Apja banki tisztviselő volt, akit 1950-ben a Márton Áron katolikus püspök elleni koncepciós perben öt év börtönre ítélték. Őt 16 éves korában szintén elítélték, mivel kommunistaellenes röplapokat terjesztett. 1952-1954 között a szamosújvári börtönben ült. Szabadulása után egy évig gyári munkásként dolgozott, majd a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetben tanult. Utána az Erdélyi Református Egyházkerület levéltárában, illetve egy másoló-fordító irodában dolgozott.

Karcolatokat és novellákat 1965-től kezdett publikálni az Utunkban, e korai művek Hemingway hatását mutatják. A Forrás-könyvsorozatban, 1969-ben megjelent első novelláskötete is A tanú címmel, ettől kezdve az első Forrás-nemzedék tagjaként tartják számon. A hetvenes évek elején Bacsó Péter és Fábri Zoltán egyaránt filmet készített egy-egy novellája alapján. Mivel a hetvenes évek végétől Erdélyben lehetőségei íróként egyre inkább beszűkülni látszottak, és életfeltételei nehezedtek, 1982-ben áttelepült Magyarországra, majd a Magvető szerkesztője lett.

Az igazi áttörést a Holmi novellapályázatán nyert első díj, valamint a Sinistra körzet (Magvető, 1992) című alkotás megjelenése jelentette, amit Bodor eddigi fő műveként tart számon az irodalomtörténet. Ebben a totalitárius rendszer működésmódját mutatja be egy erősen behatárolt, kevés szereplős, groteszk világban, mély iróniával és fekete humorral. A regény és a novellafüzér keresztezéséből született írás műfaji besorolásának kérdése máig tartó vitákat gerjesztett kritikusi körökben.

A közmondásosan kevés szavú, zárkózott írót Balla Zsófia vette rá egy rádióinterjúra, és ennek átdolgozott, kibővített változatából született A börtön szaga (Magvető, 2001), amelyben Bodor Ádám életéről, műveiről vall.

BODOR ÁDÁM  műve alapján készült film: Forró vizet a kopaszra, 1972, rendező Bacsó Péter

BODOR ÁDÁM: ERDEI ÁLDÁS

Reméljük, maguk nem terhesek, mondták a szénégetők, amikor december huszonnegyedikén estefelé hét, kendőbe bugyolált, vastag fekete asszonyt fogadtak be a tanyájukra. Mert mi bizony a terhes asszonyokat általában nem szeretjük.
A havas tájra ereszkedő téli félhomályban heten hét felől, mögöttük lopakodó ködfelhővel érkeztek az asszonyok, minden batyu nélkül, derekukon spárgával átkötött kabátban, szájuk sarkában füstölgő bagóval.
A teremtésit, de jó kövérek, nyalogatták a szájukat a szénégetők a párás ablakra törölt csíkon kifelé leskelődve.
Nem, mondták hunyorogva az asszonyok, mintha hazudnának, egyáltalán nem vagyunk terhesek, sőt ellenkezőleg. Mögöttük összecsapott a köd, s orrukból forró gőzfelhőket eregetve beléptek a szénégetők tanyájára, fagyos tenyerüket odaérintették a szénégetők vörösen égő homlokára.
Mert, mondták a szénégetők, az afféle asszonyokat mi nem szeretjük. Itt még senki emberfia nem született, és nem lenne jó, ha másként történne. És a szénégetők megoldották az asszonyok derekán a spárgát, kibogozták álluk alatt a kendőt, lehúzták lábukról a merev bakancsot, letekerték a hótól nedves kapcákat és fát hasító, máglyarakó kezükkel előbb dörzsölgetni, majd simogatni kezdték a fehérre fagyott talpakat.
Mert, mondták a szénégetők tizennégy talpat vakargatva, ha így adódott, ma éjjel egy kicsit eldiskurálunk, persze szótlanul, és mondhatjuk, igen nagy kár, hogy négyen vagyunk és nem három és felen, mert akkor pont kettő jutna magukból, jó puha dunyha asszonyokból. De valahogy így is megosztozunk. És köhintettek mind a négyen. Khm, hogy milyen jó bőrben vannak, hogy az úristen irgalmazzon nekünk.
Hát igen, mondták a csupa mell, csupa has, csupa tompor asszonyok, egész őszön át makkon éltünk, oszt meggömbölyödtünk. De most már aztán nagyon kívánjuk maguknak azt a finom grízes laskájukat, szeretjük, ha grízes laska lapul a bendőnkben, oszt utána felőlünk rá is lehet fújni az égő kanócokra.
És ettek grízes laskát, ittak utána kenyérbélen átszűrt kékszeszt, végül ráfújtak a kanócokra.
Az úristen irgalmazzon nekünk, üdvözölték egymást a szénégetők, miután reggel kikeltek az asszonyok közül, és a párás ablakon törölt nedves csíkon kitekintve látták, hogy az erdőből hét oldalról, a mély hóban, egymás nyomában bukdácsolva kicsi, csíkos, magzatvíztől fényes vadmalacok baktatnak a tanyájuk felé. Az asszonyok csak mosolyogtak.
A teremtésit neki, ámultak a szénégetők, miután negyvenkilencig számolták őket, és bámulták, ahogy tolonganak a kunyhó előtt, a szénporos havon. Hogy olyan csöppek, hogy még röfögni sem tudnak, csak nyüszkölni, meg sípolni, mint a mocsári madarak.
Pont negyvenkilenc édes kicsi vadmalac, ámuldoztak a szénégetők az ablakok mögött.
Hehehe, nevettek csöndben az asszonyok.
Ilyet még nem látott Európa, üvöltötték örvendezve a szénégetők, ne is mondják, tudjuk mi jól, a maguk áldott keze lehet a dologban.
Lehet. Nem tudjuk. Értünk is mi az ilyesmihez?, mosolyogtak csöndben az asszonyok De a csöppségek talán új időket hoznak magukkal, adjunk hát tüstént nevet valamennyinek.