Eljuthattak-e a föníciaiak Amerikába? És persze feltehetjük ugyanezt a kérdést Thor Heyerdahl (1914. október 6. – 2002. április 18.) papirusztutaj-utazása kapcsán az egyiptomiakkal kapcsolatban is. Természetesen eljuthattak. Hangsúlyoznunk kell a feltételes módot, hiszen az 1872-ben, a brazíliai Paraibában állítólag fellelt kőlap, amelynek szövegére Gordon feltevését alapozta – elkallódott. Szövege csupán másolat formájában maradt fenn, ha ugyan nem tudatos hamisítványról van szó.

Gordon szerint a papírlapon fennmaradt másolat szövege hitelesnek látszik. A benne szereplő földrajzi nevek – Ezion Geber kikötője, Hám földje (vagyis Afrika), Baal isten – a bibliából és egyéb ókori forrásokból jól ismertek.

Persze már az is különös, hogyan kallódhat el egy súlyos kőlap, amikor a papírra leírt másolat fennmarad. Ezen kár tépelődnünk, fordítsuk hát figyelmünket a föníciai hajósokra, akik valóban kiváló tengerészek voltak. Könnyű vitorlásaikon bizonyítottan elérték Britanniát, az általuk alapított Karthágó tengerészei pedig körülhajózták Afrikát. Nem alaptalan tehát a feltételezés, hogy a vihar vagy a kíváncsiság partra vethetett néhány föníciai hajót Amerika partjain.

Nem is a feltételezés áll tehát agyaglábakon, inkább Cyrus Gordon következtetései, amelyek szerint a föníciaiak tanították meg Amerika bennszülötteit az emberáldozat rút szokására, továbbá ők sugallták volna Mexikó őslakóinak a piramisépítést. A paraibai (állítólagos) kőlap szövegmásolata utal arra, hogy a Brazíliában partra vetett sémi hajósok ifjakat áldoztak Baal istennek. Gordon szerint ez lenne a tömeges közép-amerikai emberáldozatok “ötlet-ének forrása.

Ez a magyarázat azonban önkényes. A társadalmi fejlődés ugyanis a Föld legtávolabbi, egymástól elszigetelt pontjain produkált olyan szokásokat, mint a rituális emberevés, a gyermek- vagy emberáldozat, a serdülő ifjak és leányok avatási szertartásai és így tovább. Ezek a rítusok megtalálhatók Ausztráliában, a zuluk földjén Dél-Afrikában, Brazília dzsungeleiben, Hátsó-Indiában, sőt elegendő a Bibliára gondolnunk – Ábrahám kis híján feláldozza Izsákot -. vagy éppen a föníciaiakra, akik a Moloch-bálvány tüzes torkába vezették a csecsemőket. Ezeket a szokásokat tehát Amerika indiánjainak nem kellett szükségképpen “importálniuk”, hiszen a társadalmi fejlődés egy bizonyos szakaszának barbár, de érthető következményei.

Ami a piramisépítés “ötletét” illeti – talán a gyatra magyar fordítás következtében – azt olvassuk Gordon idézett cikkében, hogy “mind az egyiptomi, mind a mexikói piramisokra sok minden jellemző, akár a gúla, akár a csonka gúla alak, de a tartóoszlop egyáltalán nem. Egyiptom piramisai különben – királysírok, az amerikaiak viszont mesterséges hegyek, tetejükön szentéllyel és áldozókővel.

És még valami, ami a “kultúrimport” ellen szól. Az indián kultúrák sehol sem ismerték az ekét, a vasat, Európa és Ázsia legjelentősebb kultúrnövényeit, a kereket, még a fazekaskorongot sem. Ha ilyen egyszerű találmányok és növények nem jutottak el hozzájuk, miért jutottak volna el – ókori szellemi importként – éppen a piramisok?

A föníciaiak tehát eljuthattak az Újvilágba, csak éppen bizonyítékunk nincs rá, hogy valóban el is jutottak. Véletlen hajóutak elképzelhetőek az Ó- és Újvilág között. A piramisépítés és az emberáldozat szokása azonban valószínűleg az amerikai népek kultúrájának saját terméke lehet.