„Nem volt énbennem semmi katonai zseni. Az csak mese, magyar legenda, mint annyi más. Rendet tartottam a katonáim között, ez az egész, és a fickók derekasan viselték magukat néhányszor. A többi lárifári.” – mondta egyszer Mikszáth Kálmánnak)

A Görgey család az Árpád-korban, II. Géza király idején szász hospesekkel települt az országba. Tanulmányait Késmárkon kezdte. Tanár szeretett volna lenni, de apja utasítására katonai pályára lépett. Először a tullni katonai utászakadémia hallgatója volt, majd a császári-királyi 60. gyalogezred hadapródja. Ezután léptették elő hadnaggyá, majd a nemesi testőrséghez került. A kemény szolgálati évek férfivá edzették. Szolgálata közben éledt fel benne a nemzeti érzés.

A prágai Károly Egyetemen önálló tudományos munkát is végzett, megoldotta a zsírsav homológok elválasztását (sóik alkoholban való különböző oldékonysága révén). A kókuszdió olajának zsírsavairól írott dolgozata két előkelő folyóiratban is megjelent. Magyarországon akart vegyészi képzettségének megfelelő beosztást kapni. Megpályázta az átmenetileg megüresedett műegyetemi kémiai tanszéket. Professzori kinevezés helyett azonban az ismert hadvezéri karrier várt rá.

Az idős Gör­gey Ar­túr
1890-es évek
li­tog­rá­fia
Ma­gyar Nem­ze­ti Mú­ze­um

„Én katonai sikereimnek legnagyobb részét chemiai tanulmányaimnak, a búvárkodás révén szerzett értelmi fegyelmezettségemnek köszönöm… Chemiai tanulmányaim közben tanultam meg azt, hogy puszta okoskodásaiban, sőt megfigyeléseiben is mily sokféleképpen csalódhatik az ember a valóság felől: de egyúttal azt is megtanultam, miféle módon lehet csalódásait sikeresen ellenőrizni, így a valóság felismeréséhez biztosan eljutni.” – írta egy helyütt. ”

A szabadságharc bukása után még csaknem hetven évig figyelemmel kísérte a kémia fejlődését, de nem válhatott újra e tudomány aktív művelőjévé.

Történelmi szerepét leginkább a világosi fegyverletétel kapcsán emlegetik. 1849. augusztus 13-án a magyar fősereg (29 889 fő) a szöllősi mezőn (Világos mellett) feltétel nélkül letette a fegyvert az orosz hadsereg előtt. Ez a gesztus azt jelképezte a nemzetközi közvéleménynek, hogy Magyarország csupán a túlerő előtt hajolt meg, nem adta fel azokat az elveket, amelyekért 1848-ban felvette a harcot. Görgeyt másnap elválasztották tábornoktársaitól, és Nagyváradra vitték. A nagyváradi orosz hadifogságban augusztus 27-én értesítették, hogy a bécsi udvar kegyelmet adott neki, azonban ausztriai száműzetésre ítélte.
A feltétel nélküli fegyverletétel és életének megkímélése miatt Görgey Artúrt mintegy másfél évszázadig árulóként tartotta számon a magyar közvélemény. A történelem azóta helyére tette ezt a tévedést. Vörösmarty verse még az „áruló Görgeynek” szólt.

1927. OKTÓBER
MAGYAR HÍRADÓ 191.

VÖRÖSMARTY MIHÁLY: ÁTOK

1849. oct. 10.

Görgeinek híják a silány gazembert,
Ki e hazát eladta cudarúl.
Kergesse őt az istennek haragja
A síron innen és a síron túl.

O százezernyi hős fiak vezére,
Dicső, ha győz, dicső, ha elesik,
Ki úr leendett, milyennél nagyobb nincs,
Meghajlott a lábtúrta fövenyig.

Kezében volt az ország szíve, kardja,
S ő mint pofon vert, megrugdalt inas,
Feladta gyáván mind e drága kincset,
Bérért vagy ingyen, mindenképen gaz.

Hallgatnak ágyuink, a puska nem szól,
E némaság oh mily réműletes!
A hajdu nem küzd, a megjött huszárnak
Kardján most nem vér – csak köny csergedez.

Harc nélkül, alku nélkül így elesni!
Egymásra néznek a bús harcfiak
S a hitszegő vezérre szíveikben
Kihalhatatlan átkot mondanak.

“Isten, vagy ördög – így kérdik magokban –
Melyik teremté ezt a Görgeit?
Ily férget isten soha nem teremthet,
Ezen megtörnék emberben a hit.

Hervadjon a fű, ahol megpihenne,
Akadjon fel, midőn a fára néz,
Enyhet ne adjon éhe, szomja ellen
A föld, s ne nyujtson soha emberkéz…

Kergesse őt a balszerencse, mint
Szilaj kutyák a felriadt vadat.
Éljen nyomorból, kínból mindhalálig
S ha elhal, verje meg a kárhozat.”

Görgey Artúr időskori fényképe
Apostoli öregkort ért meg, 98 éves korában hunyt el, 1916-ban.

A történelmi vita folytatásaként talán érdemes megemlíteni Illyés Gyula 1953-ban írt Fáklyaláng és Németh László 1954-ben írt Az áruló című drámáit. Ez utóbbi befejezésében Görgey adjutánsával beszélget.

GÖRGEY. Én azt hiszem, Magyarországnak szüksége volt egy árulóra, s azt bennem megtalálta.
REVICZKY. Szüksége, hogy érti ezt?
GÖRGEY. Úgy, hogyha a magyar olyan nagy, mint az angol, vagy olyan karakteres, mint a holland vagy a svájci – a Világos utáni csapásban találta volna meg föltámadásához a serkentést. Annak a népnek azonban, amely az ellenállásra csak úgy volt képes, hogy az én barátom legyőzhetetlenségéről s a világkonstellációk gyors kedvezéséről meggyőzte: az bukásában csak úgy őrizheti meg önérzetét, ha tovább hisz ebben a legyőzhetetlenségben. S ezért kell Görgey Artúrnak árulónak lenni.
REVICZKY. De hogy lehet ebben a tudatban élni… Én nem tudnék, én…
GÖRGEY. …főbe lőném magam…(Nevet) Azt, hogy az ember mit bír és mit nem, csak a súly alatt derül ki, amit bírnia kell…
REVICZKY. De mégis, miféle gondolat az, ami ennek a tudatnak az elviselésére erőt adhat…
GÖRGEY. Elsősorban, hogy emberek vesznek körül, akiknek szükségük van rám. Aztán meg…

Kapcsolódó oldal:

GÖRGEY ARTÚR: ÉLETEM ÉS MŰKÖDÉSEM MAGYARORSZÁGON 1848-BAN ÉS 1849-BEN
Görgey István fordítását átdolgozta, a bevezetőt és a jegyzeteket írta Katona Tamás