Paolo Veronese: Mars és Vénus (Ares és Aphrodité)
(1570)

A történetet a továbbiakban Devecseri Gábor örökbecsű fordítása tolmácsolja:

“Lesben aranyzabolás Árész sem hasztalan állott:
hogy meglátta ügyes Héphaisztoszt útnakeredni,
mint széleshírű Héphaisztosz háza ölében,
vágyva erősen a szépkoszorús Küthereia szerelmét.”

(Küthereia nem más, mint Aphrodit mellékneve Küthéré szigetéről; ott született ugyanis a mítosz szerint a tenger habjaiból, amiért is egyik mellékneve Aphrodité anadüomené, “vízből előbukkanó”.) Árész, az ágyas házba lépve sebesen átkulcsolja az istenné kezét, majd férfiakra jellemző mohósággal egyértelmű ajánlatot tesz a szépségnek:

“Ágyba, szíve gyorsan: kerevetre feküdve örüljünk;
mert nincs itthon Héphaisztosz, de bizony valahol már
lép Lémosz fele, durvabeszédű szintiszi néphez.”

(“Isteni” érv: nincs itthon Aphrodité hites ura!) De Aphrodité is “örömest kíván vele hálni”, ám aztán jaj az illegális szerelmeseknek, mert amint végigdőlnek az ágyon, hogy mielőbb szerelembe vegyüljenek, rájuk omlanak a ravasz isteni kovács láncai és kötelékei. Tagjaikat mozdítani sem tudják. Héphaisztosz – önnön torz alakját és sántaságát siratva s szüleit gyalázva – leleplezi őket. Hangos sopánkodására elősietnek az Olümposz halhatatlan istenei: Poszeidón, a “földrázó” tengeristen, Hermész, a kalmárok (és tolvajok) védnöke sipkáján és saruin azokkal a bizonyos szárnyacskákkal, a “messze nyilazó” fényes Apollón, s a többiek, bár Homérosz megjegyzi, hogy “a szemérmetes istennők házukban maradtak”.

A büszke Apollón, talán azért, hogy megtörje a kínos látvány fölötti csöndet, Hermészhez fordulva így szól szárnyas igékkel:

“Zeusz fia, Hermeiász, híradó, javak osztogatója,
volna-e kedved e durva bilincsek közt beszorulva
együtt hálni az ágyban aranyló Aphroditéval?”

Mire a huncut és jó humorú Hermész így adja a választ:

“Bárcsak ekép esnék ez, messzelövő nagy Apollón!
Bár háromszor ilyen sok nagy lánc fonna be minket,
s istenek és istennők mind néznétek e dolgot,
ám arany Aphroditéval hálnék mégis az ágyban.”

A pikáns megjegyzés oldja ki a homéroszi kacajt:

“Így szólt, s kélt kacagás a haláltalan égilakók közt.”

Ennek az “emberszabású” házasságtörésnek a leírása mindennél jellemzőbb arra a népre, amelynek nem voltak szent iratai, nem volt bibliája, s amely emberi vonásokkal ruházta fel a halhatatlan isteneket, nagyon is tiszteletlen módon, fényévnyi távolságra attól, ami a római köztársaság lényege volt: a pietas, a vallásos érzület.

De ki nevezte először az istenek harsány nevetését “homéroszinak”? Furcsa módon bizonyos d’Oberkirch bárónő 1780 után írt, de csak 1853-ban kinyomtatott emlékirataiban szerepel a fogalommá lett “rire homérique“, a “homéroszi nevetés”. Igaz, a nagy Voltaire Micromégas című, bizonyos értelemben sci-fi előfutárának tekinthető kisregényében, 1752-ben is felbukkan már ez a motívum, bár még nem két szóba tömörítve; itt is nem lohadó kacajról esik szó, “amelyben Homérosz szerint az istenek törtek ki”.

Ha a derű legharsányabb példáját a röhögéshez hasonló homéroszi kacaj képviselik, akkor a skála ellenpontján találkozunk a keserű, szinte már grimasszá torzult szardonikus mosollyal.

A szicíliai Tauromenon (a mai Taormina) városának szülötte, a tudós Timaiosz szerint Szardínia szigetének kőkori barbárai, akiknek nuraghe nevű kőbálványain kívül alig utal más e különös, indoeurópaiak előtti népre, ha látják, hogy atyáik már nagyon elaggottak, arra a helyre vezetik őket, ahol borzalmas apagyilkosságnak kell történnie. A véneket egy kiásott verem szélére ültetik, majd mindenki ütést mér atyjának fejére valami bunkósbottal, szegény öreget pedig belöki a halálgödörbe.

A vének – így hallotta Timaiosz – derűsen fogadják az elkerülhetetlent, sőt néha még nevetgélnek is. “Ha tehát valaki nevetgél, de ez a nevetés azért nem egészen derűs, a görögök a szardanion (“szárd”) kifejezést használják.” Diodórosz Szikeliotész kivonatában ezt olvassuk Timaiosz véleményéről.

Az alexandriai Kleitarkhosz szerint viszont a föníciai eredetű karthágóiak szörnyű szokása, hogy gyermeket áldozzanak “Kronosz” (helyesen: Melkart) nevű istenük bálványán. A boldogtalan kicsinyek Melkart bronzszobrának öléből tüzes kemencébe pottyannak, s ekkor látszik arcocskájukon valamiféle keserű vigyor. E harmadik szerző, Démón szerint másként van az: a Szardínián megtelepült karthágóiak a legdaliásabb hadifoglyokat – és a hetvenévesnél idősebb öregeket – áldozzák fel Melkartnak. A halálraítéltek azért vigyorognak, hogy bátorságot színleljenek, írja Démón.

S a rémmeséknek még nincs vége. Már ókori források szerint ugyanis a vad és barbár szárdok mégsem voltak annyira vadak és irgalmatlanok, hogy verembe bunkózzák saját szüleiket. Nem; zöldell a szigeten egy mérgező hatású fűfajta, a Vergilius emlegette Sardonia, másként Sardoa herba; ennek a mérges növénynek a leveléből itattak valamennyit a halálraítélttel, s amikor a méreg hatni kezdett, a boldogtalan ember arcán megjelent a szardonikus mosoly, vagy inkább grimasz.

Homérosznál is előfordul a keserű, szardonikus nevetés, amikor egy gonosz ember a kérők seregéből, név szerint Ktészipposz (“a hazája Szamé volt”) csonttal dobja meg a koldusnak álcázott hőst:

“…izmos markával ökörlábat hajitott rá,
melyet előbb a kosárból vett ki; de bajnok Odüsszeusz
könnyedén elrántotta a fejét, s közben szíve mélyén
csak keserűen nevetett: a szilárd falat érte a lábcsont.”

Az eredetiben:

“…meidésze de dűmó
szardanión mala toión”.

(ODSSZEIA: HUSZONHARMADIK ÉNEK, 301-302. SOR)

Mármost itt a keserű nevetés nem szardíniai, hiszen Homérosz nem ismerte és sehol sem említi Szardínia szigetét, bár a a görög szardoniosz (szárd) etimológiai kapcsolatban van mind a szairein (“vicsorog”) igével, mind a Szardínia szigetét jelentő Szardó földrajzi névvel.

Mindennek viszont már semmi köze a humorhoz, főként a szardíniai fű gyilkos hatásának nincs, sokkal inkább az etnográfiához: az öregeket a világ igen sok pontján megölték a természeti népek, az esetek többségében nem olyan kegyetlen, irgalmatlan módon, amint azt Timaiosz vagy Kleitarkhosz – hallomásból – ismerni vélte.

Az viszont igaz lehet, hogy az ősi szárdok, akik a maguk komor hegyeiben-völgyeiben bujkáltak a kulturáltabb hódítók elől, sokáig kőkori barbár néptöredéket alkottak a görög-római aranykor századaiban is.

Ki más, ha nem az isteni kovács, a felszarvazott Héphaisztosz! Kevesen figyelnek föl erre az annyira modern fordulatra az Íliász zengő verssorai között. A Tizennyolcadik énekben, a 410. sortól kezdve a sci-fi kedvelői nagy csodálkozással olvashatnak Héphaisztosz színarany-robotjairól:

“Szólt, s üllőjétől fölkelt nagysebten az órjás
és bicegett, hitvány lábszárai lent karikáztak.
És elvitte fuvóit a lángtól, majd valamennyi
dolgos szerszámát az ezüst ládába berakta;
majd pedig orcáját s a kezét letörölte szivaccsal,
és mellét, a bozontosat, és jóizmú nyakát is;
vette khitónját, vastag botját fogta kezébe,
és bicegett kifelé: szolgálók gyámolították;
drága aranyból vannak ezek, de akárcsak az élők.
Van szívükben erő és ész, és szólani tudnak,
és őket munkára az égi lakók tanították.
Most mellette serénykedtek…”

Ha valami meglepő, hát ez valóban meglepetés: színarany, emberforma, beszélni is tudó, dolgos robotok, 2800 év távolából!