Kijelentő módban mindazonáltal híres mondás; leggyakrabban a jezsuita morált veszi célba, és a felvilágosodás pirkadata óta szívesen idézik antiklerikális célzattal. George W. Stimpson Nem hétköznapi tudás című, 1936-ban megjelent műve azt állítja, a jezsuiták a legkorábbi időktől fogva hevesen tagadták, hogy ők, Loyolai Szent Ignác gyermekei eszelték volna ki, a Jézus Társaság más tudós tagjai azt állították, hogy semmi közük hozzá, erkölcstelen maxima.

Stimpson szerint – ez érdekes – a jezsuita rend magas rangú vezetői számos alkalommal szép summát ígértek annak a könyvbúvárnak, aki a rendtagok bármelyikének bármilyen művében rábukkan a jelszóra: „A cél szentesíti az eszközt.”

Mielőtt megtalálnánk – bár a jutalomra nem tartunk igényt -, érdemes fontolóra vennünk Ovidius egyik verssorát: Exitus acta probat, ami majdnem ősforrásnak látszik, mert a roppant tömörségű három szó arra céloz: a végkifejlet igazolja a cselekményt.

De ami ugyancsak meglepő, hiszen Stimpson idézi is, az Szent Pálnak a Rómabeliekhez írott levele (3., 7-8.): „Mert ha az Istennek igazsága az én hazugságom által öregbül, miért kárhoztattatom még én is, mint bűnös? Sőt inkább ne cselekedjük-é a rosszat, hogy abból jó származzék? – amint minket rágalmaznak, és a mint némelyek mondogatják, hogy mi így beszélünk, a kiknek kárhoztatása igazságos.”

Tizenöt századdal Loyolai Szent Ignác előtt tehát már az őskeresztényekkel szemben fölhozták majdnem ugyanazt a vádat, amelyet a jezsuitákkal szemben.

Stimpson ennyivel be is éri, mondván, korábbi forrásokat nem talált. Mi sem, de későbbieket igen, mármint Szent Pál episztolája utániakat.

Hermann Busenbaum jezsuita atya 1650-ben vaskos könyvet adott ki ezen a címen: Medulla theologiae moralis („A morálteológia magocskája”), és ebben a könyvben olvasható: Cum finis est licitus, etiam media sunt licita. „Ha a cél megengedett, akkor az eszközök is megengedettek.” Igaz, Busenbaum eleve leszögezi: a bűnös eszközt kárhoztatni kell, és csak másodjára fűzi hozzá, hogy ha a médium kétes, azt csak igazán üdvös cél érdekében szabad alkalmazni.

A mondás ekkoriban mintegy a levegőben volt, hiszen a nagy francia gondolkodó, Blaise Pascal egyik, 1656-ban kiadott, fiktív leveleket tartalmazó könyvében épp egy jezsuitát idéz a hetedik episztolában a buzgó levelező, Louis de Montalte – aki maga Pascal. A cinikus ember ezt mondja: Nous sorrigeons le vice du moyen par la pureté de la fin, azaz, „Mi az eszköz bűnös voltát a végkifejlet tisztaságával korrigáljuk.”

Erre azt mondhatnánk, hogy Pascal műve irodalmi jellegű, a jezsuiták ellen irányuló vád így alaptalan. Csakhogy a német Rudolf Eucken filozófiatörténetében (Lipcse, 1906), a 178. oldalon találkozunk Benidectus Pereirával (1535 k.-1610), aki a korízlés szerint – kígyó hosszúságú címet adott Rómában nyomtatott könyvének. A mű 1576-ban hagyta el a sajtót, 74 évvel Busenbaum „magocskája” előtt. A VIII. könyv második fejezetében a portugál jezsuita summázza a cél és az eszköz viszonyát: a cél az eszközt jóvá, kedveltté, mértéktartóvá, rendezett jellegűvé varázsolhatja. A dolog itt ennyiben marad, de nem menekülhetünk ám, mert a harmadik fejezetben hosszas fejtetetés következik, amelyet Eucken nyomán idézünk. „Kicsontozva” is eléggé körülményes:

„Az erkölcsi érték, melyet az eszközökhöz fűzünk, részben a céltól függ, részben maguktól az eszközöktől, részben az eszköz és a cél viszonyától; az eszköz abban a tekintetben kapcsolódik a célhoz, hogy vajon ama cél jó avagy gonosz-é, akkor ugyanis az eszközt is jónak, illetőleg gonosznak kell ítélnünk.”

Ez idáig mindenki képes felfogni az ő elméjében. Csakhogy ezután Pereire kissé homályosabbá válik: az ember sok mindent szeretne elérni, sok mindent nem. Ha a cél jó, akkor pusztán azért sok mindent megteszünk. Itt a lényege az eszköz és a cél viszonyának. Mármost tekintetbe kell vennünk, hogy milyen mértékben üdvös az a cél, amelynek elérését szem előtt tartjuk, továbbá többé-kevésbé(!) tisztesek-e az eszközeink. Mert ha a cél üdvös, akkor fontolóra kell vennünk, hogy valamely, kevésbé tiszta(!) eszköz jól szolgálja-e a mondott cél elérését. (Tegyük hozzá: még csak az kellene, hogy egy kevésbé tiszta eszközzel sem tudjuk elérni az üdvös célt, mert hát nem üdvösről, ugyebár, szó sem lehet.)

Ez lenne hát az ősforrás, ameddig Stimpson már nem tudott leásni az óceán túlpartjáról? Már-már azt hinnénk, ez, és le is mondanánk a jutalomról, amikor kezünkbe kerül a rossz hírű Niccolò Machiavelli értekezése a római történetíró, Titus Livius művének első tíz könyvéről (Discorsi sopra la prima deca di Tito Livio, 1531). Ha a magyar nyelvre is lefordított Il Principe, „A fejedelem” című munkát forgatjuk, másról sincsen szó, mint arról az üdvös célról, amely az uralom megtartása – minden eszközzel. A Discorsi is érinti ezt, a maga jellegzetes machiavellista módján. Érdekes módon Romulus város- és államalapítása az apropó. Romulus saját ikertestvérét is megölte, amiért az gúnyosan átszökellt a még épülő, szánalmas városfalakon; Remus halála valóban mindig is viszolygást keltő mozzanat. Csakhogy Machiavelli – és ez nem meglepő – forrón helyesli a mitikus alapító minden cselekményét, amelynek célja a városalapítás és a hatalom megtartása volt. Egy helyütt szó szerint ezeket írja: Conviene bene, che, accusandolo il fatto, lo effetto lo scusi.

Bravo, bravissimo! A mondat jelentése ugyanis ez: „Nagyon helyénvaló, hogy ha Romulus vád alá is kerül e tény miatt, az eredmény fölmenti őt.” Íme az ősforrás.

Egy bölcs jezsuita ezek szerint joggal mondhatta: rendtársai ugyan alkalmazták a szóban forgó maximát, de monopóliumuk azért nem volt rá.