Apja gazdag bankár, a felvilágosodás híres filozófusának, Moses Mendelssohnnak a fia volt. A család, amikor Berlinbe költözött, áttért az evangélikus hitre, és nevét – hogy megkülönböztesse magát a család zsidó hiten maradt ágától – Mendelssohn-Bartholdyra változtatta. A gyerekeket nívós házitanítók oktatták, egy elismert nyelvész, egy festő, egy zongoratanár, egy hegedűművész. A szellemileg és művészileg egyaránt felvilágosult légkörű családnál megfordult többek közt Heinrich Heine is.

A maga korában gyakran hasonlították Mozarthoz, kilencévesen lépett fel először mint zongorista, tizenkét éves korától már rendszeresen komponált. A zene mellett Wilhelm von Humboldt hatására az irodalomban, nyelvekben is jártas lett, mindemellett úszott, vívott, lovagolt. 1825-ben – Cherubini elismerő szavai hatására – eldőlt a sorsa: zeneszerző lesz. Ettől kezdve opus-számmal látta el műveit. Nővére, Fanny is rendkívüli tehetség volt, zeneszerzéssel is foglalkozott, de akkoriban a nők társadalmi helyzete még nem engedte a „férfias” pályaválasztást.

Tizenhét éves volt, amikor Shakespeare Szentivánéji álom című színdarabjához a nyitányt komponálta. Egy barátja, a berlini énekakadémia igazgatója révén megismerkedhetett Goethe-vel a költőfejedelemmel. A Mendelssohn-ház vasárnapi hangversenyein fedezte fel az abban az időben csaknem elfelejtett Johann Sebastian Bach muzsikáját. Ezután európai körútra indult. Anglia és Skócia után Weimar (itt találkozott utoljára Goethével), Nürnberg, München, Bécs és Pozsony következett. Ezután Itália városaiba látogatott: Velence, Firenze, Róma, Nápoly. Hosszabb időt töltött Párizsban, majd ismét Angliába utazott. Benyomásait zeneművekben örökítette meg.

Miután hazatért, Düsseldorfban vállalt városi zeneigazgatói állást, majd lipcsei meghívásra elvállalta a Gewandhaus-zenekar vezetését. Itt jól érezte magát, kibontakoztathatta mindazokat az értékeket, amiket a zenében fontosnak tartott. A zenekart Európa egyik vezető együttesévé, Lipcsét nemzetközi rangú zenei központtá fejlesztette. Händel-oratóriumokat, Schumann-szimfóniákat, Beethovent és Schubertet vezényelt. 1829-ben mutatta be a Máté-passió-t, amivel elindította Bach németországi reneszánszát.

Magánéletében biztos támaszra lelt feleségénél, Cécile Charlotte Sophie Jeanrenaud-nál, aki öt gyermekkel ajándékozta meg. Életét a család és a lipcsei munka töltötte ki. Mindeközben azért utazgatott is, hangversenyeket adott Birminghamben, Frankfurtban és más városokban. A szász király „udvari karmester” címmel tüntette ki, Berlinbe hívták zenei vezetőnek, de Mendelssohn Lipcsében maradt. Írt azért műveket Berlinnek is, elsősorban színpadi zenéket.

Szülei halála nagyon megviselte, egyre inkább befelé fordult, elfáradt. Az Éliás bemutatója után még eleget tett egy angliai meghívásnak. Kedves Fanny nővére is elhunyt, és őrajta erőt vett a teljes depresszió. 1847. november 4-én halt meg többszörös agyvérzés következtében.

A sors furcsa fintora, hogy – csakúgy, mint az általa újra felfedezett Baché – az ő neve is csaknem feledésbe merült halála után, az életében kiadott 72, illetve a 49 posztumusz műve közül is csak keveset mutattak be. Ehhez a Németországban erősödő antiszemitizmus éppúgy hozzájárult, mint az az előítélet, ami szerint Mendelssohn muzsikája ugyan szép és elegáns, de „lapos”. Reneszánsza 1959-ben kezdődött, amikor születésének 150. évfordulójáról emlékezett meg a világ.

GOETHE: SZÉLCSEND

Néma csönd a tenger színén,
Békeség fönt és alant –
És a hajós szorúlt szívvel
Tükröt lát, határtalant.

Nem fú szellet, nincs lehellet,
Rémes, temetői csend,
Egy habocska sem zavarja
Az egyforma végtelent.

(Dóczi Lajos fordítása)

SCHIFF ANDRÁS írta róla: „ Egy vallomással kezdem. Kisgyermekkorom óta rajongva szeretem Mendelssohnt. Édesapám nőgyógyász főorvos volt, és sok pályatársához hasonlóan műkedvelő szinten hegedült. Ezért nem véletlen, hogy hanglemezgyűjteményének zömét hegedűs felvételek alkották. Az első zenemű, amit tudatosan hallottam, Mendelssohn e-moll hegedűversenye volt, 78-as fordulatszámú lemezeken -Yehudi Menuhin hegedült, a zenekart George Enescu dirigálta.
Engem elbűvölt ez a muzsika és ez az előadás. Első benyomásaim a mai napig sem halványultak el. /…/

A mendelssohni zene azonnal felismerhető saját, egyéni hangvételéről. A shakespeare-i tündérvilág, amely scherzo-tételeiben varázslatosan feltárul, az ő találmánya, a „Lieder ohne Worte” műfaja úgyszintén. Már ebből is látszik, mennyire alaptalan a vád, miszerint semmi újat nem alkotott. Ami az eredetiséget illeti, tulajdonképpen Bach és Mozart sem forradalmi újítók, hanem egy korszak összefoglaló géniuszai voltak.
Mendelssohn számomra több mint nagy zeneszerző – a tizenkilencedik század európai kultúrájának egyik kulcsalakja ő. Szemem előtt van egy korabeli festmény, amelyen az ifjú titán az idős Goethének Beethovent játszik. Ezért is lehetett őt irigyelni.
Kérem, ne haragudjanak rám ezért az kis védőbeszédért, talán nincs is rá szükség. Nem várhatom el, hogy mindenki úgy lelkesedjék Mendelssohnért, mint én. Kétségtelen, hogy még nem jött el az ideje, amikor elfoglalhatja méltó helyét a zene Parnasszusán.”

Apja egy morva földműves fia, egyházi tanító és elfogadható amatőr zenész volt. Anyja egy bécsi családnál dolgozott szakácsként. Ötéves korában kezdte rendszeresen képezni őt apja. Apja tanította a hegedűjáték alapjaira, bátyja pedig a zongorára. Hétéves korára már kinőtte tanárait. Hamarosan felvették Bécs vezető zeneiskolájába, ahol 17 éves koráig tanult. A közvetlen oktatás helyett inkább az iskola-zenekari próbák és a tehetséges barátok ismeretsége vált hasznára. Itt ismerte meg Mozart szimfóniáit és nyitányait, valamint más, könnyebb darabokat, és így kezdte megalapozni zenei tudását.

Ekkor zeneszerzői zsenialitása már kezdett kitűnni. Korai kamarazenei tanulmányai figyelemreméltóak, mivel tudjuk, hogy akkoriban otthonában rendszeresen (vasár- és ünnepnapokon) összejártak négyest játszani, két bátyja hegedült, apja csellózott, és ő maga mélyhegedűn játszott. Erre az amatőr együttesre írta később megannyi kompozícióját.

Később, hogy a katonai szolgálatot elkerülje, apja iskolájába jelentkezett tanárnak. Jobban lekötötték a magánórák, melyek során zeneszerzést tanult Salieritől, aki többet tett Schubertért, mint bármely más tanára.Első befejezett operáját és első miséjét is ez időtájt írta, és ugyanekkor keletkezett még három vonósnégyes, több kisebb hangszeres darab és tizenhét dal. Hamarosan ezt a munkatempót is felülmúlta, iskolai munkája, a Salieri-féle órák és a hívogató bécsi élet mellett hihetetlen mennyiségű muzsikát produkált.

Hamarosan csak a zeneszerzésnek áldozta idejét. “Egész nap írok – mondta később egy érdeklődő vendégének –, ha befejeztem egy darabot, kezdem a következőt.” Ennek köszönhetően zenés összejöveteleket rendeztek a tiszteletére, melyek hamarosan Schubertiádák néven lettek ismertek. Volt, hogy három dalát elküldte Goethe-nek, de nem kapott választ. Két drámai darabjának sikere figyelmét még inkább a színpad felé fordította, viszont ez a fordulat csak sérelmet és csalódást hozott.
1823-ban jelent meg első dalciklusa, ez képviseli a csúcsát mind az ő munkájának, mind a német dalnak általában. Érdekes adalék, ahogy rabul ejtette a magyaros stílus, ennek hatására született a Divertissement a l’Hongroise vonósnégyes.

Töretlen alkotókészsége ellenére egészsége romlott, a szifilisszel küszködött, de feltehetőleg a tífusz végzett vele, bár egyéb lehetőségeket is felvetettek. Tünetei részben higanymérgezésre utaltak, a higanyt a 19. század elején gyakran használták szifilisz kezelésére. A végleges diagnózishoz nem áll rendelkezésre elég bizonyíték. 1828. november 19-én, 31 éves korában halt meg, bátyja, Ferdinand lakásában, Bécsben. Saját kérésére a währingeri temetőbe, Beethoven mellé temették, akit egész életében csodált.

FRANZ SCHUBERT: WINTERREISE

Dalciklus Wilhelm Müller verseire

No.1. Áldjon ég (Gute Nacht)

Mint vándor jöttem régen,
Mint vándor tűnök el,
Mit május nyújtott nékem,
Tél zárja tőlem el.
Ő bennem látta álmát,
Az anyja már a vőt,
Így véget ért az ábránd,
Szép nyárra bús tél jő.

Az úton meddig érjek,
Zord végzet mondja meg,
S hogy melyik útra térjek,
Hű szívem súgja meg.
Bús, holdfényszőtte árnyék,
Mely mindig vélem jön,
Csak hómezőkön járnék,
Ott messze, messze fönn.

De addig mért is várjak,
Míg űznek innen ők?
Mint kóbor eb, künn járjak,
Hogy titkon lássam őt.
A szívem ifjú vándor,
És mindig vágyban ég,
Ma nálad van, majd máshol
És mindig vágyban ég.

Míg téged ringat álom,
Mit éj nagy csendje küld,
Az ajtót halkan tárom,
Ha nyílik, fel sem költ!
Rá kívül búsan írom
E két szót: Áldjon ég!
Hogy szíved mindig hívom,
Így vallom néked még.

No.24. A verklis (Der Leiermann)

Künn, a város szélén
Rongyos verklis áll,
Fagytól dermedt ujjal
Egyre muzsikál.

Mezítláb jár télen,
Lába, mint a jég,
Kicsiny tányérjába
Senki sem dob pénzt.

Nincs, ki hallgat rája,
Meg sem látják már,
Kóbor, mérges, vén eb
Mind ott morog rá.

Bárhogy lesz is, néki
Minden mindegy már,
Ő csak játszik folyton,
Karja meg nem áll.

Elfogadsz-e társnak?
Szólj, te furcsa vén.
Játszanál a verklin,
S énekelnék én.

(Fordította: Závodszky Zoltán)

Édesanyja egy évvel előbb bekövetkezett korai halála miatt Lotte vezette az apai háztartást és gondoskodott kilenc kisebb testvéréről. Lotte ugyan a második legidősebb lány volt a családban, de alkalmasabb volt erre a felelősségteljes tisztségre, mint nővére. Goethe és Lotte testvérei szintén jól megértették egymást. Kestnerrel, Charlotte jegyesével is jó viszonyt ápolt annak visszatérése után. A Wertherben azt állította, hogy Lotte után Albert volt számára a legkedvesebb. Goethét annyira nyomasztotta a Lottéhoz fűződő kapcsolat kilátástalansága, hogy szeptember 11-én elhagyta Wetzlart és levélben vett búcsút a jegyespártól. Az elválás irodalmi feldolgozása a Werther-regény.

Charlotte 1773-ban férjhez ment Kestnerhez és Hannoverbe költöztek. A Kestner-házaspár és Goethe továbbra is leveleztek, és amikor 1774 őszén a Werther megjelent, az író küldött nekik egy példányt. A szereplők az íróhoz fűződő barátságuk elárulásaként fogadták a regényt és a jó kapcsolat Goethe többrendbeli magyarázkodása ellenére sem állt helyre. Charlotte utóbb nem vette zokon, hogy Werther Lottéjaként ismerik fel, Kestner azonban semmi esetre sem akart a regénybeli Albert lenni.

Kestneréknek nyolc fiú- és négy leánygyermeke született, az elsőnek Goethe lett a keresztapja. Charlotte okosan és jó kedéllyel vezette a népes háztartást. Miután férje 1800-ban meghalt, Charlotte lett a szerteszóródott család központja, és aktívan részt vett gyermekei boldogulásában. Goethével levélben tartotta a kapcsolatot és rábírta, hogy segítségére legyen fiainak. Később Charlotte néhány hétre Weimarba utazott férjezett húgához, és ott találkozott Goethével. A találkozás azonban csak formális volt, és nem ismétlődött meg. Ezt a találkozást örökítette meg némi írói szabadsággal Thomas Mann az 1939-ben megjelent Lotte Weimarban című regényében.

Részlet a Werther-ből:
„Július 13.
Nem, nem csalódom! Fekete szemében igazi részvétet érzek irántam és sorsom iránt. Sőt, érzem, és ebben hihetek a szívemnek, hogy ő – ó, szabad-e, lehet-e ezekkel a szavakkal a mennyországot kimondanom? – hogy ő szeret!
Szeret! – és én mennyire becsülöm magamat, mennyire – neked megmondhatom, van érzéked az ilyesmihez -, mennyire imádom magamat, amióta ő szeret!
Hogy vakmerőség-e ez a hit, vagy az igazi kapcsolat érzése? – Nem ismerek embert, akitől féltenem kéne valamit Lotte szívében. És mégis – amikor a vőlegényéről beszél, oly melegen, olyan szeretettel – úgy érzem magamat, mint akit minden rangjától és becsületétől megfosztanak, és elveszik a kardját.”
(Szabó Lőrinc fordítása)

A rémtörténetet Mary Shelley írta, a nagy angol költő második felesége, gyengéd és légies asszonyka, 1818-ban, huszonegy éves korában. A történet színhelye a bajorországi Ingolstadt. De van Frankenstein nevű német város is német földön, Mrs. Shelley bizonyára “kinézte” magának a térképről.

Az ifjú Frankenstein – mindössze tizenhét éves – úgy szabadítja rémült polgári környezetére a szörnyembert, mint Goethe Bűvészinasát a varázsló famulusra.

Boris Karloffról, a színészről még annyit el kell mondanunk, hogy édesanyja ugyan orosz volt, de eredeti neve William Henry Pratt. 1887-ben született Londonban, és 1969-ben halt meg Amerikában. Az a szép szál férfi, aki egész életében rémeket és sírjukból föltámadt múmiákat játszott, igen szelíd ember volt. Élete végén, tolókocsijához kötve, ő olvasta fel a rádióban a gyermekek esti meséit, mert nagyon szépen és választékosan beszélt angolul. A filmekben viszont általában morgott vagy dörmögött.

(Szuhay-Havas Ervin)