Kossuth Lajos
(színezett litográfia)

Kossuth Lajos (Monok, 1802. szeptember 19. – Torino, 1894. március 20.) magyar államférfi, a Batthyány-kormány pénzügyminisztere, a Honvédelmi Bizottmány elnöke, Magyarország kormányzó-elnöke.

A nemzeti függetlenségért, a rendi kiváltságok felszámolásáért, és a polgári szabadságjogok biztosításáért vívott 19. századi küzdelem egyik legnagyobb alakja, a magyar szabadságharc szellemi vezére. Máig egyike azoknak, akik a magyar nép emlékezetében leginkább megtestesítik az 1848–1849-es forradalmat és szabadságharcot, Széchenyi Istvánnal és Petőfi Sándorral együtt.

]]> http://lenolaj.hu/2024/03/15/a-haza-orok-s-nem-csak-az-irant-tartozunk-kotelesseggel-amely-van-hanem-az-irant-is-amely-lehet-s-lesz/feed/ 0 http://lenolaj.hu/2024/03/15/1948-marcius-15-a-kossuth-dij-elso-alkalommal-torteno-atadasa/ http://lenolaj.hu/2024/03/15/1948-marcius-15-a-kossuth-dij-elso-alkalommal-torteno-atadasa/#respond Thu, 14 Mar 2024 23:01:16 +0000 http://lenolaj.hu/?p=6791 “Van szerencsém benyújtani a Kossuth-díj alapításáról szóló törvényjavaslatot.” E merőben polgárias formulával indította útjára az országgyűlési processzust Ortutay Gyula vallás- és közoktatási miniszter 1948. február 5-én.

A Kossuth-díj a magyar kultúra művelésének és ápolásának elismeréséért járó legmagasabb magyar állami kitüntetés, amely Kossuth Lajosról kapta a nevét (felmerült Táncsics Mihály és Petőfi Sándor is névadóként).

Az országgyűlés 1948-ban 1848. március 15. centenáriuma alkalmából alapította. A díjat minden évben március 15-én adják át.

Az első díjakat 1948. március 14-én adták át, első alkalommal 110-en vehették át.

Az első négy Kossuth-díjjal kitüntetett – úgynevezett – posztumusz (haláluk után) kapta meg.
Ők: BARTÓK BÉLA, DERKOVITS GYULA, DÉSI HUBER ISTVÁN és JÓZSEF ATTILA.

*

A Kossuth-díj presztízsének megőrzése érdekében a vele járó összeg a Központi Statisztikai Hivatal által évenként számított országos nettó nominál átlagkereset ötszöröse, 50, illetve 100 ezer forintra való felkerekítéssel. A nagydíj összege a díj mindenkori összegének kétszerese, és csak egyéni teljesítmény elismeréséért adományozzák. Megosztott díj esetében a díj összegének fele jár, függetlenül attól, hogy hány személy között osztották meg.

Egyéni díjjal 1992-ben 750 ezer, 1994-ben 1,1 millió, 1996-ban 1,6 millió, 1997-ben 1,8 millió, 1998-ban 2,28 millió, 2012-ben 12,9 millió forintot fizettek ki. A Kossuth-nagydíj összege 2012-ben 25,8 millió Ft. A jutalomösszeg – megtartva az 1948 óta töretlen hagyományt – adó- és illetékmentes.

*

Kossuth-díjasok teljes listája:

https://hu.wikipedia.org/wiki/Kossuth-d%C3%ADjasok_list%C3%A1ja

Budai Éva
rovatvezető

Madách Imre magyarul, latinul, németül és franciául is olvasott, korának irodalmát és költészetét jól ismerő, művelt ember volt. 1840-ben jelent meg első verseskötete Pesten. A kötetet – anyja anyagi támogatásával – Lantvirágok címmel jelentették meg. A lírai darabokat Lónyay Etelka iránti szerelme ihlette. Verseket egész élete folyamán írt, de életében nem jelent meg több verseskötete.

A magyar irodalom és drámaköltészet kiemelkedő alakja lett, aki első drámai művét még 16 éves korában írta meg. A novellaírásba is belefogott, de novellái kevésbé jelentősek. Fő műve, Az ember tragédiája előtt hat tragédiát és egy szatirikus vígjátékot is magáénak tudhatott, de ezek egyike sem volt jelentős irodalmi alkotás.

1852-ben Pozsonyban, majd később Pesten raboskodott, a fogság után egy ideig magányosan élt Sztregován, és ekkoriban főleg gondolati költeményekkel foglalkozott. Írói kedve azonban lassan visszatért, és 1859-ben írt egy komédiát, A civilizátort. Mózes című drámáját pedig 1860–61-ben írta.

Íróként fő műve AZ EMBER TRAGÉDIÁJA (jelen esetben egy magánvélemény: mindmáig a legnagyobb magyar dráma!!!), amelyet 1859-60-ban írt. Az 1862-ben megjelent mű sokakat felzaklató kérdései azóta is életben tartják a költeményt, a darabnak számos feldolgozása létezik. A születésétől eltelt mintegy százötven évben AZ EMBER TRAGÉDIÁJA egyfajta szimbólumává vált a magyar drámaírásnak, talán a legtöbbször színpadra állított költemény Magyarországon.

Madách Imre – Az ember tragédiája hangoskönyv (teljes)

MADÁCH IMRE: EGY EST EMLÉKE

Oly rekedt meleg volt,
Oly borús az est,
Lankadt lombban a szél
Nem tett semmi neszt.

A madár félhangon
Búsan énekelt,
Távolról dalára
Halk moraj felelt.

Mindezt együtt érzénk
S jártunk szerte-szét,
Némán – mert helyettünk
A bús est beszélt.

S hogyha néha-néha
Volt is egy szavunk,
Suttogánk, ugy érzők,
Sírok közt vagyunk.

S féltünk felrettentni
A halottakat.
Féltünk, kél szívünkben
Életgondolat.

Óh pedig oly édes
Volt, mely meglepett,
A halálnak vágya
Mindkettőnk felett.

Elváltunk – sok év folyt
Már azóta el,
Sok gyönyör ment sírba,
Sok virúla fel.

Halovány emlékben
Él az este csak,
Melyben óhajtásim
Halni hívtanak.

De ha fel-feltűnik,
E szemben könny ég,
Hogy halni kivántam,
Míg boldog valék,

S most, hogy a halálvágy
Szűmből elveszett,
Élni vágyom és szűm
Élni elfeledt.

ÉS EGY NAGYON IS SZUBJEKTÍV VÁLOGATÁS: A TRAGÉDIA SZÁMOMRA 13 LEGSZEBB MONDATA.

• Az ember ezt, ha egykor ellesi,
Vegykonyhájában szintén megteszi. –
• Hol a tagadás lábát megveti,
Világodat meg fogja dönteni.
• A család s tulajdon
Lesz a világnak kettes mozgatója,
Melytől minden kéj s kín születni fog.
• Amit tapasztalsz, érzesz és tanúlsz,
Évmilliókra lesz tulajdonod.
• E gyáva népet meg nem átkozom,
Az nem hibás, annak természete,
Hogy a nyomor szolgává bélyegezze,
• Isten dicsére embert áldozának,
S az ember korcs volt,
• Minő csodás kevercse rossz s nemesnek
A nő, méregből s mézből összeszűrve.
Mégis miért vonz? mert a jó sajátja,
Míg bűne a koré, mely szülte őt.
• Mi nagyszerű kép tárúlt fel szememnek!
Vak, aki Isten szikráját nem érti,
Ha vérrel és sárral volt is befenve,
Mi óriás volt bűne és erénye
És mind a kettő mily bámúlatos,
Mert az erő nyomá rá bélyegét. –
• Én a komédiát lejátsztam,
Mulattattam, de nem mulattam.
• Kicsinyben rejlik a nagy,
Olyan sok a tárgy, s létünk oly rövid.
• A célt, tudom, még százszor el nem érem.
Mit sem tesz. A cél voltaképp mi is?
A cél, megszűnte a dicső csatának,
A cél halál, az élet küzdelem,
S az ember célja e küzdés maga.
• S azt mondom: vége a komédiának. –
• Karod erős – szíved emelkedett:
Végetlen a tér, mely munkára hív.

A nagy külföldi enciklopédiák George Perkins Marsh (1801-1882) nevénél elsőként említik meg, hogy nyelvtudós és diplomata volt, aki Ember és természet címmel környezetvédelmi témájú könyvet is írt. A szaktudomány – mind a korabeli, mind a mai – némi vonakodással ismeri el, hogy voltaképpen ő vetette meg az ökológia alapjait.

Ennek a tartózkodásnak két oka van. Az első az, hogy Marsh úttörő munkájában sok a hóbortos ötlet. A másik, hogy a szó szoros értelmében dilettáns volt.

Marsh jómódú új-angliai (vermonti) birtokos családból származott, jogot végzett, majd üzleti vállalkozásainak csődje után a washingtoni politika vizein kezdett evezgetni.

John Perkins Marsh
(1801. március 15. – 1882. július 23.)

John Perkins Marsh 1801-ben született a koncertjéről jóval később nevezetessé vált Woodstockban, amely akkoriban még szűz erdőségek között zöldellt, s a családi birtokot csobogó patak szelte át. Apjával sétálgatva figyelhette meg, hogy az erdőirtások miatt az erdős dombvidék lassan az erózió áldozata lesz, és a patak vad folyammá duzzad. A Quechee patak elsöpörte Woodstock ötven kis faházát, sőt a családi kúria kőkerítését is. Akkoriban terjedt el a magas párizsi selyemcilinder Amerikában; nem volt szükség többé az úttörők hódprémes sapkájára, ha pedig úgy hozta a divat, a hódok szerfölött elszaporodtak, s a szűz erdők helyén mocsaras tavacskák terültek el. Marsh az ilyen aprónak látszó tényekre már ifjan felfigyelt, ő ugyanis a tények, és ezek összefüggéseinek megszállottja volt.

A vermonti úriember üzleti vállalkozásai eközben sorra csődöt mondtak, akár vasutak építésébe fektette pénzét, akár olyan márványt fejtetett, amelyre senkinek sem volt szüksége. Ügyvédi vizsgát tett, majd politikus lett (a későbbi Republikánus Párt elődjének, a Whig Pártnak a színeiben), és sok minden, túl sok minden iránt érdeklődött, ami korának tudós köreiben mélységes gyanakvást keltett.

Húsz nyelvet sajátított el (többek között írt egy izlandi nyelvvel foglalkozó grammatikát), értett az építészethez, műtárgyakat gyűjtött, rajongott a földrajztudományért, a történelemért. A kongresszus tagjaként és az első sztambuli, majd itáliai nagykövetként a híres Smithsonian Intézet alapítóinak egyike volt.

A tudósok nem vették komolyan Marshot, amikor a nagybetűs Haladásba vetett hit századában, pontosabban 1864-ben megkongatta a vészharangot: Ember és természet című könyvének lényege az, hogy az ember nem a Föld ura, hanem kizsarolója, s mint már annyiszor, most is elpusztít egy civilizációt, ezúttal a nyugati civilizációt. Vastag, tényekkel zsúfolt könyvében ő alapozta meg a modern ökológia elméletét: s ha nem is így nevezte, érvelésében az ökoszisztéma gondolata is felbukkan. Nevezetesen az a felismerés, hogy az organizmusok kölcsönhatásban vannak a környezeti tényezőkkel, legyenek azok látszólag bármennyire is jelentéktelenek. Az Ember és természet enyhén pesszimista alcíme különben az volt: A fizikai földrajz módosulása emberi tevékenység révén. A Föld kincseinek meggondolatlan kizsarolása – kortársai ezt „Haladás”-nak nevezték – akár végzetes hatású is lehet, érvelt Marsh. A beavatkozás ugyanis érint minden élő és élettelen elemet: halakat, erdőségeket és rovarokat éppen úgy, mint köves hegygerinceket és patakmedreket – így például az erózió hatása az élővilág elpusztulásához vezethet.

Marsh felhívta olvasói figyelmét a múltbeli pusztító emberi beavatkozásokra is: a közel-keleti kultúrák ősi édenkertjei helyén manapság forró sivatagok terpeszkednek, az erdők rengetegjének kivágása után Görögország nagy területein legfeljebb kecskenyájak kóborolnak a kopár sziklagerinceken. Idézte Platónt, a filozófust, aki már több mint kétezer éve megírta, hogy a valaha erdőségekkel borított Attika fűcsomókkal pettyezett hegyvidékké vált, Kínában pedig a juh- és marhatenyésztés miatt óriási térségek váltak pusztasággá. Marsh hasznát vette széleskörű történelmi ismereteinek, és – olasz-török követként terepkutatásainak is.

A dél-itáliai „sarkantyú”, Apulia például egykor sűrűn lakott, buja vidék volt, ahol a bronz- és vaskori lakosság dús gabonatermést takarított be, de a Kr. u. 1300-as évekre a birkanyájak jóformán teljesen letarolták, mint a sáskák. Marsh azt is adatokkal bizonyította, hogy 1300 éven át annyi szarvasmarha, kecske és birka legelt, hogy tönkretették a legelőket a kínai tartományokban, és a filozófus korára a háziállatok száma jócskán megcsappant. A kínaiak ezért – kényszerből – többé már nem marhahússal táplálták gyorsan szaporodó lakosságukat, hanem áttértek a sertéstenyésztésre.

Közel-keleti utazásai során Marsh azt tapasztalta Anatóliában, Szíriában és a fekete-tengeri térségben, hogy az ember gőzgépek és ipartelepek híján is képes volt letarolni a környezetét. Az ókorban Kis-Ázsia, Hellasz, Szicília és Itália provinciái még sűrűn lakott, termékeny területek voltak, „mára” (értsd: az 1800-as évekre) viszont a térség nagy részét meddő sziklagerincek és sivatagok vették birtokba. Amerikai felolvasásai alkalmával emlékeztette kissé fásult hallgatóit: a perzsák, a keresztesek és a törökök siserahadai az állandó háborúk során termőterületeket pusztítottak el, ezért, ahol valaha gazdag kultúrtájak terültek el, mostanra csak néhány beduin vagy olasz kecskepásztor kóborol. Vagyis a következtetés: a környezet pusztítása a történelem során több gazdag civilizáció bukását okozta. A kilátások sem kecsegtetnek semmi jóval, hiszen miért ne ismétlődhetne meg mindez az egykor érintetlen természettel bíró Amerikában vagy Nyugat-Európában?

Marsh gondolataival korának tudománya előtt járt, megelőzte Oswald Spengler pesszimista művét, a Nyugat alkonyát (Der Untergang des Abendlandes) is. De rosszkor, a haladás századának derekán adott hangot félelmeinek. A nagy amerikai fellendülés, a „korlátlan lehetőségek” korában ugyanis ki figyel ilyen mondatokra: „Már most is azt a folyamatot tapasztaljuk, hogy az ember fölfeszíti otthonának (a nyugati civilizációnak) padlózatát, lerombolja a szobájának mennyezetét, kifeszíti ablakait és ajtóit, hogy tüzelőhöz jusson és megfőzhesse ételeit. Csakhogy a világ nem engedheti meg magának azt a fényűzést, hogy tétlenül váron az egzakt tudományok csigatempóban születő eredményeire, melyek megteremthetnék a gazdaságosabb életmód kialakítását.”

Amellett, hogy Marsh „unalmas tényekkel” traktálta szűkös olvasótáborát, és felolvasásainak szundikáló hallgatóit, hóbortos ötleteivel csorbította szavainak hitelét. A vadnyugati terjeszkedés hőskorában azt javasolta, hogy a prérin, a nagy amerikai sík vidéken meg kellene honosítani a „sivatag hajóját”, vagyis a tevét. Mivel pedig mindig is irtózott a tengeri utazásoktól, megjegyezte: azt sem bánná, ha sikerülne homokkal feltölteni az óceánokat. Voltak „sztálini” ötletei is a Szuezi-csatorna építésének küszöbén: a Nílust hasznosabb lenne a Vörös-tengerbe vezetni, semmint a mediterrán vizek felé – mondta komolyan.

A roppant tudású Marsh éppen abban különbözött nem kortársától, Charles Darwintól, hogy ésszerű ökológiai elgondolásait nem sikerült logikus rendszerbe foglalnia. Zsenialitása és időszerűsége ezzel szemben abban nyilvánult meg, hogy a Földet egységként fogta föl, gigászi zenekarként, amelynek karmestere a homo sapiens – és éppen ez a baj. Hiszen, ha az embernek nem sikerül saját lakóhelyén harmóniát teremteni, akkor „a pompás hangszerei csupán macskazenét képesek kicsalni a világ melódiáiból”. George Perkins Marsh – mosolyt fakasztó jóslatai ellenére – a környezetvédelem megalapítója volt, az amerikai életrajzi lexikonok így emlékeznek meg róla.

Amikor a hatalmas testű, busa fejű környezetvédő az itáliai Vallombrosában 81 éves korában meghalt, tragikus sorsú ember szállt sírba. Két feleségét és kisfiát járványos betegség ragadta el már sok-sok évvel korábban, a tevék és a Szuezi-csatorna ellenzése, és más furcsa ötletei miatt a tudósok nevetségének tárgya volt. Mégsem tagadható, hogy elméletei korát megelőző vonásokat hordoztak, és agyának zseniális felvillanásai máig ható tanulságokat pattintottak elő. Pedig az a különös férfiú mit sem tudhatott az ózonlyukról, az atomerőművek veszélyeiről, a kőszénfüstnél is tragikusabb légszennyeződésről. De az általa felvázolt rémkép körvonalait azóta egyre erőteljesebbre húzta a Haladás, s környezetünk jövője mind súlyosabban nehezedik gondolatainkra.