Híres toxikológus volt, főorvos.
Tudományos cikkeket publikált, de néhány betege azért mindig volt az osztályon. A gombamérgezések szakértőjeként tartották számon. Villányban volt borászata egy betegének, az meghívta üzemorvosnak. Így egy hónapban egyszer bort kóstolt, kitöltött néhány papírt és igazolást, jókat evett, elegáns fogadóban lakott, a pihenése is megvolt.

Egyszer csak csökkentették az ágyszámot, pedig náluk folyamatos volt a teltház. Az összevont, új osztály főorvosa nem ő lett, az épületet az önkormányzat átjátszotta egy jó barátnak, az eladta piaci áron egy banknak, és visszacsurgatott az önkormányzati tisztségviselőknek annyit, amennyiről a megállapodás szólt.
Amióta volt az a rendszerváltásnak titulált valami, mindig így ment ez, legfeljebb a hivatalnokon és a strómanok változtak, a szisztéma nem.

Munka nélkül maradt ötven felett.
A felesége gyermekorvos volt Budán.
Hála a doktornő kapcsolatainak, háziorvos lett belőle egy elegáns budai rendelőben.

Kezdetben roppant lelkes volt, órákkal korábban már bement reggel, fogadta a hosszabb időt igénybe vevő betegeket. Rendelés végeztével bekapott egy szendvicset és indult az otthon fekvőkhöz. Többnyire éjfél után ért haza, evett, amit talált a hűtőben, de akkor egyszerre, sokat.

Az asszony nagyravágyó volt, hatalmas házat vettek hát Solymáron. A lányuk közgazdásznak tanult Belgiumban, ők ketten soha nem voltak otthon, a ház üresen állt egész nap, a bankhitel törlesztés viszont egyre csak nőtt.

Évről évre csökkentek a hatáskörei, egy idő után már csak náthát gyógyíthatott, és receptíró géppé vált.

Tíz év elteltével is mentett még életet. Egy forró nyári nap, épp Rózsadombon járta le az otthon fekvő betegeinél a szokásos kőröket, mikor csörgött a mobilja. Régi páciense, már, már barátja felesége volt a vonalban, hogy a férje minden előzmény nélkül összeesett a nappaliban.

Egy héttel korábban járt náluk, az egész család ételmérgezést kapott a gombalevestől, azt hitte már minden rendben.

Hallotta a nő hangján, hogy nagy a baj. Húsz kilós táskával futott a közeli házba, fel a lépcsőn a rossz térdével az első emeletre. Beesett az ajtón, ömlött róla a víz, szaggatott volt a légzése, az a tetemes túlsúly, bár nem volt feltűnő, nagyon sok plusz terhet jelentett a testének.

Meglátta a fiatal férfit bénultan feküdni, mint egy darab fa, és máris tudta, de azért elvégezte a kötelező megerősítő vizsgálatokat is, Gillen-Barry szindróma. A mentőket már a diagnózissal hívta ki. Megvárta, míg elszállítják a beteget a főváros egyetlen kórházába, ahol ezt a kórt gyógyítani tudják, megnyugtatta az asszonyt, és csak utána ment el, este még rátelefonált, másnap meg is látogatta a férfit.

A fiatalember vérplazmáját még időben lecserélték, életben maradt, maradéktalanul felgyógyult, mindezt neki köszönhette.

Ezenkívül hívták még infarktushoz, agyvérzéshez, vagy épp lumbágóhoz.

Idővel talán mégis elfásult egy kicsit.
A felesége szeretőt tartott, tisztában volt vele, csak épp nem akart tudni róla.
A lánya elhelyezkedett az Európai Parlamentnél, hozzáment egy vallon férfihoz, az esküvő is kint volt. Kínosan érezte magát, hogy még angolul sem beszél, az orosszal pedig ott nem sokra ment volna.

Unoka nem született, a hatalmas ház árát kinyögte valahogy, öröme nem volt benne.

Kétszer műtötték a térdét, a második után egészen lesántult.
Házának emeleti szobáit nem látogatta, a lenti nappali bőrkanapéján aludt el rendszeresen, miközben a túl méretes lapos tv-t bámulta.

Kevesebbet tudott már menni, jó lett volna egy automataváltós autó a térde végett, de az asszonynak semennyi pénz nem volt elég.

Lassan elkoptak a V.I.P. betegek, nekik házhoz kellett az orvos. Több lett a néni, akik csak a vérnyomáscsökkentő receptjéért jöttek, és persze panaszkodni egy kicsit.

Tőle soha nem kérdezte senki, hogy van. Pedig nem volt jól. Cukros lett, nyomorék és szívbeteg. Meszesek voltak a koronária erei, egészen elhízott, gyakran hagyott ott aláírt, kitöltetlen recepteket az ismerős betegeinél, csak ne kelljen megint kijönni, ha nem muszáj.

Felesége már egyáltalán nem járt házhoz, azt mondta fél a kutyáktól, ellenben egyre többet nyaralt, állítólag egyedül.
Ő húzta az igát, hitt a gyógyításban.
Éjjelente álomtalan alvásba zuhant, hétvégén a balatoni telken nyírt füvet. Az is a feleségéhez tartozott, örökölte.

Gyakran gondolt a lányára, ők ketten összetartoztak. Ment volna szívesen, de nyelvtudás nélkül, közel a nyugdíjhoz, ugyan mit csinált volna Belgiumban?

Nagyon sokat dolgozott, nem kellett szembenéznie semmivel, nem maradt rá energia. Tudta, hogy jót cselekszik, nem érezte, a rendszer mivé tette. A hálapénzt természetesen elfogadta, sőt elvárta, a fizetésébe ezt belekalkulálták.
A nénik közül voltak néhányan akik nem, vagy nem eleget tudtak adni, ilyenkor ő úgy tett, mintha észre sem venné.

Az egészségével nem törődött. Nem fájt az, ugyan dehogy! Nem volt idő és erő fájdalomra, nehézlégzésre, bőrkiütésekre, állandóan kiszáradt szájra.

Úgy halt meg, ahogy szeretett volna, miközben épp beteghez sietett, gyógyítani.
Elvitte az infarktus egy pillanat alatt.

Elhamvasztották, a farkasréti temetőben mosták vízbe a hamvait. Nagyon sokan eljöttek.
A doktornő fekete kalapban és sötét napszemüvegben nem érzett semmit.

Hazament és kidobatta a fekete bőr kanapét a lenti nappaliból.

***

Előző rész: EUGENIA S. LEE: Fátum 1 – A nővér

EUGENIA S. LEE: Fátum 2 – A tanár

EUGENIA S. LEE alkotásai a Lenolaj.hu oldalán

EUGENIA S. LEE alkotásai a Káfé főnix irodalmi és fotóművészeti lap oldalán