Ezután Párizsban tanulta ki az akadémikus-romantikus stílust, s születtek meg legnagyobb művei: Hunyadi László siratása, Zách Felicián és Zrínyi Ilona Munkács várában. Hamarosan elkészült a Zrínyi és Frangepán a bécsújhelyi börtönben, a Dobozi és hitvese és a Dózsa népe címet viselő kompozíció. Ez volt művészetének csúcsidőszaka. A Hunyadi László siratása képéért az 1861-es párizsi Szalonon aranyéremmel jutalmazták.

1870-ben tért vissza Magyarországra, de a hazai kritika ellenségesen viszonyult franciás stílusához, ezért visszavonult, és az apjától örökölt üzletet vezette tovább. A közöny annyira elkedvetlenítette, hogy miután később Izabella királynő című nagyszabású történeti képe a nyakán maradt, végképp búcsút vett a művészettől, és olcsón túladott vázlatain.

Az ebben az időben készült Petőfi halála már a hanyatlást vetítette előre. A helyzetet súlyosbította, hogy üzlete tönkrement, és elárverezték. Az idős Madarász még megpróbálkozott a festéssel, de arcképei és történelmi munkái nem ütötték meg a korábbi színvonalat. Szinte elfeledetten hunyt el 1917-ben.

Művei jelentős részét a Magyar Nemzeti Galéria őrzi.