Gigacsaládja – ő maga használja ezt a szót – szeretetével övezve él. Imádott felesége, a gyógypedagógus Ágica, és egyik fia, Győri Gábor belgyógyász már nincs mellette. De másik három fia: Péter közgazdász-szociológus, aki a hajléktalan-ellátás egyik fő megszervezője, János, aki középiskolai tanár, költő, író (Gordon János néven) és István, aki festő, képzőművész – mellett 12 unoka és több dédunoka összetartása teszi boldoggá még mindig alkotó napjait. István ezt a szép családi életet így fogalmazta meg: “Mi testvérek, mint kősziklák tekintünk egymásra a társadalom „felett” és ez nem nagyképűség, hanem az összetartozás csodálatos emberi és isteni diktátuma.”

A portrénak különleges aktualitást ad, hogy Megmeneküléseim című könyve 2014-ben újra megjelent. Závada Pál írja a könyv borítóján: „…. egyhuzamban olvastam el, s többé nem tudtam elfeledkezni róla. Számomra ez volt az első olyan visszaemlékezés, melynek szerzője egy lenyűgözően megírt családtörténet megroppanásaként képes a maga igazi valójában, mélységében és részleteiben bemutatni, hogy mit jelentett zsidóként üldöztetve lenni, haláltáborba kerülni, azt túlélni – és ezek után sem veszíteni el az élethez fűzött összes reményeket.”

Szunyogh Szabolcs írta a Népszavában a könyvről:
„Arról szól, mennyi jó emberrel találkozott ő a „nagy utazás során”. Mert jó ember volt a csendőr, aki feltette a koncentrációs táborba induló vonatra, “és ezzel megmentette az életemet!” – mesélte a szerző. És jó ember volt az a német szociáldemokrata munkás, aki maga mellé vette Auschwitzban esztergálni – „és ezzel megmentette az életemet”. És jó ember volt az a tolvaj, aki Mauthausenben Gyuri kétségbeesett könyörgésére visszaadta az ellopott fél bakancsát – „pedig kenyérre cserélhette volna! De megszánt engem, és így megmentette az életemet!”
Mennyi jó emberrel találkozott ezen az úton! Vagy inkább: micsoda nagyszerű személyiség az, aki még a haláltábor borzalmaira is úgy emlékezik, hogy a jó embereket sorolja, akik segítettek rajta.”

A „Hosszú levél unokáimnak” alcímű igen megrázó, egyúttal felemelő könyvet pedig akkor értjük meg igazán, ha külön is elolvassuk az utolsó bekezdést.

„A sors ajándékának tekintem, hogy magyart is, zsidót is, németet is, csehet is, svábot is, amerikait is, osztrák gazdát is látok a segítőim, a megmentőim közt. Megmenekültem ezáltal az emberiség legnagyobb, gyógyíthatatlannak látszó betegségétől: nincs bennem gyűlölet, előítélet egyetlen nemzettel, egyetlen embercsoporttal szemben sem.”