Plavecz László
rovatvezető

Claude Oscar Monet (Párizs, 1840. november 14. – Giverny, 1926. december 5.) francia impresszionista festő 1905-ben

Claude Oscar Monet  1840. november 14-én Párizsban született, a Laffitte utca 45. számú ház ötödik emeletén, 1841. május 20-án keresztelték meg. Édesanyja énekesnő volt.

1845-ben a család a normandiai Le Havre-ba költözött. Bár apja azt akarta, hogy a családi élelmiszerboltban dolgozzon, Claude Monet festő akart lenni. 1851. április 1-jén Monet elkezdte a művészeti középiskolát Le Havre-ban. Először szénrajzaival lett ismert, amiket tíz vagy húsz frankért adott el. Jacques-Francois Ochard-tól, aki maga Jacques-Louis David tanítványa volt, vette első leckéit. Normandia partjain 1856–1857-ben találkozott Eugéne Boudinnel, aki mentora lett, tanítva őt az olajfesték használatára és a plein air technikára.

1857-ben, 16 éves korában, anyja halála után, Párizsba költözött gyermektelen nagynénjéhez, Marie-Jeanne Lecadre-hoz.

A Louvre-ban látva, hogy egyes festők régi nagy mesterektől másolnak, maga is bevitte eszközeit és másolni kezdett. Párizsi évei alatt több festővel megismerkedett, köztük Édouard Manet-val és Pissarróval.

1861-ben Algériában sorkatonai szolgálatot kezdett, de hamarosan hastífuszt kapott. Nagynénje fizette ki a katonai szolgálat alóli mentesítés magas összegét. 1862-től Charles Gleyre tanítványa lett Párizsban, ahol találkozott Pierre-Auguste Renoirral, Frédéric Bazille-jal és Alfred Sisley-vel. Közösen kerestek új megoldásokat a festészetben, szabadtéren rögzítve a fényhatásokat, tört színekkel, gyors ecsetvonásokkal – kialakítva azt a stílust, amely később impresszionizmus néven vált ismertté.

Monet számára az ismertséget és elismertséget a Camille vagy A zöldruhás nő (La femme a la robe verte) címeken ismert festménye hozta meg 1866-ban. Ezt a képet a „hagyományos” festészetet támogató párizsi Salon is elfogadta kiállításra. Modellje Camille Doncieux, későbbi felesége volt. 1868-ban megszületett fiuk, Jean.

Monet 1868-ban anyagi nehézségei miatt öngyilkosságot kísérelt meg: a Szajnába vetette magát, de kimentették.

A porosz–francia háború kitörése után, 1870 szeptemberében Angliába menekült. Barátai, Manet és Bazille bevonultak, s Bazille hamarosan el is esett a fronton.

Monet londoni tartózkodása során főleg John Constable és William Turner műveit tanulmányozta, akiknek tájképei nagy hatással voltak saját újításaira a színek alkalmazásában. 1871 tavaszán megpróbálta bemutatni néhány festményét a Királyi Akadémia kiállításán, de képeit nem fogadták el. Májusban elhagyta Londont, és a hollandiai Zaandamban (Amszterdam mellett) telepedett le. Itt 25 képet festett, közben a holland rendőrség forradalmi tevékenységgel gyanúsította.

1871 őszén visszatért Franciaországba, és 1878-ig Argenteuil-ben, egy Szajna melletti faluban élt, közel Párizshoz. Itt festette néhány legismertebb művét. 1873–74-ben rövid időre visszatért Hollandiába.

1872-ben festette a Impresszió, a felkelő nap című képet, egy Le Havre-i tájat ábrázolva. Az első impresszionista kiállításon 1874-ben helyet kapott a kép, amely ma a Marmottan-Monet Múzeumban látható, Párizsban. A címről Louis Leroy kritikus új szakszót alkotott: „impresszionizmus”, amellyel lekicsinylő szándékozott lenni, ám az elnevezést az impresszionisták elfogadták a maguk számára.

Monet még 1870-ben feleségül vette Camille Doncieux-t, aki 1876-tól tüdőbajban szenvedett. 1878-ban második gyermekük, Michel születése után Vétheuilbe, támogatójuk, Ernest Hoschede gazdag áruháztulajdonos és művészetpártoló házába költöztek.

Hoschede 1878-ban csődbe ment és Belgiumba távozott. Monet felesége 1879-ben meghalt. Alice – Hoschede felesége – Monet-val maradt, és segített felnevelni két gyerekét a saját hat gyereke mellett. 1883 áprilisában Vernonba, majd Givernybe költöztek, ahol Monet egy nagy kertet épített, és azután ott festette képei nagy részét. Alice, miután férje meghalt, 1892-ben férjhez ment Monet-hez.

1880-as–90-es években Monet elkezdte a „sorozatképeit”, amelyben a fényhatásokat és az időjárási viszonyokat ábrázolta. Az első ilyen a Kazlak-sorozat, amelynek darabjait több szemszögből, más napszakokban készítette. 1891-ben e sorozat 15 képét állította ki a Durand-Ruel-ben, nagy sikert aratva. Később a Nyárfák, a Roueni katedrális, a Parlament, a Szajna reggel és a Tavirózsák sorozatát festette meg.

1883 és 1908 között több hosszabb utat tett mediterrán tájakon, ahol sok tájképet festett. Velencében és Angliában fontos sorozatokat készített. Felesége 1911-ben meghalt, majd idősebb fia, Jean is, akinek felesége Blanche, Alice egyik lánya volt. Ezután Blanche gondoskodott róla és a gyerekekről.

1926-ban befejezte a Tavirózsák 12 pannójának megfestését. A képeket a francia államnak ajándékozta; azok az erre a célra átalakított Orangerie-ben kaptak állandó helyet. Szembetegség kínozta, általános egészségi állapota egyre romlott, 1926. december 5-én halt meg Givernyben.

Halála után 1928-ban rendeztek munkásságából nagy retrospektív bemutatót. Tájképein a végsőkig kiérlelte az impresszionizmus elveit. Képei nem a tárgyak térbeli viszonyát, hanem színeik világításbéli értékeit jelenítik meg. A puszta optikai kép kifejezésére való törekvés, a szerkezet, a kép előformázásának feladása, művészetének tárgy nélkülivé váló tendenciája számos vonatkozásban az absztrakt művészet felé mutat. Számos modern absztrakt festő Monet művészetét előfutárának vallja.

(Forrás: wikipedia.hu, szöveggondozás: lenolaj)

Ötven éves születésnapján, Megélt pillanatok címmel könyv jelent meg róla, és ebben így vall önmagáról: „ Próbálom tisztázni önmagam előtt, hányféle doboza, arca létezik annak a tevékenységnek, ami napjaimat kitölti. Sorra is veszem őket:

Aktív képzőművészet. Szoktam mondogatni, designt végeztem, ezért festek, és olykor szobrot is készítek. De úgy hiszem, nem az számít, ki mit végzett, hanem az, hogy az ember tudjon magával elszámolni.

Munkahelyi megbízatás. A Hargita Megyei Kulturális Központ vizuális művészeti irányítója vagyok, státusom szerint kultúrhivatalnok, de az esetek többségében gyakorlati nyomdai tervező, alkalmazott grafikus, vagy ha a helyzet úgy kívánja, formatervező.

Saját vállalkozás. A design számomra egészen más világ, külön is választom. Terveztem én lánctalpas traktort is a régi világban, mostanában ez irányú munkám belsőépítészeti tervezésekből áll.

Művészeti szervezőmunka. Jó pár esztendeje szervezője és lebonyolítója vagyok a Hargita Megyei Képzőművészeti Tárlatnak (2013-tól Hargitai Szalonok – SzF.) Amikor egyszer az megyei tárlathoz felleltároztam a képzőművészeket, közel száz szakavatott művészt számoltam össze, csupán néhány kivétel akadt, akiknek nincs felsőfokú végzettségük, de őket már a szakma többszörösen igazolta.

Művésztelep irányítás. Csíkszeredában évről-évre megtartjuk a Free Camp elnevezésű nemzetközi alkotótábort, amely korlátlan alkotói szabadságot jelent az itt alkotó romániai, magyarországi és más európai országokból, sőt Ázsiából is érkezett képzőművészek számára. Közös teremben folyik a munka, egyféle interaktív iskola is mindez valamennyiünknek. „ ¹

Botár László sokirányú tevékenysége azóta mit sem változott, az elkövetkezőkben azonban az általa  egymás mellé helyezett dobozokból csupán egyetlen egyet nyitunk fel, az aktív képzőművészét.

Az erdélyi képzőművészeti élet szakavatott ismerője, Banner Zoltán úgy véli,  a térség huszadik századi „ északi” ,  nagybányai iskolájával szemben  különösebb program és szervezeti forma, bármiféle tudatos előkészítés nélkül  megszületett  az a „ déli” székely festőiskola, amely egymást követő nemzedékek folyamatosságában alakult immár jól  kitapintható művészettörténeti jelenséggé.  Márton Ferenc ( Csíkszentgyörgy, 1884 – Budapest, 1940) még csak az előőrse ennek a jelenségnek, de Nagy István (Csíkmindszent, 1973- Baja, 1937) pasztelljei valamint Nagy Imre (Csíkzsögöd, 1893- Csíkszereda, 1976) festményei már az első nemzedékét jelzik ennek a művészettörténeti időnek,  amelyet  Karácsony János (Gyergyószentmiklós, 1899 – Gyergyószentmiklós, 1974),  Szopos Sándor (Csíkszereda, 1881- Kolozsvár, 1954) , Bene József  (Székelydája, 1903- Kolozsvár, 1986), Bordi András (Héderfája, 1905 – Marosvásárhely, 1989), Incze István (Kézdivásárhely,1905 – Marosvásárhely, 1878) nevei immár második nemzedékként fémjeleznek.² A második világháború utáni években  marosvásárhelyi művészeti középiskolai majd kolozsvári főiskolai tanulmányok után a harmadik nemzedék napjainkban már jól ismert képviselői, Gaál András ( Gyergyóditró, 1936), Sővér Elek (Gyergyóalfalu, 1937 – Csíkszereda, 1982), Márton Árpád (Gyergyóalfalu, 1940)  és mások visszatérnek szülőföldjükre, ahol az akkor induló művészeti általános és középiskolákban kezdték oktatni a rajzot, a képzőművészetet és beszéltek arról, ezen a viszonylag elszigetelt földrajzi térségen kívül hogyan  változnak, alakulnak az európai szemlélet- és látásmódok és miképpen egyeztethető mindez a helyi jellegzetességekkel. Tehetségkutató útjuk során ez a képzőművész-pedagógus hármas figyelt fel Botár László (Csíkszentkirály, 1959) rajz és formakészségére már szülőfalujának az óvodájában, majd az elemi elvégzése után a csíkszeredai Művészeti Iskolába irányították. „Nevelői pályám során sok facsemetét ápolgattam, ezek közül van egy jelenlegi pályatársam, aki az indulása kezdetén egy rendhagyó eset volt. Ha visszapörgetem az időt amikor Csíkszeredában útjára indítottuk az V-VIII. osztályos képzőművészeti oktatást, előítéletekkel, kételyekkel fogadták. Vajon mi lesz ezekből a gyermekekből, van-e a pályának jövője, milyen kenyér lesz ebből, nem fölösleges időtöltés ez? Az első benyomásomban nem csalódtam. Az iskolai évei alatt kiváló tanuló, különleges tehetséggel megáldott serdülő ifjú volt. Ahogy teltek az évek, a tanügyi ciklus vége fele közeledtünk, feltettem a kérdést: ki-ki merre fordítja szekere rúdját? Valamennyien elmondták elképzeléseiket a pályaválasztásról, a hogyan továbbról. A legnagyobb megdöbbenésemre Botár László nem a művészeti pályát választotta, rádió-televízió szerelő akart lenni. Magamba roskadva álltam az elhatározása előtt, mert az évfolyamának legtehetségesebb ígérete volt. Latolgattam magamban döntésének hétköznapi indítékait, számomra csődhelyzet volt, hirtelen nem tudtam, hogyan tovább. Végül paraszti logikám segített. Ez a kisemberke, a holnap, a kenyér és az általa még nem igazán tudatos művészeti pálya között eldöntötte magában: a megélhetés lehetőségét, a kenyeret választotta. Lelkem mélyén fájt, mert úgy éreztem elveszítettünk egy tehetséges ígéretet. Végül sikerült meggyőzni a szülőket és a féltett jelöltet továbbléptetni a pályáján. Azóta is megnyugodva, büszke vagyok rá, mert beváltotta a hozzá fűzött bizalmat, éli és uralja a talentum adta változatos lehetőségeket.” – Így emlékezett vissza az indulás éveire az akkor 75 éves, 2015 októberében jubileumi kiállítását megnyitó Márton Árpád festőművész. ³  Csíkszeredából a serdülő Botár László a  megfelelő alapozással felvértezve érkezett a Marosvásárhelyi Művészeti Középiskolába, ahol Barabás Éva (Marosvásárhely, 1943), Nagy Pál (Szatmárnémeti, 1929 – Erdőszentgyörgy, 1979) és Török Pál (Vadad,1929)  keze alatt  tanulta az ábrázolás fortélyait és még inkább tágult szemhatára. Tanárai a festészet felé igyekeztek terelni, számára azonban az túl szubjektívnek tűnt, a műépítészet meg túl száraznak, így találta meg mentőövként a formatervezést, a szakot ez időtájt alapították a kolozsvári főiskolán. Kiszámítottsága, higgadtsága a főiskolai évek alatt is megmutatkozott, a műszaki rajz, ábrázoló geometria, bionika, ergonómia, színtan stb. tanulmányozása mellett nem feledkezett meg a krokiról, a festésről sem. Negyedéves egyetemistaként köztársasági ösztöndíjat kapott  és országos első lett a formatervezés szakon – foglalja össze életének ezeket az éveit Szatmári László műkritikus még 1998-ban. ⁴  

Így nem véletlenül helyezték ki az iparosítás lendületében éppen felépülő Csíkszeredai Traktorgyárba, hogy  mindaddig tervezzen-tervezgessen, amíg csak az 1989-es romániai rendszerváltás után a nagyüzem önmagába nem roskadt, majd  elseperte a piacgazdaság szele. Botár László azonban a festészettel soha, egyetlen pillanatra sem hagyott fel. Több úton indult el, többféle stílussal próbálkozott, tájképei jórészt az erdélyi tájfestészet hagyományait folytatták. Nagy közönségsikerű pasztellképeit, ezeket a kézzel szétdörzsölgetett, az árnyalatokkal is tökéletesen bánó krétaporos festményeket az olykor  harsányabb színek és a markáns vonalak ellenére is leggyakrabban a csendes nyugalom, szétáradó békesség, szívmelengető múltba révedés, vagy az időkön és korokon átívelő természetszeretet lengi be, mintha ilyenkor ott, abban a tájban, a hegyek és dombok hajlatában, az öreg házak és a sokat látott fák árnyékában maga a művész is megpihenne. A nemzet költője, a Kossuth-díjas Kányádi Sándor  a hasonló képek láttán vetette papírra a következő sorokat: “Aki Csíkban rajzeszközt, ecsetet vesz a kezébe, nehéz igába hajtja a nyakát. Olyan elődök nyomában vagy éppen ellenében kell a maga útját járnia, mint Nagy István, Nagy Imre, Szász Endre. De szerencséje is lehet az idevalóság, mert olyan kortárs mesterek fogják kézen mindjárt legelején a talentumosnak mutatkozót, mint Gaál András, Márton Árpád, Sövér Elek; olyan avantgard egyéniség ösztökélheti távoli utakra, idegen tájakra (a piktúrában is tőlünk távoli tájakra), mint a Somlyóról indult Márkos András. Nemcsak borvizek fakadnak itt, nemcsak pityókát, rozsot, hanem festőket termő is ez az itteni, csíki, gyergyói föld. Nemcsak zord, de színekben, fényekben tobzódó is tud lenni ez a táj. Botár László az említett „terhekkel-javakkal” áldva-verve járja a maga útját, próbálja megragadni, nem a változót, hanem az örökkön változóban, nemritkán divatozóban az állandót, és azt maga látása, színérzéke, ízlése segítségével munkáiba egyéníteni.” ⁵

Botár László hangulatos pasztelljei hosszú esztendőkön át sorakoztak nem csupán különböző kiállítótermekben, hanem egyre több lakásba, hivatalba is bekerültek. A Romániai Képzőművészek Szövetsége műkritikai részlegének doyenje, Nicolae Bucur később így írt  ezekről az évekről és képekről. „ Örömmel és egyben nosztalgiával emlékszem vissza a meleg, kellemes, mozgalmas, barna színdominanciájú keretek és formák korszakára (1987–1988). Az akkor készült festmény- és pasztell-sorozat pihentető és elmélkedésre buzdító, sajátos jegyeket árasztott. Az egyazon színekben gondolkozás újszerű lírai érzékenységről szólt. A témákat, úgymint tájrészleteket, házakat, épületeket, látványokat pontosan és takarékosan ábrázolta, finom kromatikával, állandóan lesben álló és mozgalmas vonalhálóval. A művészben felfedeztem a korszerű művészetünkre jellemző ritmusok, fények, árnyékok és formák rafinált játékát.”⁶  Botárnak azonban már ezen a pasztelljein is, legalábbis csírájukban ott lehetett látni még valamit: a gyors, lendületes és heves mozdulatok nyomát, amelyek mintha már utaltak volna arra annak az expresszionista fogantatású, majd egyre erőteljesebbé váló akció- és gesztusfestésnek a kezdeteire, amely az elkövetkezőkben legnagyobb részben  meghatározta  és mind a mai napig meghatározza a munkásságát. „ Fogalmilag-képileg elvontabb művészeteszmény jegyében kezdtem dolgozni, a figuratív fogalma átalakult számomra  szimbólumerővel ható valóságelemekké. Olykor még az emberi alak is felsejlik alkotásaimban, ezek női figurák vagy éppen csak jelzések. A női test és a benne levő lélek annyira bonyolult, hogy bármely gondolat tolmácsolására alkalmas. Gyakran is éltem e lehetőséggel, és nem mindig teljes méretű mivoltában ábrázoltam szépségét, olykor rútságát. A részletekkel tömörebben lehet közölni. Ezért választottam a kevesebbel-többet közlési módot, helyet hagyva a továbbgondolkodásnak.” ⁷

Lényegében az expresszionista, vagy az expresszionizmusba hajló festők kétféle  művészi szabadság között  választhatnak. Átalakíthatják a valóságos tárgyat vagy személyt, azaz a témát, a motívumot olyan mértékben, hogy az megfeleljen a belső érzéseknek, vagy teljesen új, a természettől elvonatkoztatott, motívum nélküli  tárgyat teremthetnek, amely éppen úgy megfelelője  lehet adott,  és legtöbb esetben oly sok tényezőtől befolyásolható érzelem- és hangulatviláguknak. Botár László nagy feltűnést keltő női sorozataival nyilvánvalóan az  első  utat járta: harsány  színekkel, lendületes vonalakkal, erőteljes ecsetkezeléssel azt a szenvedélyes érzelemvilágot vetítette ki, amely a női test, vagy annak látványa körül időktől függetlenül kialakult, aktjai ezért távol álltak a finom szépség, a szelíd árnyalatok és szín-átmenetek elringató látványától, viszont robbanékonyságuk, túlfűtöttségük jól utalt arra, hogy a  történelem, az évszázadok, a digitális rögzítések kellékei  mit sem változtattak azon, hogy a Nő a szenvedély, a viharos, a felkavaró, a felkorbácsoló  érzelmek középpontja maradjon, a belénk kódolt ösztönvilágtól és az emberi élettől elválaszthatatlan erotikának az a jelrendszere, amely akár túlcsorgóan beszélünk róla, akár nem, akár mélyen hallgatunk róla, akár nem, mindig csak ugyanaz  marad, amíg ember, azaz  férfi és nő él ezen a Földön. Ezt követően Botár László bármiféle témához nyúlt, mindig a lehető legmélyebbre tekintett, összegzéseivel mintha csak azt mondta volna: itt a bensőnkben, a tudatunkban és a tudatunk alatt kavarog mindaz, amit valaha megéltünk és átéltünk, aminek olyannyira örültünk és amit oly kínkeservesen átszenvedtünk, amit megosztani szeretnénk valakivel vagy éppenséggel titkolni, elrejteni mindenki elől akár a világ végezetéig. Örülni és bánkódni, félni és szorongani, sóvárogni és kielégülni, az álom útjain gúzsba kötve szaladni és feneketlen szakadékok szélén tántorogni, kidobni az emlékezetből mindazt, amivel mindörökre szeretnénk leszámolni, és kétségbeesett igyekezettel megtartani valami egyedit, valami nagyon fontosat, ami félő, hogy mégis mindegyre kiporlik a kezeink közül. Az érzelmeknek és a gondolatoknak, zabolátlan csapongásuknak és fegyelmet óhajtó, rendszerezési kísérletüknek, széthullásuknak és új valóságot teremtő egymásra találásuknak a lehető legöntörvényűbb belső világa ez, amelyet nem csupán a szellem mélyéből felkapaszkodó, ihletnek és ihletettnek mondott szavakkal, hanem a képzőművészeti alkotás ösztönösségének és tudatosságának nem egyszer s mindenkorra adott, hanem meglehetősen képlékeny arányú ötvözetével, az általa teremtett formákkal, felületekkel, vonalakkal, jelképekkel lehet még jobban leírni. Méltán jegyzi meg Fazakas Csaba, Botár László Bécsben élő kortársa „Ne próbáljunk narratív tartalmakat keresni, Botár László tartalmai kizárólag képiek – szigorúan, zárt rendszerben rajzolódnak, de nem nélkülözik a humort, a cinizmust és az öniróniát sem. Nem téveszthetnek meg a figuratívitásra utaló formai tömörítések, melyek nyelvre nem lefordítható tartalmakra utalnak. Sokkal inkább csak a szubjektumra – és annak egyszerű létéről, nem pedig hogyanjáról, milyenjéről tudósítanak. Ezeknek az alkotásoknak nincs elbeszélhető történetük; létük ott kezdődik, ahol a szó, a verbalizáció befejeződik. A képélményt alakító gesztusok, az ösztönös és a kognitív képi eszközrendszer és struktúrák, a valóság és a valóságos szimbolikus és képzetszerű megkettőzése számunkra is megérezhetővé, követhetővé teszi a műveleti gondolkodást.” ⁸

A gesztus- és akciófestészet jellemzője: a festő és a festménye, az alkotó és az alkotás mint valamiféle joyce-i „work in progress” menet közben is birokra kelnek egymással, vitáznak, feleselnek, keresik egymáson a fogást,  mindaddig összefonódva sodródnak, amíg meg nem születik az a kettősség, amely szavakra lefordítva úgy hangzik mint valamiféle zen-buddhista szöveg: te vagy én és én vagyok te, én feloldódtam benned és te általam létezel. Ez a túláradó dinamika, ez a színeiben és vonalaiban, felületkezelésében tetten érthető feszültség ott lüktet Botár László valamennyi alkotásában. „ A lehető legtöbbet próbálja képbe hozni abból, ami emberileg megtapasztalható. A mindenséget vágyik képre vinni, mindazt, amit véges, gondolkodó lényként abból megérezhetünk. Vélt kettősségekre kreált világunkban ugyanakkor józan magabiztossággal tartja az egyensúlyt. Színeinek, vonalainak ritmusát geometrikus formáival, tudatosan megszerkesztett kompozícióival fékezi.” ⁹ – írja róla Túrós Eszter, az a fiatal műkritikus, aki a Botár László által menedzselt, Stúdió 9 elnevezésű csíkszeredai művészcsoport állandó kísérője.

A romániai rendszerváltás után Botár László sokfelé járt-kelt a világban, a művész  és alkotásai Rómától New Yorkig, Bukaresttől Budapestig, Berlinig sok fővárosba és más helyszínre eljutottak, mindig kellő töprengést okozva  pályatársainak, nézőinek és kritikusainak. Pogány Gábor művészettörténész mintegy fél évtizede így fogalmazta meg gondolatait: „ Az elmúlt ősszel a budapesti Városligetben, a Magyar Alkotók Házában láthatott a pesti képnézegető közönség néhány Botár-képet. (Nem először, persze, hiszen már a „régi világban” is láthattunk tőle rajzokat a legendás Fiatal Művészek Klubjában). Botár képei erős érdeklődést keltettek. A festő kollégák egy részének véleménye az volt, hogy a heves „akció-festés”, az absztrakt expresszionizmus sajátos eszköze ellentétben áll a képein látható „ábrázoló szándék”-kal. Úgy gondolom, itt is hangsúlyozva, hogy ez a megállapítás azért téves, mert a festés módja pusztán eszköz, míg a „szándék” már a témához, a mondandóhoz tartozik. Botár László festményei elvi alapon nem illeszthetők be az absztrakt expresszionizmus vagy az európai informel körébe. Ezek ugyanis tagadják a festmény három dimenzióját; ideológiájuk szerint a kép a síkon van. Botár azonban a legelvontabbnak tűnő képén is teret szerkeszt. Természetesen, a kép a „síkon van”, de az erőteljes ívekkel megmozgatott festék-pászmák, a csorgatott vonalak a kép virtuális terét is erősen megmozgatják.  Képeinek szerkezete, komponálásmódja meg egyenesen levezethető a nagybányai és székely festők mesterfogásaiból. Ahogyan Ferenczy Károly és Iványi Grünwald Béla „fordította el” a táj adta inspirációknak megfelelően a hagyományos tájkép-sémát, azt már Nagy István és Nagy Imre természetesen kezelte. Botár László képeinek térszerkezetén már szinte anyanyelv-szerűen használja ezt az eszközt.” ¹⁰

És ezzel vissza is tértünk írásunk kiindulópontjához. A megváltozott székelyföldi képzőművészethez, amelynek legjelesebb képviselői a romániai rendszerváltást követő években bukaresti, kolozsvári, jászvásári, temesvári vizuális egyetemeken, vagy éppen külföldön folytatott tanulmányok nyomán immár végérvényesen és visszavonhatatlanul szakítottak az elszigeteltséggel, a kizárólag a tájra vonatkozó beskatulyázással és saját lényükön, saját művészi felfogásukon, saját gondolat- és érzelemvilágukon  átszűrt alkotói-alkotási többlettel próbálnak válaszolni a gyorsan változó, huszonegyedik századi világ kihívásaira.

Források:

1. Botár László: Megélt pillanatok. HMKK könyvek. Csíkszereda, 2009. 5-6 oldal
2. Banner Zoltán: Gaál András. Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 2009. 6-7. oldal
3. Márton Árpád: Rendhagyó facsemete, in HMKK könyvek. Csíkszereda, 2009. 21. oldal
4. Szatmári László: Megtervezett sejtelmesség. Botár László. Múterem sorozat. Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 6. oldal
5. Kányádi Sándor: Fülszöveg a Botár László című Botár László albumban, Hargitafürdő, 1996
6. Nicolae  Bucur: Comunicare prin artă. Ziarul Informaţia Harghitei, 20. octombrie 1998.
7. Botár László: Megélt pillanatok. HMKK könyvek. Csíkszereda, 2009. 6-7. oldal
8. Fazakas Csaba: A megszakított rituálék üzenete, in HMKK könyvek. Csíkszereda, 2009. 22. oldal
9. Túrós Eszter: A végtelen megtapasztalása, in HMKK könyvek. Csíkszereda, 2009. 27. oldal
10. Pogány Gábor: Botár teret szerkeszt, in HMKK könyvek. Csíkszereda, 2009. 24. oldal

A szerzőről: Székedi Ferenc Spectator-díjas  erdélyi publicista, a Romániai Képzőművészek Országos Szövetsége műkritikai szakosztályának a tagja, a Creart  európai uniós nemzetközi képzőművészeti program Hargita megyei nagykövete, a Sapientia egyetem média oktatója.

***

Botár László 1959-ben született Csíkszeredában, Romániában

Tanulmányok: 1978 – Zene- és Képzőművészeti Középiskola, Marosvásárhely. 1984  „Ion Andreescu” Képzőművészeti Akadémia – Kolozsvár.

Éveken át designeri munkákat végzett (Csíkszeredai Traktorgyár, Syrinx Kft., BPM System Kft., Ambient Team Kft.). Eközben a Hargita Visual Art elnöke volt egészen 2003-ig. 2005-től a Hargita Megyei Kulturális Központ képzőművészeti szakirányítója.

2005-től folyamatosan szervezi Csíkszeredában a FREE Camp Nemzetközi Képzőművészeti Alkotótábort.

Alkotásai számos országos és külföldi csoportos valamint egyéni tárlaton szerepeltek – Bukarest, Szászrégem, Nagyvárad, Csíkszereda, Nagyszeben, Marosvásárhely, Jászvásár, Sepsiszentgyörgy, Tg. Jiu, Slobozia, Piatra Neamţ, Curtea de Argeş, Giurgiu… (RO), Budapest, Győr, Szolnok, Kaposvár, Szigetvár, Bécs, Stockholm, Chisinyov, Berlin, Los Angeles, Torun, Róma, Perugia,… Köztéri alkotásai – Nagy Ödönnel közösen –  megtalálhatóak Csíkszeredában, Csíkszentkirályon, Csíkcsicsóban, valamint a parajdi sóbányában.

1990-től tagja a Román Képzőművészek Országos Szövetségének (UAPR), 1994-től a Barabás Miklós Céhnek, valamint 1995-től a stockholmi Egyetemes Magyar Képzőművészeti Egyesületnek. A Studio 9 képzőművész-csoportosulás egyik alapító tagja. Alkotótáborok: Gyergyószárhegy, Bálványos, Csíkszereda, Homoródszentmárton, Gyimesközéplok (RO),  Berlin (DE), Tǻngagärde (SU), Berekfürdő, Zalaegerszeg, Tomajmonostora, Dunaharaszti (HU).

Performance: 2002 – Roma, Accademia di Romania in Roma (IT), 2003 – Kaposvár,  Vaszary János Kulturális Központ (HU)

***

Kapcsolódó oldalak:

www.botarlaszlo.com

www.artavita.com/artists
https://www.flickr.com/photos/49378288@N04/ 

https://www.singulart.com/en/artist/bot%C3%A1r-l%C3%A1szl%C3%B3-596

A Szegedi Szépmíves Céh Szabadiskoláját kiváló minősítéssel végeztem 1994-ben. Mes­tereim voltak Novák András, Pataki Ferenc festőművészek.

2011-ben a Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Pedagógusképző karán rajz szakos tanári diplomát szereztem jeles minősítéssel, festő szakiránnyal. Aranyi Sán­dor, Sinkó János, Nagy Gábor és Gál Lehel festőművészek voltak mestereim.

Rendszeresen részt veszek művésztelepeken Magyarországon és külföldön 1990 óta szerepelek csoportos kiállításokon, 2011 óta 13 egyéni kiállításom volt.

Képeimmel a szavakkal elmondhatatlant, az élményekből lerakódott belső vi­lágot próbálom megragadni, így a látványszerű ábrázolás után az absztrakt kife­jezést választottam, utat engedve a befogadó számára a szabad asszociációnak is. A képeken a sok festékréteg, bár takarja egymást, ahogyan a bennünk lerakódott él­mények, tapasztalatok, szenvedélyek, szenvedések – valahol mindig kivillan az alsó réteg, ahogyan felsejlik egy-egy emlék, s a kis felcsillanó ’múlt’ sejteti a titkokat, a lélek legbelső rezdüléseit.

2008 és 2012 Mártélyi Képzőművészeti Szabadiskola Alkotói díj

2012 Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete

2015 Szeged Megyei Jogú Város Önkormányzata Művészeti Alkotói Támogatás

*

Részlet Pataki Ferenc Príma Díjas festőművész megnyitó szövegéből

( ’Vallomás’ SzTE Rektori Hivatal Átriuma (Őszi Kulturális Fesztivál) 2014.október 27. )

Filozofikus alkat, színvilága harmonikus, érzékeny. Képei kompozícióját a szilárd szerke­zet és a finom rétegzettségű festés jellemzi. Keresi a valóságos helyzeteket, az emberi állandót lírával átszőve…

…kevés nő-festőt ismerek, aki ilyen módon a sokarcú világ nehezebb oldalához közelít: témaválasztása sokszor szorosan hozzátartozik a drámai helyzetekhez. Nem a bajt keresi, ha­nem azt a távoli fényt, amely az ablakon bejőve bearanyozza a sötét falakat. A fény a megszüle­tés utáni közvetlen pillanatban rózsaszín derengéssel simítja át a képmezőt, vagy a kihunyása előtti pillanatban reménytelien búcsúzik. A mély tónusok közül kivillan egy-egy parázsló tisz­ta szín. A puha, laza színfoltokat finom, vékony vonalháló fogja össze, miközben színezi szür­kével, lilával ’megfogott’ rózsaszíntől a titokzatos éjkékig változnak aszerint, hogy a valóság élményéből mennyit szeretne megtartani. A többszöri átfestés, rétegzés, az olajfelület finomí­tása, lazúrozása ellenére festményei megőrzik összetartó erejüket. A rend és a harmónia, a ki­egyensúlyozottság elérése B.A. festői célja. Ezáltal az Igaz keménysége fontosabb megjelenítést sugall mint Szép olvadékonysága. Eljut addig a határpontig, amikor még feszültségben tartja közölnivalóját: erők, irányok csapnak össze a kép horizontján, erőterük a kép széle felé toló­dik, ez a feszültség nem egyszer a képen kívülre is hat, azt éreztetve ezáltal, hogy a behatárolt tér tovább terjed. Ez a szuverén képalkotási módszer megengedi, hogy a zárt rendszerben szaba­don lendülhessenek a vonalak, fussanak és olvadjanak egymásba a színek. Az ellentmondások feloldódnak…

Balló Andrea honalpja