Hamvas Béla és szülei az újlipótvárosi Wahrmann Mór utcában (ma Victor Hugó utca)
1920-as évek vége

Apja evangélikus lelkész, tanár, író és hírlapszerkesztő volt, aki papi hivatásától megválva magyar–német szakos tanári állást vállalt. Hamvas Béla tíz éves korától zongorázott, később komponált is, olyan elhivatottsággal, hogy szülei sokáig úgy vélték, zenei pályára lép majd. Középiskolás éveiben mindemellett már írogatott, és e korai próbálkozásai között akadt olyan, ami meg is jelent.
Érettségi után rövid nyugat-európai körutazást tett, aztán hazafias lelkesedéstől fűtötten, korábbi diáktársaival együtt “testületileg” önkéntes katonának jelentkezett. Az ukrán frontra vezényelték, ahol az egyre súlyosabban kibontakozó harcokban idegsokkot kapott. Felépülése után tanulta ki egy rokonuknál a cukrász-mesterséget. Még ugyanebben az évben újra behívták, ám az észak-olaszországi frontra tartó csapatszállító szerelvényét Szlovéniában bombatalálat érte, őt a légnyomás maradandóan megsebesítette.
Hátországi lábadozása során nagynénje ótátrafüredi családi panziójában könyvek akadtak a kezébe: Kantot, Rimbaud-t, Dosztojevszkijt, Schopenhauert, és mindenekelőtt Nietzschet kezdett olvasni. Miután apja megtagadta a csehszlovák hűségesküt, a családot kiutasították Pozsonyból, és Budapestre költöztek. Itt a Pázmány Péter Tudományegyetem magyar–német szakos hallgatója lett, emellett zeneelméleti előadásokat látogatott, sőt alkalmi hallgatója volt az orvostudományi karnak is.

Első írásai a pozsonyi Tavasz folyóiratban jelentek meg, majd három évig újságíró volt a Budapesti Hírlapnál és a Bajcsy-Zsilinszky Endre által szerkesztett Szózatnál.
Ezután mintegy húsz évig könyvtárosként dolgozott a Fővárosi Könyvtárban. Közben tanulmányokat, esszéket, kritikákat és recenziókat publikált, összesen közel háromszáz írást mintegy huszonöt folyóiratban. Ekkor születik Ördöngösök című regénye, a művel azonban elégedetlen, és elhatározza, hogy ötven éves korában újra fogja írni. Elkészült a Nehéz nem szatírát írni című elbeszélés-gyűjteménye.

Kerényi Károllyal megalapították a Sziget-kört, azt a klasszikus görög hagyományból merítkező szellemi szövetséget, amelyhez csatlakozott Szerb Antal, Németh László, Prohászka Lajos, Kövendi Dénes, Dobrovits Aladár, Molnár Antal és mások. A kör elképzeléseik szerint a preraffaeliták, vagy még inkább a George-kör magyar változatának indult, ám három kötetből álló kiadványuk (Sziget, 1935-36) megjelenése során kiderült, hogy a szellemi közösség, a Hamvas által megálmodott értelemben megvalósíthatatlan.

A második világháború alatt háromszor hívták be katonának, de ez nem akadályozta abban, hogy fordítson, többek között Lao-ce, Jakob Böhme, Hérakleitosz, Konfuciusz, Henoch műveit. Közben írta a Scientia Sacra I. című könyvét, amely második írói korszakát nyitotta meg. A háború alatt jelent meg első esszékötete, A láthatatlan történet, és ekkoriban kezdett nagyszabású vállalkozásába, amelynek gyűjtőcíme: Az ősök nagy csarnoka, s amelyet a 60-as évekig folytatott. Oroszországban teljesített frontszolgálatot, itt írta A háború nagysága és az ember kicsinysége című esszéjét. Katonatisztként a rábízott zsidó munkaszolgálatosokat élete kockáztatásával hazaengedte. Németországba vezényelték, de megszökött a menetszázadától és az ostromlott Budapesten katonaszökevényként bujkált. A bevonuló orosz alakulatok elfogták, más foglyokkal együtt Szibériába akarták hurcolni, ám ismét megszökött.

Hamvas Béla
(Eperjes, 1897. március 23. – Budapest, 1968. november 7.)

A háború után egyfajta „szellemi munkaközösséget” alapított, ahol célul tűzték ki az egész korszituáció feltérképezését és értékelését. Rendszeressé váltak az úgynevezett „csütörtöki beszélgetések”. Idővel elnémították, B-listázták és kényszernyugdíjazták, ami egyben publikálási és szerkesztési jogának elvesztését jelentette.

Földműves igazolványt váltott ki, földet művelt, gyümölcsöt termesztett, kertészkedett. A Karnevál című nagyszabású regényét ebben az időben, Szentendrén írta; majd 51 évesen valóban nekilátott az Ördöngösök újraírásának, és amikor három év múlva, a Rákosi-korszak mélypontján elkészült vele, gondosan elrakta az ágyneműtartóba, mint a “legbiztosabb” helyre.

Elvonultsága, hatósági szempontból kétes munkaviszonya idővel tarthatatlanná vált, ezért kénytelen volt elhelyezkedni. Raktáros és gondnok lett. Amikor csak lehetett olvasott, fordított és írt. Szanszkrit nyelven és héberül tanult, a raktárosi munka mellett éjszaka és hajnalban Az ősök nagy csarnoka fordításait készítette.

Többször írásos vezetői figyelmeztetésben részesült, hogy munkaidőben olvas, de emellett dicséretek is szerepeltek a kartonján: vállalati ünnepségeken klasszikusok darabjait adta elő zongorán az egybegyűlteknek. Az akkori munkahelyi viszonyokat jól jellemzi, hogy egyik főnökét ő készítette fel az érettségire.

1957-ben megpróbálta visszaszerezni állását a Fővárosi Könyvtárban, kérvényét azonban elutasították, egyedül Füst Milán vette szívére a sorsát. Életében már csak egyetlen saját írása jelent meg Az egzisztencializmus után címmel.

Hamarosan nyugdíjazták. Élete utolsó évében sokat betegeskedett, alkotói lendülete megtört. 1968 november 7-én, Budapesten halt meg agyvérzésben. Szentendrén temették el.

NÉHÁNY FONTOS IDÉZET TŐLE:

• A pácban mindenki benne van.
• Az embernek meg kell őrülnie, hogy normális legyen és el kell veszítenie az eszét, hogy fel tudjon ébredni, és elérkezzen oda, hogy tudja, hogy él, végre ne legyen álomkóros és fantaszta, hanem normális ember.
• A dolgokat jó végiggondolni; az ember a legtöbbször elérkezik valahová, ha nem is egészen oda, ahová kívánt.
• A tett az embert magával rántja. Hová? A következményekbe. Amelyek alól nem lehet kibújni.
• Nem az győz, aki kemény marad, hanem aki meglágyul és enged és befogad és felad és feloldja magát. Az önfeladás nem a gyengeség, hanem az erő jele.
• Aki ad, jobban rá van szorulva az elfogadásra, mint az, aki elfogad, az adakozóra.
• A dolgok nem kívül kezdődnek, hanem belül, és nem alul, hanem felül, és nem a láthatóban, hanem a láthatatlanban.
• Az ember csak egészen kicsiny feladatot kap, és bajunk az, hogy túl sokat akarunk megoldani, ahelyett, hogy a kicsinyt észrevennénk..
• Vajon az embernek, ha nem tudja, hogy kicsoda, nem kötelessége önmagát megkeresnie?
• A megszabadult ember tudja, ha szabadságát önmagának megtartja, hogy élvezze, elveszti, mert szabadságának fogságába esik.
• A világ helyzete sohasem reménytelen, mert sohasem azokon múlik, akik nem hisznek az életben, hanem azokon, akik hisznek benne.
• Csak tévedéseknek van szükségük elméletre. – Csak az erőtlennek van szüksége hatalomra.
• AZ ÉLETNEK NEM CÉLJA, HANEM ÉRTELME VAN.
• A nő barátait elfelejti, szerelmeit soha. A férfi szerelmeit elfelejti, barátait soha.
• Mesterre nem azért van szükség, hogy az az embert olyasvalamire tanítsa mag, amit nem tud. .
• Az embernek önmagából művet kell alkotnia, hogy az örökben abban éljen. De a műnek nyitva kell állnia, hogy aki be akar lépni, befogadja.

BUDAI ÉVA
rovatvezető

*

Kapcsolódó alkotás:

Hamvas Béla: A világválság

Itt élt és alkotott Devecseri Gábor (1917-1971) költő, író, műfordító
(Svábhegy, Béla király út 6.)

Hamarosan lefordította és megjelentette Catullus összes versét, miközben diplomázott a Pázmány Péter Tudományegyetem görög-latin szakán. Már a Nyugat harmadik nemzedékéhez tartozónak számított és a Szép Szóban, illetve a Nyugatban megjelent verseivel szerzett ismertséget. Közben doktorált, doktori disszertációja címe: A művészi tudatosság Kallimachosz költészetében, majd tanári diplomát is szerzett. A Baumgarten Könyvtár könyvtárosa volt, és egymás után jelentek meg Plautus, Platón, Hérodotosz és Arisztophanész fordításai. Ebben az időben publikálta Az élő Kosztolányi című esszékönyvét és az Állatkerti útmutató című, gyermekek számára írt, szellemes és eredeti verseskötetét.

A háború után a budapesti tudományegyetem görög tanszékén irodalomtörténetet, a Színművészeti Akadémián művészettörténetet tanított. Rendkívüli formaérzéke révén bármit képes volt megverselni, ő készítette el az Odüsszeia és az Iliasz korszerű magyar fordítását, lefordította a homéroszi himnuszokat, sőt a homéroszi kor valamennyi fennmaradt emlékét is, ezzel irodalmunk antikvitás-élményét alapvetően megváltoztatva.

1956 után költeményekből, műhelytanulmányokból, útirajzokból, önéletrajzi jellegű írásokból élt, drámát írt Odüsszeuszról, kiteljesítette a Catullus-fordítások sorát. A perzsa irodalom kedvéért ezt a nyelvet is elsajátította. 1971-ben halt meg Budapesten. Hosszú betegsége alatt is, még a kórházi ágyon is írt – A hasfelmetszés előnyeiről.

DEVECSERI GÁBOR: IDŐ-JÁTÉK

A nap kering, a perc szalad,
marasztalom, de nem marad.
Egyszerre egyhelyben megáll,
elküldeném, de egyre áll;
meglódul, hirtelen leül,
megmarkolom, kegyetlenül
kitépi magát – sánta eb,
rohan két hosszabb-rövidebb
óramutató-lábon el -;
megvádolom, de nem felel;
megdicsérem, csak mosolyog;
marasztalom, továbbforog;
meg-megszakítja önmagát,
villantja holdját, csillagát;
trapéz-ugrással szökken el,
vádolva kérdem, nem felel;
artista-tánca mind vadabb;
ráng mint a húr, döng mint a dob;
hajnalra meg-megszelidül,
olyankor áll, szalad, meg ül,
mindhármat egyszerre teszi
s így önmagát megszünteti;
de mikor szárnya meg se lebben,
akkor száll a legsebesebben.