E lelkek között szállt fölfelé Mr. Adrewsé is, aki – üdvös és tisztességes élete után – csak az imént hunyt el városi házában. Tudta önmagáról, hogy jóakaratú, jellemes és vallásos lélek, s bár teljes alázattal járult az Ítélőszék elé, az eredmény felől nem is lehettek kétségei. Isten immár nem ama féltékeny Isten. Nem tagadja hát meg az üdvözülés kegyelmét tőle, pusztán azért, mert Mr. Adrews erre számít. Elvégre ésszerű, hogy valamely tisztességes lélek tudatában legyen saját tisztességének, márpedig Mr. Adrews tudatában volt a magáénak.

– Hosszú az út – mondta ekkor egy hang -, de kellemes társalgás közben az út rövidebb lészen. Haladhatnék a társaságodban?
– Szívesen – mondta Mr. Andrews. Kinyújtotta a kezét, s a két lélek immár együtt lebegett az égnek.
– A hitetlenek ellen harcolva öltek meg – mondta ekkor a másik örvendezve -, s most egyenest azon örömök felé közeledem, melyekről a Próféta beszél.
– Nem vagy hát keresztény? – kérdezte Mr. Andrew elkomorulva.
– Nem, én igazhitű lennék. De te bizonyára muzulmán vagy, ugye?
– Nem én – válaszolta Mr. Andrew -, én igazhitű vagyok.

A két lélek szótlanul úszott fölfelé, de nem engedték el egymás kezét.

– Az egyház liberális szárnyához tartozom – tette hozzá Mr. Andrews. – Ez a szó: „liberális” furcsán remegett az űrközi éterben.
– Beszéld el nekem földi pályád történetét – kérte végül a Török.
– Tisztes középosztálybeli családban születtem, aztán Winchesterben és Oxfordban nevelkedtem. Arra gondoltam, hogy hittérítő leszek, de aztán állást ajánlottak nekem a kereskedelmi minisztériumban; az állást elfogadtam. Harminckét éves koromban megházasodtam; négy gyermekem született, ketten közülük elhaláloztak. A feleségem túlél engem. Ha kissé tovább éltem volna, talán lovaggá is ütnek.
– No, akkor én mondom el pályám történetét. Sohasem voltam bizonyos benne, hogy ki az apám, ami pedig anyámat illeti, ennek nincs jelentősége. Szaloniki nyomortanyáin cseperedtem föl. Aztán csatlakoztam egy bandához; együtt fosztogattuk a hitetlenek falvait. Jól ment a sorom; három feleséget vettem magam mellé; mindegyik túlél engem. Ha kissé tovább élek, külön bandám lehetett volna.
– Az egyik fiam Macedóniában utazgatott, amikor megölték. Talán te tetted.
– Nagyon is lehetséges.

A két lélek tovább libegett fölfelé, kéz a kézben. Mr. Andrews nem szólt többé, mert borzadály töltötte el a közelgő tragédia miatt. Ez a férfi, gondolta, annyira istentelen, olyan törvényszegő, kegyetlen és kéjsóvár, hogy bebocsátják a Mennyekbe. De micsoda egekbe jut, csupa olyan durva kéjenc közé kerül, aki földi léte során gonosztevő módjára élt! Mr. Andrews mégsem érzett sem undort, sem erkölcsi felháborodást. Csak roppant szánalom jutott el a tudatáig; saját erényeivel semmiként sem szembesültek a hallottak. Az után sóvárgott, bárcsak megmentené azt az embert, akinek most még jobban szorongatta a kezét. S amikor elért az Ég Kapujához, ahelyett, hogy azt mondotta volna: „Beléphetek?”, amint az szándéka volt, inkább így kiáltott: „Nem léphet-e be ő?” És ugyanebben a pillanatban a Török torkából ugyanez a kiáltás hangzott el. Merthogy ugyanazon szellem munkált mindkettejükben. A kapubejárón át egy hang válaszolt nekik: „Mindketten beléphettek.” S ekkor öröm töltötte el őket és együtt nyomakodtak előre. Akkor a hang megkérdezte: „Milyen köntösben akartok belépni?”

– Én a legjobb ruháimban! – rikkantotta a Török. – Azokban, amelyeket loptam.
S menten remek turbánt nyomott a fejébe, a derekára ezüsttel hímzett mellényt kanyarított, lábszáraira buggyos nadrágot húzott, csípőjét pedig széles övvel kerítette, beletűzve pipákat, pisztolyokat és handzsárokat.
– Hát te milyen köntösben akarsz belépni? – kérdezte ekkor a hang Mr. Andrewstól.
Mr. Andrews is a legjobb ruháira gondolt, de aztán mégsem kívánta újra felölteni őket. Végül aztán eszébe jutott, hogy mit válaszoljon, és azt mondta: „Köntöst.”
– Milyen színre, szabásra gondoltál? – kérdezte a hang.
Mr. Andres sohasem gondolkodott túl sokat az ilyesmin. Így aztán habozva adta a választ: – Fehérre gondoltam, úgy hiszem, valami elomló, puha anyagra.
És azon nyomban adatott neki egy olyan köntös, amilyent az előbb leírt.
„Helyes, ahogyan viselem?” – kérdezte akkor.
– Viseld, ahogy neked tetszik – válaszolta a hang. – Mi mást kívánsz?
– Egy hárfát – indítványozta Mr. Andrews. – Egy kicsi hárfát.
Apró aranyhárfát adtak a kezébe.
– És egy pálmaágat – de nem, nekem nem lehet pálmaágam, hiszen az a vértanúság jutalma; az én életem nyugodt volt és boldog.
– Lehet pálmaágad, ha arra vágysz.
Ám Mr. Andrews nem kért a pálmaágból, hanem fehér köntösében a Török után sietett, aki ekkorra már belépett a Mennyek Országába. Amint most áthaladt a kitárt kapun, egy férfi, hasonló ruhában, mint ő, épp kifelé tartott, kétségbeesetten gesztikulálva.
– Ez miért nem boldog? – kérdezte Mr. Andrews.
A hang nem válaszolt.
– És kik lennének mindeme alakok, akik idebenn ülnek trónusokon meg hegyek ormain? Miért van az, hogy némelyikük iszonyatos, szomorú és annyira rút?

Most sem érkezett válasz. Mr. Andrews tehát belépett, s ekkor látván látta, hogy ezek az ülő figurák mind-mind azok az istenek, akiket a földkerekségen imádnak. Mindegyiküket lelkek csoportjai állták körül, dicsőségüket zengedezve. Ám az istenek nem figyeltek rájuk, mert csakis az eleven emberek imádságait hallgatták, ez lévén egyedül a táplálékuk. Koronként valamelyik hit elgyengült, s akkor e hit istene is elbágyadt, sorvadozni kezdett vagy ájulásba hanyatlott napi tömjénadagjára áhítozva. Máskor pedig, valamely újjászületési mozgalom, vagy valamely nagy megemlékezés hatására, netán egyéb okból, valamelyik hit ismét erőre kapott, s ekkor e hit istene is megint erőteljes lett. És még gyakrabban megesett, hogy egy hit megváltozott; így aztán e vallás istenének vonásai is változáson mentek keresztül; ellentmondásossá lettek, s az extázis állapotából a tisztesség állapotára jutottak, vagy éppen szelídségük és egyetemes szeretetük változott vadsággá és harcias tűzzé. Időnként meg valamelyikük két istenséggé hasadt vagy hárommá, netán még több személlyé; mindegyikük a maga rítusaival és értékes imatömegével.

Mr. Andrews ott látta Buddhát és Visnut és Allahot, ott látta Jehovát és az Elohimot. Látott rút és elszánt kisisteneket, akiket ugyanúgy imádott néhány vadember. Látta az újpogány Zeusz roppant, homályos körvonalait. Voltak ott kegyetlen istenek és durva istenek, megkínzott istenek, és – ami még csúnyább dolog – durcás vonású, álnok vagy ordenáré istenek.

Nincs az emberiségnek olyan vágya, mely ne teljesedett volna be itt. Még egyfajta közbülső állapot is létezett, azoknak, akik ilyenre vágytak, a Keresztyén Tudomány hívei számára pedig egy olyan hely, ahol a jóemberek bizonygathatták, hogy ők ugyan meg sem haltak.

Nem sokáig pengette a hárfáját Mr. Andrews, hanem kutatni kezdte (de mindhiába) valamelyik halott barátját. És bár állandóan áramlottak a lelkek a Mennyek Országába, az mégis furcsa mód üresnek tetszett. S jóllehet Mr. Andrewsnak mindene megvolt, amire vágyott, nem érzett különösebb boldogságot, semmi misztikus elmélyedésben nem volt része, rejtelmes egyesülésre sem lépett a jósággal. Semmi sem ért fel azzal a pillanattal, ott a kapu előtt, amikor azért fohászkodott, hogy a Török beléphessen, s amikor azt hallotta, hogy a Török ugyanígy fohászkodik őérte. S amikor végre megpillantotta útitárság, az emberi öröm hangos kiáltását hallatta.

A Török gondolatokba merülve üldögélt, és körülötte hetesével a hurik, akiket a Korán ígér az igazhitűeknek.

– Ó, kedves barátom! – kiáltotta az. – Jer ide, s akkor sohasem válunk el többé, s az én örömeim a tieid is lesznek. Hol van a többi barátom? Hol vannak azok az emberek, akiket szeretek, vagy azok, kiket megöltem?
– Én is csupán téged találtalak meg – mondta erre Mr. Andrews. Lekuporodott a Török mellé, a szüzek pedig, akik színre egyformák voltak, szénfekete szemükkel csak bámultak rájuk.
– Bár mindenem megvan, amire vágytam – mondta akkor a Török -, nem érzek különösebb boldogságot. Semmi sem ér fel azzal a pillanattal, ott a kapu előtt, amikor azért fohászkodtam, hogy téged bebocsássanak, és amikor azt hallottam, hogy te is ugyanígy fohászkodsz énérettem. Ezek a szüzek épp olyan gyönyörűek és jók, mint elképzeltem, mégis azt kívánom, bár ennél is szebbek lennének.
S amint ezt kívánta, a hurik alakja még jobban kigömbölyödött, szemük pedig nagyobb és feketébb lett, mint addig. Mr. Andrews pedig, hasonló kívánság révén megnövelte köntöse makulátlan fehérségét és puhaságát, és hárfája csillogását. Merthogy azon a helyen vágyaik teljesültek, nem pedig reményeik.

– Én megyek innen – mondta végül Mr. Andrews. – Mi a végtelenre vágyunk, de nem tudjuk elképzelni. Hogyan is számíthatnánk olyasmire, hogy ez is megadatik nekünk. Sohasem képzeltem el azelőtt semmi olyasmit, ami végtelenül jó vagy gyönyörűséges, hacsak az álmaimban nem.
– Veled tartok – mondta a másik.

Együtt keresték meg a kapubejáratot, s a Török megvált szüzeitől meg legjobb köntösétől, Mr. Andrews pedig eldobta ruháját, hárfájával együtt.

– Távozhatunk? – kérdezték akkor.
– Mindketten távozhattok, ha úgy kívánjátok – mondta a hang -, de emlékezzetek rá, mi van odakint.

Amint áthaladtak a kapun, ismét érezték a világlélek szorítását. Egy pillanatig ott álltak kéz a kézben, és ellenszegültek a szorításnak. Aztán hagyták, hogy rájuk törjön, ők pedig, minden általuk nyert tapasztalattal, és minden általuk gerjesztett szeretettel és bölcsességgel, belehatoltak a világszellembe, jobbá téve azt.

Forrás: Ezüst híd

Neda Gavrić költő

1980-ban született Banja Lukában.
Három verseskötete jelent meg: “Lányok álma”, “A gyengédség hatalmassága” és a “Szeretet temploma”. Nyomtatásban jelenik meg a negyedik verseskötet, a „Szomjas lélek ősz”, amelyhez Boro Kapetanović recenziót írt.
Tagja a Szerb Köztársaság Írószövetségének, ahol idén bekerült a Szerb Köztársaság Oktatási és Kulturális Minisztériuma által meghirdetett hivatalos művészlajstromba.
Párizsban él, dolgozik és alkot, ahol a közelmúltban a “Párizsi kerület költői” tagja volt.

***

Fehér Illés életrajza

Tudományos – szakmai munkásságom
1941. október 29.-én születtem Kasztavban (Horvátország). 1960.-ban a Zentai Gimnáziumban érettségiztem. Orvosi biokémikusi oklevelet a Zágrábi Tudományegyetem Gyógyszerészeti – biokémiai egyetem Orvosi biokémiai karán 1964.-ben szereztem. Ugyanitt 1966-ban magisztráltam. 1979-ben avattak a kémiai tudományok doktorává a Zágrábi Tudományegyetemen.
1967–ben kezdtem dolgozni. Rövid zentai és pakraci tartózkodás után 1970.-ben a boszanszka-gradiskai Egészségügyi Központ laboratóriumának vezetését vettem át ahol 1976.-ban az intézet igazgatójává is kineveztek. 1979.-ben átvettem a banyalukai Egyetemi Klinikán a Duagnosztikai Központ igazgatói kinevezését. 1984.-ben az addigi tudományos munkásságom alapján a Banyalukai Tudományegyetem Institut Zastite kutatóintézetében tudományos munkatárssá neveztek ki. Ebben az intézetben 1986-tól dolgoztam főállásban, ahol 1988-ban tudományos főmunkatársnak neveztek ki. 1989-től a zentai Egészségügyi Központ Laboratóriumát vezettem 2010 májusáig. 69 évesen 43 szolgálati év után mentem nyugdíjba.
A budapesti Kertészeti Egyetem zentai kihelyezett részlegén az oktatásban, mint a biokémiai tantárgy konzulens tanára, az alapítástól kezdve részt vettem. A harmadik évfolyamtól kezdve a kémia tantárgy előadását is vállaltam. Ezt a tevékenységet a mai napig is folytatom. A zentai Egészségügyi középiskolában, szintén az alapítástól kezdve (1996), a biokémia tantárgy előadásával bíztak meg. 2007-ben fejeztem be középiskolai tanári pályafutásomat.
Elért eredményeim közül kiemelem:
– A magiszteri munkám alatt a 17 – ketoszteroidok kromatográfiás szétválasztására kidolgozott módszert a Jugoszláv Endokrinológusok Társasága standard metódusként ismerte el,
– A doktori disszertációm keretein belül a vizelet 17 – hidroxiszteroidok meghatározására kidolgozott eljárást a belgrádi Katonai Akadémiai Klinikán is alkalmazták,
– Tagja voltam a Bosznia – Hercegovinai Biokémikusok Társasága által kinevezett bizottságnak, mely a klinikai laboratóriumi eljárásokat standardizálta,
– Tagja voltam a Jugoszláv Biokémikusok Társasága által kinevezett öttagú bizottságnak, mely a gyógyszerek hatását vizsgálta a klinikai biokémiai paraméterekre,
– A Bosznia – Hercegovinai Gyógyszerészek Társaságában éveken keresztül elnökségi tag voltam,
– A Boszanszka Krajinai Gyógyszerészek és Biokémikusok Társaságában a Biokémikusok szekciójában elnöki tisztséget töltöttem be,
– Elnökségi tag voltam, egy mandátumban pedig elnök a Banyalukai Kémikusok és Tehnológusok Társaságában,
– A számos szakmai, polgári és katonai kitüntetések közül az 1974.-ben kapott Népért tett szolgálatokért emlékérmet említem,
– A Zaštita i unapređenje čovjekove sredine tudományos szaklap recenzense voltam,
– Három tudományos csoportos kutatást vezettem, melyekből kettőt a MTA „Arany János Alapítványa” finanszírozott (2001. – és 2003.-ban), valamint hét csoportos kutatómunkában részt vettem, melyekből hatot a Vajdasági Végrehajtó Tanács Tudományos Titkársága támogatott anyagilag (2005. – 2010. periódusban),
– Tagja vagyok a MTA köztestületi tagságának valamint a Vajdasági Magyar Tudományos Társaságnak,
– A Vajdasági Végrahajtó Tanács Tudományos Titkársága, mint kutatómunkást APVNT1748 szám alatt tart nyilván.

Nyomtatásban több mint 70 tudományos és szakmunkám jelent meg. Ezek küzül a 10 legfontosabb:
Feher, I.: Kromatografsko razdvajanje neutralnih 17-ketosteroida u urinu. (Magiszteri értekezés, Zágrábi Tudományegyetem Gyógyszerészeti – biokémiai egyetem, 1966).
Fehér I., Tajic, M.: ( 1975) Kromatografsko razdvajanje 17-ketosteroida Diabetologia Croatica, Suppl. I. 66-67.
Feher,I.(1979):Jednokratni i kronični utjecaj alkohola na sekretorni aktivitet kore nadbubrežne žlijezde. (Doktori értekezés – Zágrábi Tudományegyetem)
Feher,I. i Borčić,N. (1983):Određivanje dehidroepiandrosterona u krvi, Jugosl. med. biok. 3: 55-57.
Feher I., Kotur,N. i Borčić,N. (1985): Ispitivanje uslova fluorometrijskog određivanja ukupnih 11- hidroksikortikosteroda u plazmi, Jug. med. biok., 4: 11-14.
Feher I i sar (1989): Ispitivanje radne i životne sredine u tvornici Rudi Čajavec (A munka- és környezeti viszonyok elmzése és megoldása a Rudi Cajavec gyárban.) Védett tudományos munka. Institut Zaštite Banja Luka.
Feher,I. (1991): Jednokratni, kontinuirani uticaj stresora (alkohola) na sekretornu aktivnost zone glomeruloza i fascikulata kore nadbubrežne žlezde, Med. pregl. 44: 296-302.
Stefanovitsné Bányai É., Duducz, Gy., Fehér,I.(1996): Biokémia – Biokémiai alapismeretek a távoktatásban képzett hallgatók számára, Szerk.: Stefafanovitsné Bányai, É.: Kertészeti és Élelmiszeripari egyetem, Budapest.
Feher,I. (1999): Secretory function of adrenal cortex in chronic alcoholics, Med. pregl. 52: 221-225.
Fehér I. és mts (2002): A Becsei Gát és időjárási tényezők hatása a tisza ökológiai rendszerére. A MTA Arany János Alapítványa által támogatott csoportos kutatómunka.
Fehér, I. és mts (2004): A Tisza ökorendszerének folyamatos ellenőrzése, a hullámtér nehézfémtartalmának felmérése valamint a természetes ívóhelyek lehetséges revitalizációja a folyó Kanizsa – Becsei gát szakaszán. A MTA Arany János Alapítványa által támogatott csoportos kutatómunka.
Fehér Illés (2008): Kertészeti kémia I. Általános kémia. Budapesti Corvinus Egyetem Kertészettudományi Kar Határon Túli Levelező Tagozat – Zenta

Magamról, emlékeimről
Tehát Kasztavban születtem, valahol Isztriában, az „Isten háta mögött”. Életemre születésem helye nyomta rá bélyegét? Születésemkor Olaszország volt, a háború után Jugoszlávia lett, most éppen Horvátország fennhatósága alatt áll.
Életemet a kirívó kettősségek jellemzik. Voltam kikiáltott zseni és elátkozott sarlatán, megbecsült szakember és közönséges kocsmatöltelék, a tenisz és a box egész szépen megfértek egymás mellett, míg egy korai sérülés véget nem vetett sportolói pályafutásomnak. Apám gyógyszerész volt, de tősgyökeres temerini paraszt család ivadéka, anyámon keresztül pedig a halászokkal kerültem természetes kapcsolatba. Tehát gyermekkoromban nem a tengerparti üdülőket látogattam, hanem vagy „Lajos bátyámnál” egy temerini tanyán legeltettem az állatokat vagy a halászokkal hajnalok hajnalán „lapátoltam” Adorjánig, ahonnan kezdődött a háló-vontatás.
Sokszor kérdezem magamtól, ki kapott többet a sorstól, szüleitől? Én, aki hat éves koromtól kezdve belenőttem a munkába, a tengerre 14 évesen jutottam el, vagy fiam, aki már 4 évesen az ovisokkal lubickolt a sós kékségben, de, hogy mi a küzdelem… Szerencsésnek tartom magamat és szívesen gondolok gyerekkoromra. Négy éves koromban a legnagyobb élvezettel szorítottam össze a kiskacsák nyakát. Hogy templom helyett unokaöcsémmel együtt a barára mentünk fürödni és mert belepottyantunk a sárba a vasárnapi szerelésben, az „örömkéket” jól elpáholta Lajos bátya – Istenem. Hogy az éjféli misén én voltam az, aki a parasztasszonyok szoknyáit egymáshoz varrta, az nem derült ki. Szóval, kifejezetten „mintagyerek” voltam. Viszont egy dolog sosem volt kérdéses – tanulni akartam. Nyolc évesen anyám elé álltam és megkérdeztem: „Parasztnak lehet-e tanulni az egyetemen?” Visszakérdezett: „Csak nem akarsz paraszt lenni!?” „Az lenne az igazi” – így én. „És miért?” „Mert jókat lehet káromkodni”. Anyám hüledezett, apámnak meg felvillantak a szemei, de egy szót sem szólt. Különben tőle hallottam egy nagy igazságot: ”Fiam, ne vitatkozz az asszonnyal, úgy is neki lesz igaza?!”
Az 1948-as év mély nyomot hagyott bennem. Télvíz idején megbetegedtem: sarlah. Csak éppen nem akart elmúlni. Mikor már mindenki lemondott rólam, apám beszerezte a penicillint – úgy is meg fog halni, nem veszíthet semmit alapon – teleszurkálták a fenekemet. Megmaradtam. Utólag derült ki a sarlah mellett kifogtam a tífuszt is. Három hónapig nyomtam az ágyat, naphosszat az ablakban lógtam és bámultam a világot. A zsidók kitelepítése akkor zajlott és az állomásra vezető út utcánkon keresztül vezetett. Bámultam a világot és a „stráfkocsis” menetelést. Nem tudtam megmagyarázni, a látványtól miért szorul össze a szívem. Azóta tudom.
17.-ik születésnapom ajándéka: 15 éves kishúgom halála. Sokáig hallani sem akartam erről a napról.
Hálásan gondolok gimnáziumi tanáraimra – így, többesszámban. A maga módján mindenki külön egyéniség volt. Közös vonásuk – szinte kivétel nélkül mindenki, a lexikális tudásmellett, saját gondolataink megfogalmazására késztetett bennünket. Még a „csínytevéseinket” is megfelelő módon tudták kezelni. Itt jegyzem meg, hogy hosszú tanári pályafutásom alatt nem voltak gondjaim a gyerekekkel, még azokkal sem, akikkel eleve riogattak. Mélyen tiszteltem mindenkit és ezt meg is követeltem. Megkaptam.
Egyetemista éveimről valamit: Akkoriban – hála a jó égnek – nem volt divat a hétvégi hazajárás. Nyári és téli szünet, május elseje, esetleg Karácsony és a hazamenetelek lajstroma ezzel ki is merült. Önállóan döntöttünk mindenről. Szüleimnek mindég hajlandó voltam megmutatni indexemet, de nem szerettem anyám mellékkérdéseit – Fiam, hogyan telnek napjaid? Apámnak efféle kérdései nem voltak – ő is Zágrábban tanult. Fűtetlen, albérleti szobában laktunk, ahonnan kora reggel az egyetemi, kellemesen meleg, alagsori tanulóterembe menekültem. Mire a többiek megtöltötték a termet, úgy kilenc körül kezdtek szállingózni, addigra befejeztem a tudományokkal való fejtágítást és maradéktalanul részt vettem a végeérhetetlen asztalitenisz csatákban, no meg a preferánszpartikban. Mert preferánsz-tudás nélkül nem illett diplomálni. Időre diplomáltam – mai fejemmel biztosan húztam volna az időt, hisz olyan szabadon soha többé nem élhettem – társaim pedig nem értették, hogyan lehet ezt megcsinálni tanulás nélkül. Csak a reggeli „imaórákat” nem vették figyelembe.
Abban az időben (a hatvanas évek elején) az „Ady Endre” Magyar Kultúrkörben is mindennapos volt a délutáni – esti magyar egyetemisták találkozója. Azt sem lehetett kihagyni. Természetesen „tiszteletben tartottuk” a házitanács által meghatározott tíz órai zárórát. Bezárkóztunk. És mert ma született báránykák voltunk, a házitanács csendháborítás ürügyén beperelt bennünket. Lett is cirkusz belőle, meg mea culpa, fogadkozás,… Maradhattunk, de a cécó úgy félévenként kezdődött elölről. Azután elmaradtak a feljelentések. A hatvanas évek második felében, a vajdasági magyar diákok számára Zágráb elveszítette varázserejét, elsősorban az Újvidéki Tudományegyetem fejlődésének köszönhetően, csappant a számunk. Hatvanban, a gólya avatáson 64 gólyát, köztük engem is, avattak, 66-ban, mikor elhagytam az azóta is egyik kedvenc városomat, mindössze 22-őt. A napi találkozások helyett maradt az ímmel–ámmal összetartott szerda és a hétvégék.
Következett egy sötétebb periódus életemben – az ivászat. Ezt a periódust sem sajnálom, mert a társadalomból kirekesztettek között tanultam meg igazán becsülni az életet. Szerencsémre minden gond, megerőltetés nélkül abba tudtam hagyni a sehová nem vezető életmódot. De keveset tudok olyant, aki szintén ki tudott mászni a gödörből.
Zentán kezdtem pályafutásomat, de kurtán – furcsán kirúgtak. Utólagosan megköszöntem „jóakaróimnak” az útilaput. Pakracon sem maradhattam soká, onnan is menesztettek – hosszú a mese -. Boszanszka Gradiskára kerültem, ahol otthonra leltem. Segítőkész, nyitott környezetbe csöppentem. Munkámhoz minden támogatást megkaptam, amit egy kisváros adhatott. Elismert szakember lettem, vezető állásba kerültem és doktorálásom után mint kiemelt „kádert” – ennek a szónak, valószínű nem csak számomra, kesernyés íze van – vittek Banya Lukára az Egyetemi Klinikára.
Apropó doktorátus. Azóta sem tudom elfeledni Stevan Milkovic professzor urat, mentoromat. Egyébként is igényes voltam/ vagyok, de az igazi igényességre, a saját magam által kidolgozott munkám felülbírálására Ő (nagybetűvel) tanított meg.
Banya Lukán, egy nem teljesen véletlen folytán, ismerkedtem meg Irfan Horozovićal és rajta keresztül az ottani írótársadalommal. Befogadtak, mint műfordítót, valószínű a konkurencia hiányában. Egyetlen kivételtől eltekintve – Stevan Martinovic-Pista – magyarra vagy magyarról környezetemben senki sem fordított. Fordításaim az ottani „Putevi” és a mosztari „Most” folyóiratokban, valamint a Magyar Szó-ban, Hét Nap-ban, Üzenet-ben jelentek meg.
Bosznia – kitörölhetetlen emlékezetemből. Csodálatos környezet (volt?). Emberekkel, égbenyúló hegyeivel, kacskaringós útjaival, kegyetlen teleivel, egyedülálló hegyi folyóival, tengerszemeivel, valódi multikulturális mivoltával együtt.
Amikor szégyelltem magamat. Alig kerültem Boszniába, az egyik muzulmán technikusnőm nagybátyja meghalt. Mi sem természetesebb, mint elmentem a temetésre. A mecset udvarában, félreeső sarokba elrejtett „ravatalozóban” volt a halott. Jó keresztény szokás szerint, a halott koporsója előtt elmotyogtam egy „Üdvözlégyet” és kiléptem az udvarra. Nem kívánom senkinek azt az érzést, amit a megvető tekintetek sokasága ébresztettem bennem. Ilyenkor mondják, elsüllyedtem szégyenemben. A szertartásos temetés után, nem felindultan, nem rosszallóan, megmagyarázták, hogy a halott nyugalmát nem szabad megzavarni. Magunkban gyászoljuk. Megértettem. Egyúttal azt is, hogy a muzulmán világ más világ. Tiszteletben tartottam. Befogadtak.
Még egy kis történet az ottani emberek mentalitásáról. 1972. május elseje. Magyarországi rokonaimat vezettem a Pliva folyó eredetéhez. Kb egy kilométert, az út legvégét, gyalogszerrel kellett/ kell megtenni a végcélig, a számtalan vízimalommal ékesített patak mentén. Az egyik dolgozott. Nagybátyám megkérdezte, be lehetne-e kukkantani. Bementem, megkérdeztem – örömmel fogadtak bennünket. Nagybátyám, lévén volt belgrádi diák, nagyon jól elbeszélgetett a vízimolnárral. Ma sem tudom hogyan, de negyed órán belül a rögtönzött terítéken báránysülttel, friss tejjel, túróval, hagymával, kenyérrel és az elmaradhatatlan szilvóriummal vendégelték meg a kilenc tagú csapatot. Előtte se, utána se láttam vendéglátóimat. De üzenetük, szívélyességük most is kísér. Ezt a hangulatot éreztem folyamatosan a majdnem húsz éves ott tartózkodásom alatt – végig. Viszont voltak baljós jelek is, melyeket az akkori hatalom a szőnyeg alá tudott söpörni, mint utóbb kiderült, sikertelenül.
Jugoszlávia szétesésével azt az országot veszítettem el, ahol mindenütt egy kicsit otthon voltam, amit tényleg szerettem. Hisz Kasztavban születtem, Zentán nőttem fel, Zágrábban diplomáltam, magisztráltam és doktoráltam, húsz évet Boszniában dolgoztam, a világ helyett bejártam az egész országot Horvát Zagorje és Crna Gora kivételével.
Családi okok miatt hagytam el Boszniát, 1989-ben visszatértem Zentára, ahol szeretettel fogadtak. Talán szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy az idők folyamán a megbecsülést is megszereztem.
Családomról nem szívesen beszélek. Három vakvágányra futott házasság után, életem alkonyán, úgy érzem, egy csodálatos asszony oldalán, negyedik házasságomban, megtaláltam azt, amiről fital koromban álmodtam. A mesékben is három vagy hét próbáról beszélnek. Ha a mesevilág a valóságot tükrözi, akkor én azt az utat, töretlen hittel, makacsul kitartva jártam végig. Megérte.
Tudományos munkásságom mellett imádom gyümölcsösömet. Nagyon jól esik, mikor pálinkámat dicsérik. Mert jó pálinkát főzni – mesterség, a szó legnemesebb értelmében. Az egyetemen külön előadás keretében foglalkozom a pálinkafőzéssel. Foglalkoztam bélyeggyűjtéssel. Azon kevesek közé tartozom, akiket a Szerbiai Bélyeggyűjtő Szövetség arany-jelvénnyel tüntetett ki. Egy időben a Családi kör-ben a grafológiai rovatot vezettem. Nagyon népszerű rovattá vált, de azóta, hogy a szerkesztőséggel egyetértve fizetéses alapra helyeztük a dolgot, megszűnt. Ezúttal is érvényesült a tétel: legszebb magyar szó a potya.
Műfordítói tevékenységemről. Egyetemista koromban kezdtem, mert Radnóti nélkül udvarolni sem tudtam. Banja Lukán kerültem szoros összeköttetésbe az igen erős banjalukai irókörrel és az ismeretlenség homályából kikerültem. Első ordításaim a banyalukai „Putevi” folyóiratban jelentek meg, következett a mosztari „Most” folyóirat, a Magyar Szó, Hét nap, Üzenet, Orbis, Lipar… Nagy László verseinek fordításairól két szélsőséges vélemény, neveket nem említve. Az egyik: ”Što se mene tiče, đžabe si se trudio“(Ami engem illet, hiába törekedtél). A másik: “Vaši prevodi su izvanredni, nedostatke u originalu treba tražiti“ (A fordítások kiválóak, az eredeti szövegben kell keresni a hiányosságokat). Minden kommentár felesleges.

Végezetül kitüntetéseimről. Nem aggasztom tele a falakat kitüntetésekkel, de büszke vagyok az 1972.-ben kapott Népért tett szolgálatok érdeméremre, a Gradiskai Egészségügyi Központ tíz éves fennállásának alkalmából kapott aranyjelvényére, melyet a dolgozók titkos szavazással ítéltek a 10 általuk kiválasztottnak, a Corvinus Tudományegyetem Kertészmérnöki Karától kapott kitüntetésre,… a „Who is who” Magyarországi Enciklopédia méltónak tartotta munkásságom ismertetését, valamint a Magyar Tudományos Akadémia is megemlít a Külföldi Magyar Kutatók kiadványában.

Eddig hat kétnyelvű fordításkötet tulajdonosa vagyok:
Ezüst híd – Srebrni most, Családi kör Novi Sad 2011.
Válogatás a XX. századi magyar költpk szerelemes verseiből. 66 költő 77 verse.
Banjalučki rukopisi – Banya Luka-i kéziratok, „Kuća poezije” Udruženje književnika Srpske – podružnica Banja Luke, Solymosy könyvesház Bačka Topola te Pillangó kiadó Monor, 2017.
Banya Luka-i költők antológiája.
Kassák Lajos – Lajoš Kašak: Harc az angyallal – Borba sa anđelom, Litera Túra Művészeti kiadó, Pécs, 2017. Kassák Lajos válogatott versei.
Petrőczi Éva – Eva Petreci: Metafora, Katica – Könyv – Műhely, Pécel, 2018. Petrőczi Éva válogatott versei.
Mostarske kiše – Mosztári esők, Fondacija Sloboda štampe – Családi kör Zenta i Lijepa Riječ Tuzla, 2019. Válogatás a jelenkori délszláv költők szerelmes verseiből. 77 költő 88 verse.
Faiz Softić: Okamenjeni dani – Kővé vált napok, Fondacija Sloboda štampe – Családi kör Zenta, 2020. Faiz Softić válogatott versei.

Az „Atlas Evropske Lirike” (2013) és a „Darovi Evropske priče” (2016) köteteben a „Kuća poezije” Udruženje književnika Srpske – podružnica Banja Luke kiadásában a magyar költészet illetve elbeszélések rész szerkesztője és fordítója vagyok.

Mint fordító az elektromos közegben is jelen vagyok.

Fordításaimat az: Ezüst híd – Srebrni most blogban teszem közzé.
https://feherilles.blogspot.com

Az Erdélyi Magyar Írók Káfé Főnix irodalmi és fotóművészeti lapjában a „Kiemelt – Fehér Illés műfordításaiból“ rovatban jelennek meg  fordításaim a délszláv költők verseiből a főszerkesztő válogatásában.
https://ujkafe.website/?s=Feh%C3%A9r+Ill%C3%A9s+m%C5%B1ford%C3%ADt%C3%A1saib%C3%B3l

Fordításaim olvashatók a „Magyarul Bábelben“ Műfordítók és műfordítások portálján is, ahol 2015-ben és 2019-ben az „Év fordítója“ is voltam, de 2020-ban az együttműködés megszakadt.
https://www.magyarulbabelben.net/index.php?page=authorPage&interfaceLang=hu&literatureLang=en&translationLang=hu&auth_id=5714&doc_id=0&doc_lang=en&official=1&bio=true

http://hodis.vmmi.org/delivegeken/KiKi/Fab-Feh.htm
http://zenta.uni-corvinus.hu/index.php?id=26745
http://www.vmtt.org.rs/tagsag.html
http://mta.hu/koztestuleti_tagok?PersonId=20022
http://hetnap.rs/cikk/-13686.html

https://sites.google.com/site/urszuketto/koelcsoensorok/ezuest-hidon-mindket-iranyban
http://www.eirodalom.ro/interju/item/3158-besz%C3%A9lget%C3%A9s-feh%C3%A9r-ill%C3%A9s-m%C5%B1ford%C3%ADt%C3%B3val.html#.WB7O7OXhAdW

https://www.youtube.com/watch?v=_4UVyK4xMtI&feature=youtu.be
http://kafe.hhrf.org/?p=55893

https://ujkafe.website/?p=80571&fbclid=IwAR0Qx59FHYXYrZZBZIvvy5vsXXvTeKx3S-9J32be_BG1W27kY8yqobpLzdQ

http://montazsmagazin.hu/feher-illes-biokemikus-sajat-oromere-fordit-verseket/
https://www.magyarszo.rs/hu/3432/mellekletek_kilato/168814/%C3%81lland%C3%B3-%C3%BAtit%C3%A1rsa-a-k%C3%B6lt%C3%A9szet.htm
http://www.pecsi-hirhatar.hu/hirek/kassakot-belulrol-erzi-erti
https://www.facebook.com/literaturairodalmiesmuveszetimagazin/posts/2091700820921545?__tn__=K-R
https://ujkafe.website/?p=89566

Mamut-interjú:
1. rész: „Megmenteni az ismeretleneket” https://ujkafe.website/?p=89566
2. rész: „Saját örömömre teszem”  https://ujkafe.website/?p=89634
3. rész: „Szerelmemnek nevezett” https://ujkafe.website/?p=89750
4. rész: „Banja Luka azaz Orbászvár” https://ujkafe.website/?p=89750
5. rész:  „én lenni pap” https://ujkafe.website/?p=89832
6. rész:  „Az ajtóban négy szép őrző angyal van” https://ujkafe.website/?p=89877
7. rész: „Víz alatt énekelni” https://ujkafe.website/?p=89947
8. rész: „A nemlétező műhelyben” https://ujkafe.website/?p=89989
9. rész: „a tenger öl, de nem ölet” https://ujkafe.website/?p=90052
10. rész: „voltam kikiáltott zseni és elátkozott sarlatán” https://ujkafe.website/?p=90081
11. rész: Függelék https://ujkafe.website/?p=90151

Az  Art’húr-díj – 

És akkor az ígért és várt bejelentés. 2020-ban az Art’húr-díjat kapták:

Gréczi-Zsoldos Enikő
Fehér Illés
Kiss-Teleki Rita
Konyári Mónika

Szívből gratulálunk Nektek! Az emléklap átadását későbbiekben pótolni szeretnénk.

Art’húr- díj

Minden évben egyszer kerül kiosztásra, az Art’húr megalakulásának (1994) évfordulóján. Max. 5 főnek adható. Odaítéléséről a főszerkesztő által felkért kuratóriumi tagok döntenek. A díjat azon a személyek kaphatják, akik jelenlétükkel, tevékenységükkel, alkotásaikkal részévé váltak az Art’húr szellemiségének, hozzájárultak kulturális, művészeti arculatához. (A korábbi Art’húr-díjasok névsorát a wikipedián olvashatjátok!)
https://www.facebook.com/arthurirodalmikavehaz/photos/a.154132614785717/1252046804994287/?type=3&theater

Fehér Illés köszöntése: https://ujkafe.website/?p=90196

Kapcsolódó oldalak:

https://feherilles.blogspot.com/
Mamut mail-interjú Fehér Illéssel (1.)

András László
(1966, Budapest) író. 2010-ben jelent meg az Egy medvekutató feljegyzései című regénye, 2016-ban Világos indul című verseskönyve, 2018-ban Rasszista utazások című novelláskötete, előkészületben a Kalligramnál új regénye.

Fehér Illés életrajza

Tudományos – szakmai munkásságom
1941. október 29.-én születtem Kasztavban (Horvátország). 1960.-ban a Zentai Gimnáziumban érettségiztem. Orvosi biokémikusi oklevelet a Zágrábi Tudományegyetem Gyógyszerészeti – biokémiai egyetem Orvosi biokémiai karán 1964.-ben szereztem.. Ugyanitt 1966-ban magisztráltam. 1979.-ben avattak a kémiai tudományok doktorává a Zágrábi Tudományegyetemen.
1967.–ben kezdtem dolgozni. Rővid zentai és pakraci tartózkodás után 1970.-ben a boszanszka-gradiskai Egészségügyi Központ laboratóriumának vezetését vettem át ahol 1976.-ban az intézet igazgatójává is kineveztek. 1979.-ben átvettem a banyalukai Egyetemi Klinikán a Duagnosztikai Központ igazgatói kinevezését. 1984.-ben az addigi tudományos munkásságom alapján a Banyalukai Tudományegyetem Institut Zastite kutatóintézetében tudományos munkatárssá neveztek ki. Ebben az intézetben 1986.-tól dolgoztam főállásban ahol 1988.-ban tudományos főmunkatársnak neveztek ki. 1989-től a zentai Egészségügyi Központ Laboratóriumát vezettem 2010 májusáig. 69 évesen 43 szolgálati év után mentem nyugdíjjba.
A budapesti Kertészeti Egyetem zentai kihelyezett részlegén az oktatásban, mint a biokémiai tantárgy konzulens tanára, az alapítástól kezdve részt vettem. A harmadik évfolyamtól kezdve a kémia tantárgy előadását is vállaltam. Ezt a tevékenységet a mai napig is folytatom. A zentai Egészségügyi középiskolában, szintén az alapítástól kezdve (1996), a biokémia tantárgy előadásával bíztak meg. 2007.-ben fejeztem be középiskolai tanári pályafutásomat.
Elért eredményeim közül kiemelem:
– A magiszteri munkám alatt a 17 – ketoszteroidok kromatográfiás szétválasztására kidolgozott módszert a Jugoszláv Endokrinológusok Társasága standard metódusként ismerte el,
– A doktori disszertációm keretein belül a vizelet 17 – hidroxiszteroidok meghatározására kidolgozott eljárást a belgrádi Katonai Akadémiai Klinikán is alkalmazták,
– Tagja voltam a Bosznia – Hercegovinai Biokémikusok Társasága által kinevezett bizottságnak, mely a klinikai laboratóriumi eljárásokat standardizálta,
– Tagja voltam a Jugoszláv Biokémikusok Társasága által kinevezett öttagú bizottságnak, mely a gyógyszerek hatását vizsgálta a klinikai biokémiai paraméterekre,
– A Bosznia – Hercegovinai Gyógyszerészek Társaságában éveken keresztül elnökségi tag voltam,
– A Boszanszka Krajinai Gyógyszerészek és Biokémikusok Társaságában a Biokémikusok szekciójában elnöki tisztséget töltöttem be,
– Elnökségi tag voltam, egy mandátumban pedig elnök a Banyalukai Kémikusok és Tehnológusok Társaságában,
– A számos szakmai, polgári és katonai kitüntetések közül az 1974.-ben kapott Népért tett szolgálatokért emlékérmet említem,
– A Zaštita i unapređenje čovjekove sredine tudományos szaklap recenzense voltam,
– Három tudományos csoportos kutatást vezettem, melyekből kettőt a MTA „Arany János Alapítványa” finanszírozott (2001. – és 2003.-ban), valamint hét csoportos kutatómunkában részt vettem, melyekből hatot a Vajdasági Végrehajtó Tanács Tudományos Titkársága támogatott anyagilag (2005. – 2010. periódusban),
– Tagja vagyok a MTA köztestületi tagságának valamint a Vajdasági Magyar Tudományos Társaságnak,
– A Vajdasági Végrahajtó Tanács Tudományos Titkársága, mint kutatómunkást APVNT1748 szám alatt tart nyilván,
Nyomtatásban több mint 70 tudományos és szakmunkám jelent meg. Ezek küzül a 10 legfontosabb:
Feher, I.: Kromatografsko razdvajanje neutralnih 17-ketosteroida u urinu. (Magiszteri értekezés, Zágrábi Tudományegyetem Gyógyszerészeti – biokémiai egyetem, 1966).
Fehér I., Tajic, M.: ( 1975) Kromatografsko razdvajanje 17-ketosteroida Diabetologia Croatica, Suppl. I. 66-67.
Feher,I.(1979):Jednokratni i kronični utjecaj alkohola na sekretorni aktivitet kore nadbubrežne žlijezde. (Doktori értekezés – Zágrábi Tudományegyetem)
Feher,I. i Borčić,N. (1983):Određivanje dehidroepiandrosterona u krvi, Jugosl. med. biok. 3: 55-57.
Feher I., Kotur,N. i Borčić,N. (1985): Ispitivanje uslova fluorometrijskog određivanja ukupnih 11- hidroksikortikosteroda u plazmi, Jug. med. biok., 4: 11-14.
Feher I i sar (1989): Ispitivanje radne i životne sredine u tvornici Rudi Čajavec (A munka- és környezeti viszonyok elmzése és megoldása a Rudi Cajavec gyárban.) Védett tudományos munka. Institut Zaštite Banja Luka.
Feher,I. (1991): Jednokratni, kontinuirani uticaj stresora (alkohola) na sekretornu aktivnost zone glomeruloza i fascikulata kore nadbubrežne žlezde, Med. pregl. 44: 296-302.
Stefanovitsné Bányai É., Duducz, Gy., Fehér,I.(1996): Biokémia – Biokémiai alapismeretek a távoktatásban képzett hallgatók számára, Szerk.: Stefafanovitsné Bányai, É.: Kertészeti és Élelmiszeripari egyetem, Budapest.
Feher,I. (1999): Secretory function of adrenal cortex in chronic alcoholics, Med. pregl. 52: 221-225.
Fehér I. és mts (2002): A Becsei Gát és időjárási tényezők hatása a tisza ökológiai rendszerére. A MTA Arany János Alapítványa által támogatott csoportos kutatómunka.
Fehér, I. és mts (2004): A Tisza ökorendszerének folyamatos ellenőrzése, a hullámtér nehézfémtartalmának felmérése valamint a természetes ívóhelyek lehetséges revitalizációja a folyó Kanizsa – Becsei gát szakaszán. A MTA Arany János Alapítványa által támogatott csoportos kutatómunka.
Fehér Illés (2008): Kertészeti kémia I. Általános kémia. Budapesti Corvinus Egyetem Kertészettudományi Kar Határon Túli Levelező Tagozat – Zenta

Magamról, emlékeimről
Tehát Kasztavban születtem, valahol Isztriában, az „Isten háta mögött”. Életemre születésem helye nyomta rá bélyegét? Születésemkor Olaszország volt, a háború után Jugoszlávia lett, most éppen Horvátország fennhatósága alatt áll.
Életemet a kirívó kettősségek jellemzik. Voltam kikiáltott zseni és elátkozott sarlatán, megbecsült szakember és közönséges kocsmatöltelék, a tenisz és a box egész szépen megfértek egymás mellett, míg egy korai sérülés véget nem vetett sportolói pályafutásomnak. Apám gyógyszerész volt, de tősgyökeres temerini paraszt család ivadéka, anyámon keresztül pedig a halászokkal kerültem természetes kapcsolatba. Tehát gyermekkoromban nem a tengerparti üdülőket látogattam, hanem vagy „Lajos bátyámnál” egy temerini tanyán legeltettem az állatokat vagy a halászokkal hajnalok hajnalán „lapátoltam” Adorjánig, ahonnan kezdődött a háló-vontatás.
Sokszor kérdezem magamtól, ki kapott többet a sorstól, szüleitől? Én, aki hat éves koromtól kezdve belenőttem a munkába, a tengerre 14 évesen jutottam el, vagy fiam, aki már 4 évesen az ovisokkal lubickolt a sós kékségben, de, hogy mi a küzdelem… Szerencsésnek tartom magamat és szívesen gondolok gyerekkoromra. Négy éves koromban a legnagyobb élvezettel szorítottam össze a kiskacsák nyakát. Hogy templom helyett unokaöcsémmel együtt a barára mentünk fürödni és mert belepottyantunk a sárba a vasárnapi szerelésben, az „örömkéket” jól elpáholta Lajos bátya – Istenem. Hogy az éjféli misén én voltam az, aki a parasztasszonyok szoknyáit egymáshoz varrta, az nem derült ki. Szóval, kifejezetten „mintagyerek” voltam. Viszont egy dolog sosem volt kérdéses – tanulni akartam. Nyol évesen anyám elé álltam és megkérdeztem: „Parasztnak lehet-e tanulni az egyetemen?” Visszakérdezett: „Csak nem akarsz paraszt lenni!?” „Az lenne az igazi” – így én. „És miért?” „Mert jókat lehet káromkodni”. Anyám hüledezett, apámnak meg felvillantak a szemei, de egy szót sem szólt. Különben tőle hallottam egy nagy igazságot:”Fiam, ne vitatkozz az asszonnyal, úgy is neki lesz igaza?!”
Az 1948-as év mély nyomot hagyott bennem. Télvíz idején megbetegedtem: sarlah. Csak éppen nem akart elmúlni. Mikor már mindenki lemondott rólam, apám beszerezte a penicillint – úgy is meg fog halni, nem veszíthet semmit alapon – teleszurkálták a fenekemet. Megmaradtam. Utólag derült ki a sarlah mellett kifogtam a tifuszt is. Három hónapig nyomtam az ágyat, naphosszat az ablakban lógtam és bámultam a világot. A zsidók kitelepítése akkor zajlott és az állomásra vezető út utcánkon keresztül vezetett. Bámultam a világot és a „stráfkocsis” menetelést. Nem tudtam megmagyarázni, a látványtól miért szorul össze a szívem. Azóta tudom.
17.-ik születésnpom ajándéka: 15 éves kishúgom halála. Sokáig hallani sem akartam erről a napról.
Hálásan gondolok gimnáziumi tanáraimra – így, többesszámban. A maga módján mindenki külön egyéniség volt. Közös vonásuk – szinte kivétel nélkül mindenki, a lexikális tudásmellett, saját gondolataink megfogalmazására késztetett bennünket. Még a „csínytevéseinket” is megfelelő módon tudták kezelni. Itt jegyzem meg, hogy hosszú tanári pályafutásom alatt nem voltak gondjaim a gyerekekkel, még azokkal sem, akikkel eleve riogattak. Mélyen tiszteltem mindenkit és ezt meg is követeltem. Megkaptam.
Egyetemista éveimről valamit: Akkoriban – hála a jó égnek – nem volt divat a hétvégi hazajárás. Nyári és téli szünet, május elseje, esetleg Karácsony és a hazamenetelek lajstroma ezzel ki is merült. Önállóan döntöttünk mindenről. Szüleimnek mindég hajlandó voltam megmutatni indexemet, de nem szerettem anyám mellékkérdéseit – Fiam, hogyan telnek napjaid? Apámnak efféle kérdései nem voltak – ő is Zágrábban tanult. Fűtetlen, albérleti szobábam laktunk, ahonnan kora reggel az egyetemi, kellemesen meleg, alagsori tanulóterembe menekültem. Mire a többiek megtöltötték a termet, úgy kilenc körül kezdtek szállingózni, addigra befejeztem a tudományokkal való fejtágítást és maradéktalanul részt vettem a végeérhetetlen asztalitenisz csatákban, no meg a preferánszpartikban. Mert preferánsz-tudás nélkül nem illett diplomálni. Időre diplomáltam – mai fejemmel biztosan húztam volna az időt, hisz olyan szabadon soha többé nem élhettem – társaim pedig nem értették, hogyan lehet ezt megcsinálni tanulás nélkül. Csak a reggeli „imaórákat” nem vették figyelembe.
Abban az időben (a hatvanas évek elején) az „Ady Endre” Magyar Kultúrkörben is mindennapos volt a délutáni – esti magyar egyetemisták találkozója. Azt sem lehetett kihagyni. Természetesen „tiszteletben tartottuk” a házitanács által meghatározott tíz órai zárórát. Bezárkóztunk. És mert maszületett báránykák voltunk, a házitanács csendháborítás ürügyén beperelt bennünket. Lett is cirkusz belőle, meg mea culpa, fogadkozás,… Maradhattunk, de a cécó úgy félévenként kezdődött előlről. Azután elmaradtak a feljelentések. A hatvanas évek második felében, a vajdasági magyar diákok számára Zágráb elveszítette varázserejét, elsősorban az Újvidéki Tudományegyetem fejlődésének köszönhetően, csappant a számunk. Hatvanban, a gólyavatáson 64 gólyát, köztük engem is, avattak, 66-ban, mikor elhagytam az azóta is egyik kedvenc városomat, mindössze 22-őt. A napi találkozások helyett maradt az immel – ámmal összetartott szerda és a hétvégék.
Következett egy sötétebb periódus életemben – az ivászat. Ezt a periódust sem sajnálom, mert a társadalomból kirekesztettek között tanultam meg igazán becsülni az életet.Szerencsémre minden gond, megerőltetés nélkül abba tudtam hagyni a sehová nem vezető életmódot. De keveset tudok olyant, aki szintén ki tudott mászni a gödörből.
Zentán kezdtem pályafutásomat, de kurtán – furcsán kirúgtak. Utólagosan megköszöntem „jóakaróimnak” az útilapút. Pakracon sem maradhattam soká, onnan is menesztettek – hosszú a mese -. Boszanszka Gradiskára kerültem, ahol otthonra leltem. Segítőkész, nyitott környezetbe csöppentem. Munkámhoz minden támogatást megkaptam, amit egy kisváros adhatott. Elismert szakember lettem, vezető állásba kerültem és doktorálásom után mint kiemelt „kádert” – ennek a szónak, valószínű nem csak számomra, kesernyés íze van – vittek Banya Lukára az Egyetemi Klinikára.
Apropó doktorátus. Azóta sem tudom elfeledni Stevan Milkovic professzor urat, mentoromat. Egyébként is igényes voltam/ vagyok, de az igazi igényességre, a saját magam által kidolgozott munkám felülbírálására Ő (nagybetűvel) tanított meg.
Banya Lukán, egy nem teljesen véletlen folytán, ismerkedtem meg Irfan Horozovićal és rajta keresztül az ottani írótársadalommal. Befogadtak, mint műfordítót, valószínű a konkurencia hiányában. Egyetlen kivételtől eltekintve – Stevan Martinovic-Pista – magyarra vagy magyarról környezetemben senki sem fordított. Fordításaim az ottani „Putevi” és a mosztari „Most” folyóiratokban, valamint a Magyar Szó-ban, Hét Nap-ban, Üzenet-ben jelentek meg.
Bosznia – kitörölhetetlen emlékezetemből. Csodálatos környezet (volt?). Emberekkel, égbenyúló hegyeivel, kacskaringós utaival, kegyetlen teleivel, egyedülálló hegyi folyóival, tengerszemeivel, valódi multikultúrális mívoltával együtt.
Amikor szégyelltem magamat. Alig kerültem Boszniába, az egyik muzulmán tehnikusnőm nagybátyja meghalt. Mi sem természetesebb, mint elmentem a temetésre. A mecset udvarában, félreeső sarokba elrejtett „ravatalozóban” volt a halott. Jó keresztény szokás szerint, a halott koporsója előtt elmotyogtam egy „Üdvözlégyet” és kiléptem az udvarra. Nem kívánom senkinek azt az érzést, amit a megvető tekintetek sokasága ébresztettem bennem. Ilyenkor mondják, elsűllyedtem szégyenemben. A szertartásos temetés után, nem felindultan, nem rosszalóan, megmagyarázták, hogy a halott nyugalmát nem szabad megzavarni. Magunkban gyászoljuk. Megértettem. Egyúttal azt is, hogy a muzulmán világ más világ. Tiszteletben tartottam. Befogadtak.
Még egy kis történet az ottani emberek mentalitásáról. 1972. május elseje. Magyarországi rokonaimat vezettem a Pliva folyó eredetéhez. Kb egy kilómétert, az út legvégét, gyalogszerrel kellett/ kell megtenni a végcélig, a számtalan vízimalommal ékesített patak mentén. Az egyik dolgozott. Nagybátyám megkérdezte, be lehetne-e kukkantani. Bementem, megkérdeztem – örömmel fogadtak bennünket. Nagybátyám, lévén volt belgrádi diák, nagyon jól elbeszélgetett a vízimolnárral. Ma sem tudom hogyan, de negyed órán belül a rögtönzött terítéken báránysülttel, friss tejjel, túróval, hagymával, kenyérrel és az elmaradhatatlan szilvóriummal vendégelték meg a kilenc tagú csapatot. Előtte se, utána se láttam vendéglátóimat. De üzenetük, szivélyességük most is kisér. Ezt a hangulatot éreztem folyamatosan a majdnem húsz éves ottartózkodásom alatt – végig. Viszont voltak baljós jelek is, melyeket az akkori hatalom a szőnyeg alá tudott söpörni, mint utóbb kiderült, sikertelenül.
Jugoszlávia szétesésével azt az országot veszítettem el, ahol mindenütt egy kicsit otthon voltam, amit tényleg szerettem. Hisz Kasztavban születtem, Zentán nőttem fel, Zágrábban diplomáltam, magisztráltam és doktoráltam, húsz évet Boszniában dolgoztam, a világ helyett bejártam az egész országot Horvát Zagorje és Crna Gora kivételével.
Családi okok miatt hagytam el Boszniát, 1989-ben visszatértem Zentára, ahol szeretettel fogadtak. Talán szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy az idők folyamán a megbecsülést is megszereztem.
Családomról nem szívesen beszélek. Három vakvágányra futott házasság után, életem alkonyán, úgy érzem, egy csodálatos asszony oldalán, negyedik házasságomban, megtaláltam azt, amiről fital koromban álmodtam. A mesékben is három vagy hét próbáról beszélnek. Ha a mesevilág a valóságot tükrözi, akkor én azt az utat, töretlen hittel, makacsul kitartva jártam végig. Megérte.
Tudományos munkásságom mellett imádom gyümölcsösömet. Nagyon jól esik, mikor pálinkámat dicsérik. Mert jó pálinkát főzni – mesterség, a szó legnemesebb értelmében. Az egyetemen külön előadás keretében foglalkozom a pálinkafőzéssel. Foglalkoztam bélyeggyűjtéssel. Azon kevesek közé tartozom, akiket a Szerbiai Bélyeggyűjtő Szövetség arany-jelvénnyel tüntetett ki. Egy időben a Családi kör-ben a grafológiai rovatot vezettem. Nagyon népszerű rovattá vált, de azóta, hogy a szerkesztőséggel egyetértve fizetéses alapra helyeztük a dolgot, megszűnt. Ezúttal is érvényesült a tétel: legszebb magyar szó a potya.
Műfordítói tevékenységemről. Egyetemista koromban kezdtem, mert Radnóti nélkül udvarolni sem tudtam. Banja Lukán kerültem szoros összeköttetésbe az igen erős banjalukai irókörrel és az ismeretlenség homályából kikerültem. Első ordításaim a banyalukai „Putevi” folyóiratban jelentek meg, következett a mosztari „Most” folyóirat, a Magyar Szó, Hét nap, Üzenet, Orbis, Lipar… Nagy László verseinek fordításairól két szélsőséges vélemény, neveket nem említve. Az egyik: ”Što se mene tiče, đžabe si se trudio“(Ami engem illet, hiába törekedtél). A másik: “Vaši prevodi su izvanredni, nedostatke u originalu treba tražiti“ (A fordítások kiválóak, az eredeti szövegben kell keresni a hiányosságokat). Minden kommentár felesleges.

Végezetül kitüntetéseimről. Nem aggasztom tele a falakat kitüntetésekkel, de büszke vagyok az 1972.-ben kapott Népért tett szolgálatok érdeméremre, a Gradiskai Egészségügyi Központ tíz éves fennállásának alkalmából kapott aranyjelvényére, melyet a dolgozók titkos szavazással itéltek a 10 általuk kiválasztottnak, a Corvinus Tudományegyetem Kertészmérnöki Karától kapott kitüntetésre,… a „Who is who” Magyarországi Enciklopédia méltónak tartotta munkásságom ismertetését, valamint a Magyar Tudományos Akadémia is megemlít a Külföldi Magyar Kutatók kiadványában.

Kapcsolódó oldalak:

https://feherilles.blogspot.com/
Mamut mail-interjú Fehér Illéssel (1.)

– Milyen kár – monda nagynéném -, hogy nem fejezted be a munkád a szállodában. Akkor most élvezhetnéd a kirándulást, és mindez sosem következik be.
– Semmi az egész, csak épp gazdagabb és furább dologgá változik – turbékolta a lelkész, míg húga  csak ennyit mondott: „Jé, hiszen a vízbe pottyant!” Ami a két csónakost illeti, az egyik csak nevetett, míg a másik szó nélkül felállt és vetkőzni kezdett.
– Egek! – kiáltotta ekkor az ezredes. – Megőrült ez a fickó?
– Igen, kedves, köszönd csak meg neki – mondta a néném -, vagyis hát mondd meg, hogy nagyon szép tőle, de talán próbálkozzon más alkalommal.
– Akkor is szeretném visszakapni a noteszomat – tiltakoztam. – Szükségem van rá a doktori disszertációmhoz. S nem sok maradna belőle „más alakalomra”.
– Van egy ötletem – szólalt meg ekkor az egyik nő, napernyője mögül. – Csak bukjon alá a természet e gyermeke a könyvért, amíg áthaladunk a másik grottóba.

Kirakhatjuk a fiút akár erre a szirtre, akár a sziklaszegélyre, és amikor végzett a feladattal, majd visszajövünk érte.

Ez jó ötletnek látszott, de én még javítottam is rajta, mondván, hogy engem is hagyjanak itt; a csónakon is könnyíthetek így. Kettőnket kiraktak hát a kis grotto bejárata elé, egy hatalmas, napsütötte sziklára, mely ott őrizte a belső harmóniát. Nevezzük ez utóbbit kéknek, bár az ilyen jelző inkább a tisztaság szellemére utal. Olyan makulátlan valamire, mely a hétköznapiból a fenséges felé ível; az egybesűrűsödött tenger tisztasága ez, és fényt sugároz. A capri Kék Barlangban csupán több kék víz tömörül egybe, de nem kékebb emennél. Ez a szín és ez a szellem minden mediterrán barlangot jellemez, ahová besüt a nap, beáramlik a tengerár.
Mihelyt eltávozott a csónak, nyomban rájöttem, mennyire oktondi döntés volt rábíznom magam egy iszamos sziklaszálra, egy ismeretlen szicíliai társaságában. Ő viszont most egy heves mozdulattal életre kelt, s karon megragadva így szólt hozzám:

– Menjen csak a grottó végébe, ott mutatok önnek valami gyönyörűt.

Arra késztetett, hogy szökkenjek le a szikláról a kőszegélyre, amely egy káprázatos hasadék fölött ívelt át, aztán elvont a napfényből, míg ott nem álltam egy apró parti homoksávon, mely a sziklaperem túlvégén úgy emelkedett föl, akár a porrá zúzott türkisz. Ott is hagyott aztán, levetett ruháival együtt, hogy sebesen visszakússzék a bejárati szikla csúcsára. Egy szempillantásig ott állt még mezítelen a csillogó napfényben, alátekintve arra a pontra, ahol a jegyzőkönyvem hevert. Aztán keresztet vetett, feje fölé emelte karjait, hogy végül alábukjon a mélybe.

Ha könyvecském csodálatos volt, ezt a férfit szavakkal le sem írhatom. Leginkább ezüst szoborra hasonlított, mely a tengerbe bukva életre kelt; testén át azúr és zöld színekben lüktetett az élet. Volt a látványban valami végtelenül könnyed, végtelenül bölcs vonás, de azt lehetetlennek véltem, hogy mindez barnára sült bőrrel és víztől csöpögve előbukkanhat a mélységből, a deista vitáról rótt jegyzeteimmel teli noteszt fogai közé szorítva.

A búvárok általában elvárják a borravalót. Ha most bármit ajánlok is fel, ő bizonyosan többet akar, nekem pedig nem volt kedvem a vitához egy ennyire szép helyen, amely még magányos is. Megkönnyebbülést hozott hát, amikor társalgási tónusban a férfi közölte velem:

– Az ilyen helyen, mint ez, az ember megláthatja a Szirént.

Örömmel töltött el, hogy ez az ember milyen jól alkalmazkodik a környezetéhez. Kettesben hagytak minket e mágikus világban, távol minden közhelytől, melyet realistának neveznek, egy kék világban, amelynek padlózata a tenger, falai és sziklamennyezete pedig együtt lüktet a víz tükörképével. Ilyen helyen csakis a fantasztikum elviselhető, ebben a szellemben is visszhangoztak a csónakos szavai: „az ember könnyen megláthatja a Szirént.”

Öltözködés közben furcsán mustrálgatott. A ragacsos noteszlapokat választottam szét a fövenyen üldögélve.

– Ah – szólalt meg végül -, talán olvasta azt a tavalyi nyomtatott könyvecskét. Ki gondolta volna, hogy a mi Szirénünk örömöt szerez a külföldieknek!
(Később olvastam azt a könyvet. Leírása – és ez nem meglepő – hézagos, jóllehet egy fiatal lány fametszete is díszíti, a Szirén dalszövegével együtt.)
– Ebből a kék vízből bújik elő, ugye? – kérdeztem tőle. – És kiül a bejárati sziklára, a haját fésülgetni, nemde?
Szerettem volna szóra bírni, mert felkeltette érdeklődésemet a rajta észlelt váratlan komolyság, s legutóbbi megjegyzésében minta irónia bujkált volna.
– Látta már őt? – kérdezte akkor.
– Ó, számtalanszor.
– Mert én még soha.
– De énekelni csak hallotta?
Miközben fölhúzta zubbonyát, türelmetlenül vetette oda:
– Hogyan is énekelne a víz alatt? Ki lenne képes rá? Néha megpróbálja ugyan, de csak nagy buborékok buknak ki a száján.
– De kikapaszkodhat a sziklára.
– Hogyan tehetné? – kiáltotta újra, immár eléggé mérgesen. – A papok megáldották a levegőt, hát nem tud odakint lélegezni, aztán a sziklákat is megszentelték, ezért nem tud kiülni rájuk. De a tengert aztán nem tudja megszentelni senki emberfia, merthogy túl nagy és mindig változó. Ezért is él a Szirén a tengerben.

Hallgattam.

A csónakos arca most barátságosabb lett. Úgy nézett rám, mintha mondani készülne valamit. Aztán kisétált a bejárati sziklához, bámulta kissé a kinti kékséget, majd visszatért a homályba, és azt mondta:

– Általában csak jó emberek látják a Szirént.

Ehhez nem fűztem észrevételt. Némi szünet után így folytatta:

– Nagyon fura dolog ez, s a papok nem tudják, mit is mondjanak róla, mert a Szirén persze gonosz. Nem csak azokra hoz veszélyt, akik böjtölnek meg misére járnak, hanem azokra is, akik pusztán csak jól viselkednek a hétköznapok során. Senki sem látta őt a falubeliek közül két nemzedék óta. Ez nem is lep meg. Mindnyájan keresztet vetünk, mielőtt a vízbe ugranánk. Úgy gondoltuk, Giuseppe még nagyobb biztonságban van, mint a legtöbb idevalósi. Nagyon szerettük őt, és ő is szeretett sokunkat; de hát ez másféle dolog, mintha csak jó ember valaki.

Megkérdeztem tőle, ki volt ez a Giuseppe.

– Az a nap! Én tizenhét éves voltam, a fivérem meg húsz, aztán sokkal nagyobb erő is lakozott benne, mint bennem; és abban az évben kezdtek idejárni a látogatók, akik révén úgy fellendült itt minden, s annyi változás kezdődött a faluban. Főként egy igen előkelő születésű angol hölgy jött ide akkoriban, s könyvet is írt erről a helyről. Ő volt az is, akinek jóakaratából megalakult a Szépítési Társaság, ez ugye épp mostanában kezd fáradozni, hogy fogaskerekű vasúttal kösse össze a szállodákat meg a vasútállomást.
– Ne beszéljen erről a hölgyről ilyen pompás helyen – vetettem közbe.
– Szóval aznap a hölgyet meg a barátait elvittük, hogy megnézzék a grottókat. Miközben a sziklák közelében húztuk a lapátot, én a vízbe nyúltam, már amint az szokás, és csak amúgy kézzel fogtam egy kis rákot. Miután pedig letéptem az ollóit, átnyújtottam a hölgyeknek mint amolyan furcsaságot. A hölgyek csak nyöszörögtek, de volt ott egy úr, akinek tetszett a rákocska, hát pénzt nyújtott felém. Én viszont, aki még tapasztalatlan voltam, nem vettem tőle el, hanem azt mondtam: ha tetszik neki, az is elegendő jutalom! Giuseppe, aki a hátam mögött evezett, nagyon dühös lett rám, kinyújtotta a karját és oldalvást szájon vágott, de úgy, hogy a fogam megsebezte az ajkamat, az meg vérezni kezdett. Megpróbáltam visszaütni neki, de a fivérem mindig is gyorsabb volt nálam, s ahogyan hátranyúltam, rúgása a hónaljam alatt ért, egy darabig evezni se tudtam. A hölgyek között hangos kiabálás támadt, s utólag hallottam, hogy azt tervezgették, elvisznek a bátyámtól, meg hogy pincérnek taníttatnak. Hát ilyesmire aztán sohasem került sor.

Amikor aztán elértük a grottót, nem ezt itt, hanem egy nagyobban, ez a bizonyos úr mindenáron azt akarta, hogy valamelyikünk ugorna a vízbe dobott pénzért, s ezzel a hölgyek is egyetértésre jutottak, mint általában szokásuk. Giuseppe, aki rájött, milyen öröm a külföldieknek, ha lubickolni látják a magunkfajtát, semmilyen pénzért nem akart alábukni, hacsak ezüstért nem, így az úr a vízbe vetett egy kétlírás érmét.
Aztán éppen mielőtt a fivérem beugrott volna, rám pillantott és látta, hogy a felhasadt számon tartom a kezem és sírok, merthogy nem tudtam, ugye, visszatartani. Nevetve mondta: „No, ezúttal legalábbis úgyse látom meg a Szirént!”, azzal már el is rugaszkodott anélkül, hogy keresztet vetett volna. De hát aztán mégis meglátta.

A csónakos hallgatott egy sort, és amikor cigarettával kínáltam, elfogadta. Az aranyló bejárati sziklát néztem, a remegő víztükröt meg a mágikus vizet, amelyből minduntalan nagy buborékok szálltak fölfelé.

Végül a csónakos a fodrok közé pöckölte a forró hamut, s elfordítva fejét azt mondta:

– A bátyám az érem nélkül jött föl a mélyből. Úgy húztuk be a csónakba; ugyan megtermett, nagy testű legény volt, hogy szinte betöltötte a csónakot amúgy fektében, aztán meg úgy átázott a bőre, hogy nem tudtuk ráhúzni a ruháit. Sose láttam még ennyire nedves testet. Aztán én meg az az úriember visszaeveztünk, Giuseppére valami zsákot vetettünk, s a csónak farának támasztottuk ültében.
– Akkor hát belefulladt a vízbe? – mormoltam, abban a hiszemben, hogy ez a történet csattanója.
– Nem fulladt meg! – kiáltotta mérgesen a csónakos. – Csak meglátta a Szirént. Hiszen mondtam már.

Újra csak hallgattam.

– No, mink ágyba fektettük, bár nem volt az beteg. Eljött hozzá az orvos, persze pénzért, aztán a pap is, aki meghintette szenteltvízzel. De egyik se gyógyította meg. Túl nagydarab legény volt, amint a tenger is az. Megcsókoltatták vele San Biagio ujjának csontjait; hát a csontok se száradtak meg, csak mire öreg este lett.

– És hogyan nézett ki? – kockáztattam meg a kérdést.
– Mint bárki más, aki látta a Szirént. Ha ön „számtalanszor” látta, hogyan van az, hogy nem tudja? Boldogtalan lett, boldogtalan, mert immár mindenek tudója lett. Minden élőlény láttán csak szomorkodnia kellett, mert tudta már, hogy úgyis mind meghal. És mindig csak aludni kívánt.

A noteszom fölé hajoltam.

– Nem dolgozott, enni is elfelejtett, azt se tudta, a ruhája rajta van-e. Így aztán minden munka rám hárult; a húgomnak is el kellett szegődnie szolgálónak. Megpróbáltunk koldust faragni belőle, de hát túl erős testű volt ahhoz, semmint szánalmat keltett volna, ahhoz pedig, hogy mint hülye keresse a kenyerét, hiányzott valami a tekintetéből. Csak álldogált az utcán és nézte az embereket, és mennél többet nézegette őket, annál jobban szomorkodott. Ha valahol gyerek született, ő kezébe temette az arcát. S ha valaki megházasodott, no, akkor volt igazán rémületes; még ijesztgette is az ifjú párt, ahogy jöttek kifelé a templomból. Ki hitte volna hát, hogy jómaga is megházasodik? Annak is én voltam az oka, bizony, hogy én. Olvastam az újságban „Hogyan bomlott meg Raguzában egy lány agya, miután a tengerben fürdőzött”. Akkor Giuseppe felkelt az ágyból, s egy hét alatt ő meg az a lány már ott is volt nálunk.

Nem mondott nekem ő semmit, de úgy gondolom, egyenesen elment annak a fehérnépnek a házába, behatolt a szobájába, azzal elvitte onnan. Annak a lánynak az apja bányatulajdonos volt, hát ön elképzelheti, milyen veszélyt hozott a fejünkre. Eljött hozzánk az apa, egy furfangos ügyvéddel, de hát ők ketten se tehettek többet, mint én magam. Vitatkoztak velünk, aztán fenyegetőzni kezdtek, de végül csak vissza kellett menniük innen, mi pedig nem veszítettünk egy öltést se, már úgy értem, pénzünkbe nem került az ügy. Elvittük Giuseppét meg Mariát a templomba, aztán összeadattuk őket. Hú! Azt a menyegzőt! A pap sem volt tréfás kedvében utána, s amikor kijöttek a templomból, a gyerekek kövekkel dobálóztak… Elgondolkodtam, hogy én meghaltam volna, ha boldoggá tehetem azt a lányt; de hát az mindig úgy van, hogy az ember nem tehet semmit ilyen ügyekben.

– Akkor hát boldogtalanul éltek ők ketten?
– Szerették egymást, de a szerelem még nem boldogság. Szerelmet bárki kaphat. A szerelem az semmi. Akkor már két emberre kellett dolgoznom, mert az a lány minden tekintetben olyan volt, akárcsak a fivérem, ha megszólaltak, az ember nem is tudta, melyikükkel beszél. El kellett adnom a saját csónakunkat, hogy annak a gonosz vénembernek a keze alatt dolgozzam, akit ma felfogadott. S ami a legocsmányabb volt: az emberek gyűlölni kezdtek bennünket. Előbb a gyerekek, mert mindig ők kezdik, aztán a fehérnép, végül már a férfiak is megutáltak minket. Mert minden balszerencse okozója, megmondom én, de ugye, nem árulja el senkinek?

Biztosítottam a jó szándékomról, ő pedig menten hevesen káromolni kezdett mindent és mindenkit, olyan ember módjára, akire éppen nem figyel a gazdája; szidalmazta a papokat, akik tönkretették az életét, mint mondta: „Így csapnak be azok mindig!” – rikoltozta, azzal felállt és bakancsával rugdalni kezdte az azúr fodrokat a víz felszínén, amíg homokszemek felhőcskéivel össze nem zavarta a habokat.

Ez engem is megindított. Giuseppe históriája, minden abszurd és babonás vonása ellenére, közelebb állt a valósághoz, mint bármi más, amit addig hallottam. Nem tudom, miért, de eltöltött a vágy, hogy segítsek embertársaimon, gondolom, ez mindnyájunk leghevesebb vágya, és persze a leginkább hiábavaló. Aztán a vágy hamarosan elcsitult bennem.

– A lány éppen viselős volt. Hát ezzel aztán mindennek vége lett. Az emberek azt kérdezgették tőlem: „Mikor születik meg bájos unokaöcséd? Milyen vidám, mennyire vonzó gyermek is lesz az, akinek ilyen apja-anyja van!” Én meg rezzenéstelen arccal csak így adtam a választ: „Gondolom, így igaz. Ürömből születik az öröm.” Nálunk ugyanis ez a mondás járja. S a válaszom furamód megrémítette a népeket, el is mondták a papnak, mit feleltem; hát az is megijedt. Aztán suttogni kezdték, hogy ez a gyermek lesz az Antikrisztus.

No, nem kell megijednie, az a gyerek aztán sohasem született meg.

Egy vénasszony kezdett prófétálni, aztán senki se mondta, hogy elég legyen már. Giuseppében meg a lányban, mondogatta az a vén csont, csöndes ördögök lakoznak, de azok alig-alig tesznek valami kárt. A gyerek viszont örökké csak fecsegni fog, meg kacarászik, meg mindenféle ocsmányságot mível, s aztán legvégül majd belemén a tengerbe, fölhozza onnét a Szirént a levegőégbe, s akkor az egész világ látván-látni fogja s az énekét hallgatja mind. S röviddel azután, hogy danolt, felnyílik majd a Hét Üvegcse, és akkor a pápa meghal, Mongibello meg lángba borul, Szent Ágota fátyla pediglen elhamvad. Akkor aztán a Gyermek és a Szirén házasságra lép, s együtt uralják ők a világot mindörökkön örökké.

Az egész falu felbolydult akkor, s a fogadósok megrémültek, mert éppen akkor kezdődött a turisták évada. Össze is dugták a fejüket, és arra az elhatározásra jutottak, hogy Giuseppét meg a lányt küldjék ki a szárazföldre; még a pénzt is összeadták nekik. Aznap este, hogy hajóra kellett volna szállniuk, telihold volt, s a szél keletről fútt, s a part mentiben köröskörül földuzzadt a tenger, átcsapva a sziklákon, ezüst permettel mindenütt. Az ilyesmi gyönyörű látvány, és Maria persze azt mondta, hogy ezt még egyszer látnia kell.

– Ne menj – mondtam neki -, mert láttam elindulni a papot, és valaki mást is vele. A fogadósok pedig nem akarják, hogy észrevegyenek téged, aztán meg, ha azok megharagszanak, akkor éhezni fogunk.
– De én el akarok menni – adta a válasz. – A tengerár viharos, s talán sose látom többé ilyennek.
– Ne menj, ennek itt igazsága van – kérlelte Giuseppe is. – Ne menj hát, vagy ha mégis mennél, valamelyikünk tartson veled.
– Egyedül akarok menni – mondta erre ő, aztán egyedül is ment el tengert nézni.
Én meg bekötöttem a holmijukat valami kendőbe, aztán annyira elszomorodtam, amikor arra gondoltam, hogy el is veszíthetem őket, hogy kimentem a házból, leültem a bátyám mellé, átöleltem a vállát, ő meg átölelte az enyémet, amit pedig álló esztendeig nem tett meg soha, s így ültünk ottan, nem is tudom meddig.
Akkor váratlanul föltépték az ajtót, a holdfény és a szél egyszerre tört be rajta, és egy nevető gyerekhang azt sivította:

– A lányt lelökték a szikláról a tengerbe!

Odaléptem ahhoz a fiókhoz, amelyikben a késeimet tartottam.

– Ülj csak vissza! – mondta Giuseppe – és éppen ő, Giuseppe! – Ha Maria halott, miért kellene másoknak is meghalniok?
– Sejtem, ki tette – kiáltottam én -, sejtem és megölöm!

Már majdnem kívül kerültem az ajtón, de ő gáncsot vetett nekem, aztán meg rám térdelt, mindkét kezemet hátracsavarta, de úgy, hogy a csuklóm kificamodott; előbb a jobbom csavarta hátra, aztán meg a balt. Csakis Giuseppe volt képes ilyen fogásra. Nem is hinné, milyen fájdalom nyilallt belém, el is ájultam tőle. Amikor magamhoz tértem, ő már elment. Nem is láttam többé soha.

Giuseppe viselkedése hallatán elundorodtam.

– De hiszen mondtam önnek, hogy gonosz volt – mormolta a csónakos. – Hisz’ senki sem várta tőle, hogy lássa a Szirént.
– Honnan tudja, hogy valóban látta-e?
– Mert ő nem „számtalanszor” látta, csak egyszer.
– Mégis, miért szereti akkor, ha ennyire gonosz.

A csónakos most nevette el magát először. Ezzel válaszolt csupán.

– Ez hát a história vége? – kérdeztem akkor.
– Hát a gyilkosát aztán mégsem öltem meg, mert mire a csuklóm meggyógyult, az illető már Amerikában volt, különben is, az ember nem öl papot. Ami pediglen Giuseppét illeti, hát ő is elment világot látni; keresett másvalakit, aki látta volna a Szirént, legyen akár férfi, akár – s ez még jobb lett volna – asszonyszemély az illető, mert hiszen akkor a Gyermek mégis e világra jöhetett volna. Végül aztán elvetődött Liverpoolba – hihető-e, hogy van ilyen falu? -, ott köhögni kezdett, vért köpött, míg aztán meghalt.

Nem hinném, hogy lenne manapság, aki látta volna  a Szirént. Ritkán esik meg, hogy egy nemzedék élete során több lett volna egynél az ilyen emberfia, s amíg én élek, sose lesz ember is, asszony is, kiktől ama Gyermek világra jönne, mármint az, aki fölhozná a Szirént a tengernek vizeiből, elpusztítván a csöndet és megváltván a világot.

– Megváltani a világot? – kiáltottam én. – Hát ezzel végződik a prófécia?
A csónakos hátradőlt, a sziklának vetve hátát, és mélyen, zihálva lélegzett. A kékes-zöldes fény tükörképében is láttam, hogy vörös lesz az arca. Hallottam, hogy végül azt mondja:

– A csend és a magány nem örökkévaló. Elmúlhat száz, elmúlhat ezer év, de a tenger annál is tovább él, s a Szirén igenis kiemelkedik a habokból, hogy énekeljen.

Kérdezgettem volna tovább is, de abban a pillanatban az egész barlang sötétségbe borult, s a szűk bejárati résen besiklott a visszatérő csónak.