Ruttkai Évát Russ vezetéknévvel anyakönyvezték, a későbbiekben mindenki által ismert nevét Lakner Artúrtól kapta. Még nem volt hároméves, amikor először szerepelt színpadon a Lakner-féle gyermekszínházban egymondatos szerepével: „Parancsolj velem, Tündérkirálynő!”. A színészmesterségre a kor egyik legnevesebb színésznője, Makay Margit tanította, és a gyermekszínházban olyan nagyságokkal játszhatott együtt, mint Darvas Lili és Somlay Artúr. Hevesi Sándor rendező dicsérő szavainak köszönhető, hogy végül színésznő lett belőle: „Kislány, ha nem bízod el magad, belőled nagyon jó színésznő lesz.”

1945-ben szavalattal lépett fel a Zeneakadémián, ahol felfigyelt rá Jób Dániel, a Vígszínház akkori igazgatója, és leszerződtette. Három hónappal később Molnár Ferenc A hattyú című vígjátékának főszerepében debütált (a beteg Tolnay Klári helyére beugorva). Ezután a Nemzeti Színházban játszott, ahol klasszikus darabok sorában szerepelt, úgy gondolta: „szükségem van tanulásra, tapasztalásra, hogyan kell például verses darabot játszani, hogyan kell sokfélét játszani”. Majd a Vígszínházba szerződött, amelynek haláláig tagja maradt.

Négy évtizedet átívelő pályája során egyike volt a legszínesebb, legsokoldalúbb magyar színésznőknek. Klasszikus és modern, hazai és külföldi tragédiákban és vígjátékokban, szinte minden műfajban kiváló teljesítményt nyújtott. Szerepeit felsorolni szinte lehetetlen, nem is érdemes (maradjon az a lexikonok feladata). Mi csak emlékezzünk rá!

Legendássá vált Latinovits Zoltánnal való szerelme. Közös lakhelyükön közös emléktábla őrzi nevüket.

Különlegességét talán az alábbi három levél, melyeket Örkény István írt neki, támasztja a legérdekesebben, legizgalmasabban alá.

1970. ápr. 13.
Kedves Évi!
Most megint, a Ványa bácsiban, olyan felejthetetlenül szép és költői volt, hogy még most is, napok múltán, egyszercsak feltámad bennem a képe, ahogy hintázik, vagy amikor Darvas vallomását hallgatja, és a hajnali képben, Venczel Verával… Nem állhatom meg, hogy meg ne írjam ezt magának. Gyerekkorom óta járok színházba, végigkísértem útján két magát megelőző nemzedéket, nem kisebb művészeket, mint maga, de soha senkitől az élményeknek ilyen sokféleségét nem kaptam, a megjelenítésnek ezt a mindig váratlan, lélegzetelállító, előre nem is sejthető, és épp ezért szívet szorító izgalmát, egyetlen egytől sem.
Az embernek, amikor visszatekint a múltjába, talán az a legdrágább kincse és vagyona, hogy kortársa lehetett ennek vagy annak, közelről nézhette egy nagy vállalkozás megvalósulását, mint én például József Attiláét, vagy, hogy közelebb eső példát mondjak, Bajor Giziét, akiknek baráti köréhez tartozhattam. Most ilyen fontos és nagyszerű nekem a maga jelenléte a mi jelenünkben, és úgy őrzöm magamban a maga művészetét, ahogy legszebb óráim emlékét.
Kezét csókolja, egyre nagyobb tisztelője
Örkény István
———————————————————————————–
1972. márc. 10-én
Kedves Éva!
Azért írok, mert telefonon talán el se tudnám mondani, mekkorát remekelt már megint az Albee-darabban. Mintha ketten lennének Claire szemüvege mögött: egy, akitől irtózom, védekezem, minden idegszálammal minden azonosulás ellen tiltakozom – és egy másik, aki vonz, maga után csalogat, eszembe juttatva minden zülleni, pusztulni, ablakon kiugrani akarásomat. Egyszerre azonosít és elidegenít, vonz és taszít, és mindezt valamilyen személytelenséggel – ami magánál különben szokatlan –, amivel mintha meg akarná könnyíteni, hogy behelyettesítsük sorsunkat a magáéba. Nagyszerű játék volt, sokszor fog még mindnyájunknak eszébe jutni.
Kézcsókkal, régi imádója
Örkény István
———————————————————————————–
1976. VI. 10-én
Édes Éva!
Hadd írjak most csak magáról. (Őróla, amit nekem és ennek az országnak jelentett, majd nyomtatásban.) Tehát nem arról, akit elvesztettünk, hanem arról, akit meg kell mentenünk. Sokszor tépelődtem, hogy bírta elviselni ezeknek az éveknek terheit, nem a fényeit, hanem az árnyait, s méghozzá úgy, hogy nemcsak művészetében ragyogott, hanem emberként: soha egy sóhajjal sem volt senkinek terhére, csak a mosolyát osztotta mindenkinek.
Ezt erővel bírni: csoda volt, és ebből merítem azt a hitet, hogy ereje nem fogyott el, átsegíti e nehéz napokon.
Ehhez mást felkínálni nem tudok, csak ami eddig is rendelkezésére állt: szeretetemet, barátságomat, becsülésemet.

Örkény István