De vissza a vershez, s az említett részletekhez*:

„Tágulj ki naggyá reggeli égbolt,
felhő, ma ne járj a tájon.
Vadászok szeme hadd lásson tisztán,
fegyverük célba találjon.

Csendesen csúsznak a szánok, halkan
süpped hóba a lópata.
Vadászok mostan arról beszélnek,
milyen a nyulak sóhaja.”

Sima helyzetleírás, nem is értettem, miért közlik ezt a verset a szocialista Magyarországon, itt még vadászatpárti, vagy inkább lojálisnak mondható. A következő versszaktól jön a gyökeres fordulat:

„S arról, hogy itten grófok vadásztak
s szinte várták e jó urak,
hogy csövük elé fülénél fogva
vezessünk őzet és nyulat.

S mikor a puska nem talált vadat,
a hajtó kapott sörétet.
Hullott a vére a puha hóra
s a havas táj is sötét lett.”

Ekkor kezdtem reménykedni, hogy nocsak, bár nem remekmű, de talán mégiscsak vadászatellenes, netán állatpárti művet olvasok. A későbbiek, melyekből csak keveset idézek immár, arról győztek meg, nincs itt másról szó, mint pitiáner bosszúállásról, nincs baja a szerzőnek a vadászattal, a nyulak tömeges leölésével szervezett keretek között, ha az a népgazdaság számára történik, röviden, ha mindenki részesülhet az élményből, az urak a grófok emlegetése csak hatalmi állapotból működhet, de ott is csak a féltékenység hangján, hiszen, hogy is szól a mondás? Eddig nektek, mostantól nekünk. Az áldozatnak tekintett nyúlnak, és más apróvadnak viszont teljesen mindegy ki az ellensége, az urizáló vadász, vagy az eddig éhező, és most hatalmat kapó eddig elnyomott hajtó, vagy más osztályhoz tartozó kisember. Mi is volt hát a szerző baja, akár mások nevében fogalmaz?

Eddig nem volt a húsosfazék közelében. Ebből is csak az jön le, vannak elvek, emberi tulajdonságok, melyek a civilizáció fejlődésével, az éhezés megszüntetésével is megmaradnak, jelesül ilyen a vadászat intézménye is. S ezt húzza alá a vers folytatása, illetve befejezése is, röviden a cél szentesíti az eszközt, s eme hazugság is működhet társadalmi rendszerektől függetlenül, akár szocializmus, akár kapitalizmus működteti a gépezetet. Lényeges elem a manipuláció és a megtéveszthető ember. Egyedül, magányában, gondjaival, vagy tömegben gyengülő hangját erősítve.

A szóban forgó költemény zárása egyéb szócséplés nélkül:

„Utolsó lövés. Vége a körnek.
Aszúág reccsen, kél a láng.
Arcot pírit és szalonnát pörköl.
Oszd a melegbort Marikánk!

Koccints, hogy éljen és nagyra nőjjön
velünk a sok szövetkezet,
hogy adjon erőt a jobb jövendő
s éljen, ki oda elvezet!”

A szerző nevét fedje jótékony homály, nem visszafelé akartam mutogatni, nem kommunistázni volt szándékomban, csak úgy éreztem, sehol semmilyen rendszerben nem szolgálhat a művészet nemtelen, barbár szenvedélyeket.

*

(*Forum, 1950. 5. évf. 3-4. sz. 281-282 p.)