Szirtes András: A félelem megeszi a lelket és vonzza a bajt

Jyll — Tue, 07 Aug 2018 06:49:57 +0000

Elnézem itt a parton az alsó szomszédot, csak úgy kint hagyja a parton az alumínium csónakját rajta egy kitűnő Honda csónakmotorral. Nincs kikötve, leláncolva, lelakatolva, csak úgy simán kidobva a partra egy kis vasmacska. Nem félti vajon?
A partszakaszt, ami a házától tart lefelé egészen a folyóig szépen bevetette fűmaggal, olyan, mint egy golfpálya, még fel is állított két padot, meg egy asztalkát, napernyővel. Mellette gyerekjátékok. Itt szokott bulizni, amikor kijön a haverjaival, olyankor odatesznek egy nagy zenegépet és azon hallgatják a szórakoztató zenét. Szóltam is nekik egy ízben, ha lehetne halkabbra venni, nagyon barátságosak voltak, együtt beállítottuk a potmétert, így engem sem zavart a távoli zene, mert azért mellette hallhattam a természet gazdag csendjét is, amit már olyannyira megszoktam az elmúlt 22 évben, amióta itt lakom. Ha nagy a meleg és jócskán leapad a folyó, akkor székeket helyeznek el a vízben, sörözgetnek, hallgatják a gumizenét, néha meg bepattannak a motorcsónakba és száguldoznak vele egy kicsit. Egyszóval megpróbálják így érezni magukat jól a városból kiszakadva.
Elég jóban vagyok a sráccal, elvégre pár éve, amikor kinézték maguknak a parti házat én segítettem nekik, megadtam a tulaj elérhetőségeit, sőt amikor megvették a házat, nekem adták a garázsban évtizedek óta árválkodó keelboat fahajót, amire már régóta ácsingóztam, hiszen behajtható villái voltak, ami eléggé ritkaság. Még az előző tulajt is fűzögettem egy ideig, hogy jutányos áron átvenném tőle, hiszen kamasz koromban ilyen kétpárevezős hajóval jöttünk fel hétvégenként ide a szigetspiccre, két lány, két fiú, jó kemény evezés volt a fővárostól, de megtettük a majd ötven kilométert és alkonyra fent is voltunk a spiccen, ahol sátrat vertünk, buliztunk, aztán másnap dél körül lecsurogtunk a nagyágon vissza a Rómaira és lemostuk, leadtuk a hajót.
Kérdeztem ezt az új tulajt, aki elég laza fickónak tűnt, vajon nem félti e a motorcsónakját, hogy valaki netán tán ellopja, hisz a srác kint hagyta a parton éjjelente is, csak úgy a vasmacska panyókára vetve. Rám nézett csodálkozón, miért lopnák el, kérdezte. Elmeséltem neki az elmúlt húsz évemet, hogy hogyan próbáltak az úszóházamra betörni többször is, hogy hányszor vágták le a lánccal együtt a ladikomról a vasmacskákat, hogy ellopják, s még a fenékdeszkákat, meg a villákat is elvitték, de a farönköket is az úszóházam fedélzetéről, amiket ülőkének használtam. Csak nézett a srác, nem értette a paranoiámat, azt felelte, – Hát, ha ellopják, majd veszek egy másik motorcsónakot.
Csuklottam egyet, hisz úgy ránézésre a motor ért egy fél millát, meg a csónak is, szép áramvonalas test, egy másik felet. Ennek ellenére nagyon tetszett nekem ez a lazaság, titkon irigyeltem is érte, bár én lennék ilyen. Gondoltam is magamban, igen ez már az új generáció, félelem mentes, nem a szocializmusban született és nőtt fel, híján van minden görcsnek, rossz beidegződésnek.
És valóban két éve, amióta megvette a házat és rendszeresen kijár ide a családjával, látom a kertkapuját is tárva nyitva hagyja, a kertben meg ott van minden érték, kocsik, kismotor, játékok a gyerekeknek, fűnyíró, de még soha senki sem vetemedett arra, hogy bármit is elvigyen. Persze nagyon ápolt a kertje is, szép pázsit, sőt még a partra vezető lejárót is kikövezte, az egész olyan kulturált benyomást kelt, mintha sosem lenne elhagyatott és mintha mindig lenne ott valaki. sugárzik az egészből a biztonság és talán ez az, ami miatt nem járnak felé, sem a házánál, sem a parton a tolvajok.

Szirtes András úszóháza

Ehhez képest az én úszóházam egy őserdőben pihenget a parton, embermagasságú csalán és gazok közt kell utat törni hozzá, körötte mindenütt a hódok által kidöntött, félig elszáradt fák, no meg sok- sok uszadékfa. Maga a ház is megérdemelne már egy festést, mert bizony már jócskán lekopott a korlátokról is meg a ház faláról is a festék. Ráadásul telis teli van pókhálókkal, mert a pókokat én sosem bántottam, hozzátartoznak a természetemhez. A fedélzetet is csak nagyritkán seprem le, hadd legyen teli elszáradt levelekkel, nyárfa szöszökkel, valahogy mindent, amit a környezetem teremt, én bizony úgy hagyom. Még jó pár szép kavicsot is gyűjtögetek a parton, no meg olyan uszadék fákat, amik kacskaringóikkal, természet teremtette formáikkal szoborként díszítik az első és a hátsó fedélzetet, és amikor találok az árvizekkor egy-egy szép kötélzetet, azt is megreparálom, kijavítgatom, szétcsomózom, s fellógatom az úszóházam vastraverzeire. Valahogy így érzem magam szimbiózisban a folyóval, a nagy élő lénnyel, s annak környezetével. Együtt lélegzünk, s az állatok is szeretnek nálam lenni, mert a vadkacsák elbújhatnak az érintetlen sásban, a madarak felreppennek a fedélzetre, ott üldögélnek a korlátokon, sőt még a lepkék, szitakötők is kedvelik a környezetemet. Még a hódokat sem bántottam, pedig rendre kidöntögették azokat a szép sudár fákat, melyek az évek alatt jótékony fedést, takarást csináltak az úszóházam elé, hogy a vízről, a partról ne lehessen nagyon látni, csak egy kis ösvényt hagytam szabadon ahol be tudtam állni a ladikommal. Ezek a hódok az elmúlt években jöttek minden éjjel és szorgoskodásuknak köszönhetően a jó húsz, harminc méter magas fákat kidöntögették úgy, hogy mindig a víz felé dőljenek. Hagytam ezt is, bár igen pipa voltam rájuk, ki is ültem éjjelente a puskámmal, hogy kilövöm őket, aztán megnyúzom, a bundájuk nagyon jó lesz télire sapkának, a húsukat pedig megsütöm, vagy pörköltöt csinálok belőle, de ahogy elnézegettem, milyen szorgosak, ahogy a már kidöntött fák kérgét lehántják, és viszik magukkal élelemnek a nehezebb időkre, hát nem volt szívem lelőni őket. Úgy érzem, a természettel jól el vagyok, beleilleszkedek annak rendjébe, nem avatkozom bele, már amennyire lehet.
Egyszer én is úgy döntöttem, hogy szépen kitisztogatom a házam környezetét, fogtam is a tárcsás fűkaszámat, szép ösvényt vágtam a fenti földúttól a házamig le egészen a partig, sőt még egy kis placcot is csináltam az úszóház előtt, ahol szép kis fű volt, kiszedtem a farönköket is, meg az elszáradt gyökereket, ott parkoltam a ladikommal. Nos, ennek az lett a következménye, hogy a nyaralósok megkedvelték az ösvényemet, amin könnyedén fel lehetett jutni a földútra és be a faluba, így hamarosan az ösvény telis tele lett műanyag flakonokkal, szemléttel, sőt odakakáltak a szélére és a szaros papír zsebkendők, amikkel kitörölték a valagukat ott szállingóztak, meg felragadtak a fák, bokrok alsó ágaira. Néhányan még arra is vetemedtek, hogy nagy műanyag zacskókban az úszóházam fedélzetére tegyék, a gondolom napok által összegyűjtött szemeteiket. Nagyot káromkodtam, miután mint egy rendes takarító eltüntettem a nyomaikat, beleértve az ürülékeiket, amiket elástam, meg a szaros seggtörlőket, amiket meg összeszedtem és elégettem a kis jancsikályhámban. Ezek után döntöttem úgy, hogy hagyom vadul nőni a gazt, ne is legyen látható a lejárat az úszóházamhoz, a partról meg senkinek se legyen kedve belevágni ott a nyakig érő csalán erdőbe.

A természethez való viszonyomat a tolvajok, meg a vandálok másképpen láthatják, aminek talán az, az oka, hogy az én életem itt érintetlen, s emiatt talán elhagyatottnak, ápolatlannak tűnik, ahová érdemes betörni, amire érdemes felmászni, szétdobálni mindent, betörni az ablakokat, megpróbálni felfeszíteni az ajtót, lelopni, levágni a ladikomról mindent ami mozdítható. Lehet, hogy lemaradtam egy kissé a mentalitásommal, nem vagyok e világi, nem vagyok ebbe a századba való.
Ilyenkor sokszor eszembe jut Lénárd Sándor könyve, a „Völgy a világ végén”, aki hosszú időt töltött a brazíliai dzsungelekben és eszembe jut Henry David Thoreau „Walden” című könyve, ami szintén a természetben való harmonikus létezésről szól.
Talán bennem van a hiba.

Kelt: 2018. Augusztusában. Magyarországon, a Szentendrei szigetspiccnél, ahol szétválik a Duna.

***

SZIRTES ANDRÁS filmrendező, operatőr, vágó, színész, álló-és mozgókép költő, író

Szülei: Szirtes Zoltán és Neubrun Katalin.

Szirtes András 1969-ben érettségizett egy elektroműszerész szakközépiskolában, és villanyszerelő ipari tanuló lett. 1969–1994 között a Mafilm munkatársa, ahol villanyszerelő, műszerész, kábeles, segédmikrofonos, szalagjátszós, vágóasszisztens, vágó, segédoperatőr, operatőr, rendezőasszisztens, végül rendező volt.

1974–1977 között a Színház- és Filmművészeti Főiskola filmvágó szakos hallgatója volt. 1975-ben filozófia-esztétika szakon szerzett diplomát.
1987–1989 között az USA-ban tartott egyetemi előadásokat.
1990-től a Szirtes-Film Kft. vezetője.
Tagja a Magyar Filmművészek Szövetségének, a Magyar Filmrendezők Céhének; a Kisoroszi Természetvédők Egyesület elnöke.

Művei:
A filmkocka el van vetve (önéletrajzi regény, 2003)

Díjai:
A filmszemle különdíja (1987, 1995, 1996)
A filmkritikusok díja (1996)
Balázs Béla-díj (1998)
Herczeg Klára-díj (2011)

Szirtes András alkotásai a a Lenolaj.hu oldalán

További kapcsolódó oldalak:

Lénárd Sándor: Völgy a világ végén – Lenolaj

Szirtes András: A félelem megeszi a lelket és vonzza a bajt