiltakozott, húzta volna vissza, takarta volna el tiszta ölét. Nagy volt az alkohol mennyiség a férfiban. Valószínűleg ezért volt „lagymatag” a hímtagja is. A lánynak azonban ez volt az óriási szerencséje. A „Szörny” dörzsölgette, simogatta, hozzá érintette, de izgalmi állapotba nem tudta hozni.

Hajnalodott már, az ég alját megvilágította a napkorong. A fiatal test teljesen kimerült, már majdhogynem elalélt. Combja iszonyúan fájt a sok szétfeszítgetéstől. Vérzett a karja a karmolászástól, a szeme és az arca püffedt volt a sírástól és a pofonoktól. A férfi is kifáradt. Elvitte a lányt a városi buszmegállóba az első buszhoz hajnali fél ötkor. Szakadt, vértől lucskos ruhájától csak az arca nézett ki szörnyűbben. Anyja felébredt az ajtó nyitására.

– Mi történt Veled? Hol voltál Kislányom?

– Hagyjon engem!

Ezután lerogyott az ágy szélére és szemeiből patakzottak a könnyei.

– Mondd el lányom ki bántott, ki tette ezt a szörnyűséget Veled?

Két órán keresztül beszélgettek, sírva, zokogva, átkozódva, rendőrséget emlegetve. De csak az orvosig jutottak el, hogy látleletet vetessenek, ha esetleg feljelentenék, legyen majd bizonyíték. Szégyenüket nem merték kiteregetni. Azóta több mint harminc év telt el, de még mindig elevenen él a kitörölhetetlen emlék az asszonyban.

Léptem ezret, elég lett volna kevesebb,
hogy biztosan láthassalak, azért tettem,
szemünk villanása olykor találkozott,
merszünk köszönésre legtöbbször megingott,
lehet hogy egyetlen szó hiányzott csupán,
mit szemérmünk kimondani nem engedett,
a mennyekben is járhattunk volna netán,
de az idill sajnos nem teljesülhetett.

A várva várt reggelek emléke megfakult már,
nem tudom sajnos, hol lehetsz, titokban távoztál,
nem tudom élsz-e még e földgolyón egyáltalán.
Fekete szembogaradban mikor megfürödtem,
szerelmes tekintetedben kéjjel elmerültem,
ma is eszembe villansz a hajnali napfelkeltén.
Szerelem volt, vagy csak érzéki vágy, mindegy ma már,
e mámorító érzés kísér életemen át.

Lelkemmel a fellegekben szállok,
testem csak halványan pislákol már,
rettenetesen sajnálom magam.

Nem ilyen jövőről álmodtam valamikor,
szabadon, szeretve szárnyalni akartam,
de lelkem ma zárva, szívem börtön rabja.

A kulcsot, mi nyitná szívem, elvesztettem,
de ha netán megtalálná valaki,
nagyon szépen kérem, tárja ki cellám.

Mert a rab madár még egyszer repülni vágyna,
álmában napsütéses hegyormokon száll,
szárnyalna még, de a lelke gúzsba van kötve.