Polcz Alaine és Mészöly Miklós

A Pázmány Péter Tudományegyetem szerzett jogászdoktori oklevelet. A második világháború alatt egy évig frontkatonai szolgálatot teljesített, Szerbiában hadifogságba esett. Számos munkahelye volt (dolgozott például malomellenőrként is). 1947-ben lapszerkesztő lett. Írásai az 1940-es évek végétől jelennek meg. Volt többek között a Bábszínház dramaturgja is. A mai magyar elbeszélők között kiemelkedő alkotó. Felesége, a 2007-ben elhunyt Polcz Alaine, író, pszichológus, a Magyar Hospice Alapítvány vezetője volt.

Az életmű gerincét elbeszélések, novellák, kisregények alkotják. Mészöly több esszé-, publicisztika-, dráma- és mesekötet szerzője. A korai rövidprózát a határozott szituációrajz, fegyelmezett szerkesztés, erőteljes atmoszféra jellemzi. A tömörítés, a távolságtartó narráció, a bölcseleti beállítottság és a formafegyelem szinte minden pályaszakasz meghatározója.

Polcz Alaine, Mészöly Miklós özvegye 2003-ban Szekszárd városának ajándékozta közös budapesti lakásuk berendezési tárgyainak, valamint könyvtáruk nagy részét. Ezzel teremtette meg a szekszárdi Irodalom Háza – Mészöly Miklós Múzeum (ma Emlékház) alapjait. Születésének évfordulóján, 2004. január 19-e óta minden évben átadják a Mészöly Miklós-díjat, valamint a város által alapított Mészöly Miklós Emlékplakettet.

Mészöly Miklós-díjat kaptak: Márton László (2005), Darvasi László (2006), Macsovszky Péter (2007), Cserna-Szabó András(2008), posztumusz Baka István (2009), Péterfy Gergely (2010), Zalán Tibor (2011), Szkárosi Endre (2012), Győrffy Ákos (2013), Borbély Szilárd (2014), Szilasi László (2015), Danyi Zoltán (2016), Lábass Endre (2018)

*

MÉSZÖLY MIKLÓS: A TÍZ TESTVÉR

Volt egyszer egy kerek erdő, a kerek erdőben egy pici ház, a pici házban tíz testvér lakott. Senki más.
De ez a tíz testvér úgy hasonlított egymáshoz, mint tíz ujjam. Volt közöttük kicsi, volt közöttük nagy – és volt egy legkisebb: mint a kisujjam.
Történt egyszer, hogy a tíz testvér nagyon megéhezett. Azt mondta a legnagyobb:
– Rettentően éhes vagyok!
Mire a másik kilenc is zúgni kezdett:
– Mi is! Mi is!
S bementek gyorsan a kamrába, beszagoltak mindegyik sarokba – de bizony semmit se találtak. Csak egy árva kukoricaszemet. De még annak a felét is megrágta az egér.
Így hát tovább kutattak, tovább kerestek.
Ahány fiók volt, mindbe belenéztek, ahány láda volt, mindet kinyitották – de hiába, nem volt szerencséjük.
Bizony akkor nincs mit enni, ha sehol sincs semmi! – sóhajtoztak búsan. De hogy mit tegyenek, azt egyikük se tudta. Azazhogy az egyik – a legkisebbik – mégis kitalálta.
– Menjünk el vadászni! – kiáltotta, s felugrott.
A tíz testvér menten útnak indult.
Mentek, mendegéltek, elöl a nagyobbak, hátul a kisebbek, utolsónak a legkisebbik. Hegyezték a fülüket, járatták a szemüket, de semmit se láttak. A tenger nagy réten csak fű volt és virág. Aztán hirtelen megállt az egyik testvér.
– Ott van ni! – kiáltotta.
– Micsoda? – kérdezték.
– Hát egy nyúl! Ott fut ni!
– Puskát ide rögtön! – kiáltott a másik, és máris kapta, fogta, a vállához emelte, aztán durr! – lelőtte a nyulacskát.
Mit gondoltok, mi történt utána?
A harmadik testvér odaballagott a nyúlért…
A negyedik a vállára vette…
Az ötödik hazavitte…
A hatodik megnyúzta…
A hetedik feldarabolta…
A nyolcaik megsütötte…
A kilencedik tányérba rakta…
És a tizedik – aki olyan nyiszlett, kicsike volt, mint a kisujjam – az egész nyulat egymaga megette!
A kilenc testvérkének csak a nyuszi farka maradt.