Ismerték persze a háromkirályok szülőhazájában, Babilonban is, ahol Kaiamanu volt a neve (állhatatos, egyenletes a név jelentése), a zikkuratok tetejéről ugyanis a csillagjós papok szabad szemmel is jól láthatták, hogy lassan, méltóságteljesen vonul végig az égbolton. De a Kaiamanu gonosz csillag volt: a marhák elhullásáért okolták, azután mindenféle egyéb kalamitásért.

A görögök egész mesevilágot szőttek az aranyszínű planéta köré. Ők Kronosznak nevezték, azonosítva így a Föld és a Menny nászából született óriás istennel, aki saját húgát, Rheiát vette nőül, majd pusztán féltékenységből fölfalta öt gyermekét is, nehogy ledöntsék trónusáról. Végül, amikor hatodik fiúként Rheia életet adott Zeusznak, csellel rávette önnön véreit faló férjét, hogy nyeljen le a gyermek helyett – egy sziklakövet.

A rómaiak tisztelték Szaturnusz néven ugyanezt az istent (és planétát), náluk a termékenység és a vetés istene volt. Ezért rendezték meg minden év december 17-étől a Saturnalia ünnepsorozatát, amelyhez a karácsonyi ünnepekhez hasonló ajándékozás, italozás, szerelmeskedés és egyéb kellemes szokások fűződtek.

Klaudiosz Ptolemaiosz, az alexandriai csillagász életének nagy részét szentelte az öt ismert bolygó megfigyelésének. Szerfölött kíváncsivá tette a ptolemaioszi világkép megalkotóját, miért viselkedik olyan szeszélyesen a babiloniak által „állhatatosnak” nevezett égitest. Hiszen néha előrehalad az égbolton, néha pedig látszólagos iránya megfordul. 140-ben, miután részletes feljegyzéseket készített az öt, szabad szemmel is látható bolygó mozgásairól, helyesen állapította meg, hogy valamennyiük közül ez a legtávolibb planéta – azért olyan lomha.

Bő ezernégyszáz esztendőre és optikai látcsőre volt szükség ahhoz, hogy Galileo Galilei 1610 októberében látcsövén tanulmányozva a Szaturnuszt, megdöbbenve figyeljen meg rajta különös „fülecskéket”, amelyek mintha fogantyúk lennének. Galilei előbb azt hitte, hogy nem is fülek ezek, hanem a Szaturnusz holdjai, hiszen néhány hónappal korábban a Jupiter óriásbolygó néhány csatlósát is neki sikerült először megpillantania. De amikor valamivel később ismét a Szaturnuszt vette célba – a fülecskék vagy a mellékbolygók eltűntek! „Szaturnusz talán fölfalta saját gyermekeit?” kérdezte a nagy tudós, bizonnyal a Kronosz-mondára célozva.

1659-ben derült csak fény a „fülecskék” titkára, amikor Systema Saturnium című értekezésében Christian Huygens holland asztronómus helyesen rámutatott: a Szaturnusz „fülei” voltaképp gyűrűk, vagy amint ő hitte, egyetlen gyűrű, amely az anyabolygóval nem áll kapcsolatban, nem belőle „nő ki”, a Földről megfigyelve pedig kissé ferdén veszi körül a bolygót. Amint a Szaturnusz 29 éves útján halad a Nap körül, vagy mi mozdulunk el, vagy ő, ezért tűntek el Galilei elől a fülecskék. Huygens, aki maga is kiváló teleszkópokat készített, még a Szaturnusz óriás mellékbolygóját, a Titánt is fölfedezte. Amikor arra gondolt, hogy a Szaturnusz-lakók hogyan is élhetnek távoli óriásotthonukban, fanyarul jegyezte meg: „Lehetetlen, hogy az ő életük ne különbözzék igen nagyon a miénktől, hiszen oly unalmas teleik lehetnek.” Hát igen, jó pár éves, hét és egynegyed évnyi télidők – ha a bolygó tengelyhajlása olyan lenne, mint a Földé. De hát – nem olyan…

Jean-Dominique Cassini, aki a Nizza melletti Parinaldóban született 1625. június 8-án, és Giovanni Domeniciónak keresztelték olasz szülei, az új párizsi csillagdából a Titán mellett négy további mellékbolygót észlelt 1675-ben; el is nevezte őket a görögök mondavilág alakjai nyomán Iapetusnak, Rheiának, Dionénak és Tethysnek. Az idők során a Szaturnusz kísérői tizenkettőre szaporodtak, amíg 1980 novemberében újabb hármat föl nem fedezett az amerikai Voyager-1 űrszonda, a gyűrűk között tátongó Cassini-résről pedig földerítette, hogy az sem üres övezet, hanem további, halványabb gyűrűket rejt magában. 1981 májusáig a Szaturnusznak már tizenhét holdját észlelték. Most 62-nél tartunk (két hold kiléte pedig megerősítésre vár.).