Itt élt és alkotott Devecseri Gábor (1917-1971) költő, író, műfordító
(Svábhegy, Béla király út 6.)

Hamarosan lefordította és megjelentette Catullus összes versét, miközben diplomázott a Pázmány Péter Tudományegyetem görög-latin szakán. Már a Nyugat harmadik nemzedékéhez tartozónak számított és a Szép Szóban, illetve a Nyugatban megjelent verseivel szerzett ismertséget. Közben doktorált, doktori disszertációja címe: A művészi tudatosság Kallimachosz költészetében, majd tanári diplomát is szerzett. A Baumgarten Könyvtár könyvtárosa volt, és egymás után jelentek meg Plautus, Platón, Hérodotosz és Arisztophanész fordításai. Ebben az időben publikálta Az élő Kosztolányi című esszékönyvét és az Állatkerti útmutató című, gyermekek számára írt, szellemes és eredeti verseskötetét.

A háború után a budapesti tudományegyetem görög tanszékén irodalomtörténetet, a Színművészeti Akadémián művészettörténetet tanított. Rendkívüli formaérzéke révén bármit képes volt megverselni, ő készítette el az Odüsszeia és az Iliasz korszerű magyar fordítását, lefordította a homéroszi himnuszokat, sőt a homéroszi kor valamennyi fennmaradt emlékét is, ezzel irodalmunk antikvitás-élményét alapvetően megváltoztatva.

1956 után költeményekből, műhelytanulmányokból, útirajzokból, önéletrajzi jellegű írásokból élt, drámát írt Odüsszeuszról, kiteljesítette a Catullus-fordítások sorát. A perzsa irodalom kedvéért ezt a nyelvet is elsajátította. 1971-ben halt meg Budapesten. Hosszú betegsége alatt is, még a kórházi ágyon is írt – A hasfelmetszés előnyeiről.

DEVECSERI GÁBOR: IDŐ-JÁTÉK

A nap kering, a perc szalad,
marasztalom, de nem marad.
Egyszerre egyhelyben megáll,
elküldeném, de egyre áll;
meglódul, hirtelen leül,
megmarkolom, kegyetlenül
kitépi magát – sánta eb,
rohan két hosszabb-rövidebb
óramutató-lábon el -;
megvádolom, de nem felel;
megdicsérem, csak mosolyog;
marasztalom, továbbforog;
meg-megszakítja önmagát,
villantja holdját, csillagát;
trapéz-ugrással szökken el,
vádolva kérdem, nem felel;
artista-tánca mind vadabb;
ráng mint a húr, döng mint a dob;
hajnalra meg-megszelidül,
olyankor áll, szalad, meg ül,
mindhármat egyszerre teszi
s így önmagát megszünteti;
de mikor szárnya meg se lebben,
akkor száll a legsebesebben.

Élt az időszámításunk előtti 2. században, valamikor 200 és 100 között egy Antipatrosz nevű szidóniai költő, akinek epigrammája a hét csoda első ismert forrása. Valamiként így hangzik:

Ló és harci szekér robogott falain Babülonnak,
éliszi tájon állt Phídiász műve: Zeusz.
Függőkertek amott s dőlt kolosszusa Éeliosznak,
fáraók gúlái s Mauszlólosz sírja meg itt.
Mindezt enszemeim látták s én egyre, egyre csodáltam,
mígnem elém tárult Artemisz temploma is,
felhőkbe mártva fejét. Kérdeztem én hangosan akkor:
olümpi oromról látja-é mindezt a Nap?

Az ókori világ hét csodája, fent balról indulva: Gízai piramisok, Szemiramisz függőkertje, Artemisz-templom, Zeusz-szobor, halikarnasszoszi mauzóleum, rodoszi kolosszus, pharoszi világítótorony

Gondos elemzés után aztán nyilvánvaló: az Antipatrosz listáján felsorolt egyik csodával gondok  vannak; mintha nem egészen ugyanígy találnánk meg a csodák listáját a lexikonban. Igen: az Alexandria előtti Pharosz sziget világítótornyát szokás még említeni, nem Babilon városfalait.

Annál érdekesebb, hogy az Angelika Vahlen magyarul is megjelent kis könyve (Az ókor világcsodái. Gondolat Könyvkiadó 1985) és az osztrák Maria Dawid építészettörténészhez hasonló tárgyú szakkönyve is az antipatroszi listát követi, vagyis csak függelékben tesz említést a fogalommá lett fároszról. Nem kevésbé érdekes, miért nem említi Antipatrosz a híres világítóházat, hiszen azt a knidoszi Szósztratosz i.e. 280 táján már építeni kezdte. Az ok sejthető: a szidóni férfiú korábbi “csodalistákra” támaszkodott, s ezek egy olyan korban keletkeztek, amikor Rhodosz kikötőjében már állt a napisten, Héliosz kolosszusa, a fárosz viszont még nem (a lindoszi Kharész – a hagyomány szerint – 292 és 280 között fogott a napisten kolosszusának megmintázásához).

Újabb meglepetés is érhet bennünket, ha gondosan tanulmányozzuk az ókori, majd a bizánci és a nyugat-európai szerzők csodalistáit. Szinte mindegyikük változtat valamit: Hérodotosz és Diodórosz Szikeliotész (történetírók), Sztrabón, a higgadt földrajztudós, Propertius és Martialis (római költők), Vitruvius, a De architectura című roppant fontos építészeti szakkönyv szerzője, az idősebb Plinius (természettudós), Josephus Flavius, akinek nevét a zsidó háború leírása tette örökéletűvé, Plutarkhosz, a Párhuzamos életrajzok nagy hírű írója, a mindig megbízható Pauszaniasz, aki útikalauzt írt Hellászról. Aztán ott sorakoznak kevésbé ismert szerzők valóságos légiói: Vibius Sequester, Curtius Rufus, Ampelius és Arrianius latin nyelvű művei, továbbá egy szintén császárkori író, Gaius Julius Hyginus, majd a későbbiek, a szent életű Nazianzi Gergely (i. sz. 330-390), akinek az atyja is püspök volt, továbbá bizánci Philón, aki bármikor írhatott a hét csodáról a 4. és a 6. század között, egy tiszteletreméltó és igen bölcs angolszász pap, Bede Venerabilis (673-735), aki fölvette a csodák listájára a fároszt, két bizánci, az Árpád-háziak kortársai, az egyik neve Nikétosz, a másiké Georgiosz Kedrosz. Végül összeállított egy csodalistát egy tudós pap, aki önmagát Anonymus Graecusnak, Ismeretlen Görögnek nevezte, s az 1200-as években a Codex Vaticanus 989 utolsó levelére kereken harminc világcsodát vázolt fel.

Főként a római büszkeséget zavarta, hogy az antipatroszi listát a világhódító Nagy Sándor halála után így nevezték a hellének: hepta theamata tesz oikumenész, “a lakott világ hét látványossága”. Persze a görögök sem tekintették a világ több fertályát lakatlannak, csak a nem görög nyelvű országokról azt tartották, hogy ott “durva beszédű” népek laknak, beszédük akár a kutyaugatás: “barbar”, tehát barbár mind. (Kivétel volt Egyiptom és Babilon, melynek építőit még gőggel sem lehetett barbárnak nevezni.) A római szerzőknél tehát felbukkannak egyéb csodák is: maga Róma, mint a világ nyolcadik, és mindent felülmúló csodája. Vagy a Colosseum, amely nem kolosszális méreteiről kapta nevét, hanem Nero ledöntött óriásszobráról; hivatalos neve “Flavius amfiteátruma” volt. Fölsorolták továbbá a Capitoliumot, a Jupiter-Juno-Minerva “szentháromság” templomával, megemlítették Venus és Roma istennők templomát – s még folytathatnánk a sort.

A bizánciak persze remek székesegyházukat, a Hagia Szophiát, a szent bölcsesség templomát vették fel listáikra, a keresztény Nyugat írástudói viszont Tours-i Szent Gergely, ellensúlyozván a “pogány” látványosságokat, Noé bárkáját vagy Salamon egykori templomát Jeruzsálemben.

Némelyik csodának az emléke mára annyira elhomályosult, hogy azt sem tudjuk kideríteni, hol csilloghattak. Az “Ismeretlen Görög” listáján szerepel a hérakleiai színház, de hát ilyen nevű város több is volt, vagy Luna temploma – de hol? Nyilvánvaló műszaki mítosz Bellerophón vasból kovácsolt szmürnai szobra, amely erős mágnesek erőterében lebegett volna a kis-ázsiai városban.

Ennyit megannyi “nyolcadik” csodáról, csak amúgy szemezgetve a csodalisták említette építmények és szobrok között.

A ókori világ 7 csodájának tartjuk manapság:

Név	Építésének időpontja	Földrajzi elhelyezkedés	Pusztulásának ideje	Pusztulásának oka	Kép
A gízai piramisok	I. e. 2550	Egyiptom	–	–
Szemiramisz függőkertje	I. e. 600	Babilon	I. e. 1. század	földrengés
Az epheszoszi Artemisz-templom	I. e. 550	Lüdia, Törökország	I. e. 356	tűz
Pheidiasz olümpiai Zeusz-szobra	I. e. 435	Olümpia, Görögország	5–6. század	tűz
A halikarnasszoszi mauzóleum	I. e. 351	Bodrum, Törökország	1494	földrengés
A rodoszi kolosszus	I. e. 292–280	Rodosz, Görögország	I. e. 224	földrengés
A pharoszi világítótorony	I. e. 3. század	Alexandria, Egyiptom	1303–1480	földrengés