EUGENIA S. LEE – Lenolaj

EUGENIA S. LEE: Nem mindennapi mindennapok Dél-Koreában 37.

Jyll — Thu, 15 Oct 2020 08:36:48 +0000

Ezt csak azért írtam le, hogy érezzétek, egy adott pillanatban súlyosnak tűnő probléma, másodpercek alatt képes jelentőségét veszíteni, ha mondjuk jön egy nagyságrendekkel súlyosabb helyette. Aztán azért is írtam le, mert egyébként is mindenféle súlyos, és kevésbé súlyos betegségekkel tarkított életem megtanított arra, hogy minden félelem, végső soron halálfélelem. Aki elég sokszor éli át a halál közelségét, az egyre kevésbé fél egyéb változásoktól, és kimondottan szórakoztatónak tartja a saját kezdeményezésű változtatásokat. Nekem hetente más színű a hajam, a stílusom, a lakást rendszeresen átrendezem, szeretem, érdekesnek találom. Gyakran változtatom Facebookon is a képeimet, legyen aktuális, friss, valódi, és persze új, más. Az én szádzsum ezen része szó szerint úgy szól, hogy az életem egy viharos szélben álló gyertya lángja, bármikor elfújhatja a szél. Ezt is éltem át mostanáig, születésemtől fogva. Nekem ajándék, mert megtanultam általa békét lelni, és elengedni. Amikor a szádzsum ezt ki is mondta, teljesen megnyugodtam, sokkal szabadabb vagyok, mint eddig bármikor, tudok feltétel nélkül szeretni. Embert, sünt, kutyát, egy virágot, bármit és bárkit. Tehát nehéz a szádzsum, de nem “rossz” , sőt, szerintem nagyon is “jó” , bár így nem osztályozunk sorsokat soha. Van, akinek az van a szádzsujában, hogy pár év múlva megtalálja a szerelem, de ez neki, abból a szemszögből ahol most tart, beláthatatlanul hosszú időnek tűnik. Van, akinek ugyanez a problémája, de az ő szádzsujában nincs valódi szerelem. Van akinek lesz gyereke, van akinek soha. Van akinek lesz pénze, van akinek soha. Van aki gazdag, de magányos, szeretik, de meg fog halni, és millió egyéb kombinációja a sorsnak. Azt hiszem, a szádzsu azért hasznos, mert segít elfogadni amit el kell, és lehetővé teszi a változtatást azon, amin lehet.

Egy idősebb hölgy kérdezte tőlem a minap, hogy ugye el kell fogadnunk a sorsunkat? Mielőtt még válaszolhattam volna, egy fiatal, és még harcos lelkű amazon odaírta, hogy nem! A kérdező, és én is jót mosolyogtunk, de természetesen nem szóltunk, ezt nem lehet megtanítani, ezt csak megtapasztalni lehet, a sorsunk ismerete, elfogadása igen nagy ajándék, ugyanis akkor szűnik a görcsös akarás, a pótcselekvések hosszú sora, és egyértelművé válik, hogy mi az a része az életünknek, amin valóban lehetséges változtatnunk. Miután ez tisztázódott, már lehetséges arra a részre fókuszálni.
Egy biztos. Végső soron minden szádzsut mi készítünk magunknak. Előző életeink szándékai, gondolatai, szavai, és tettei által. Nincs kinél reklamálni, hogy de miért… Jó szándékkal lenni, a következő életeink szádzsuját alapozza meg, ahogy a rosszindulat is azt teszi, csak más lesz az eredmény.

***

EUGENIA S. LEE a Nem mindennapi mindennapok Dél-Koreában rovatban megjelent írásai

“Magyar vagyok, ami nem érdem, nem átok, egy állapot. A férjem, és így a családom fele viszont dél-koreai. Napjaim egy részét a német/holland határvidéken élem, másik felét itt Dél-Koreában. Ez alkalommal anyósom súlyos betegsége okán hosszabb időre rendezkedem be itt, a többi pedig majd kiderül. Apró jegyzeteim az itteni mindennapjaimról szólnak, ebben a városban amit Cheongju-nak neveznek, magam is most élek először.”

EUGENIA S. LEE alkotásai a Lenolaj.hu oldalán

Eugenia S. Lee szerzői oldala

EUGENIA S. LEE alkotásai a Káfé főnix irodalmi és fotóművészeti lap oldalán

EUGENIA S. LEE: Nem mindennapi mindennapok Dél-Koreában 36.

Jyll — Thu, 24 Sep 2020 07:27:40 +0000

Látom, indul a szezonális stand-up comedy Járványos Ceciliával, meg az operatív elvtársakkal, és kezdem úgy érezni, hogy ők ebben az egész történetben a legártatlanabb szereplők. Emlékszem, itt, télen volt olyan nap, hogy 700 új fertőzött volt, az 52 millió lakoshoz, más sem volt a tévében, mint tájékoztató tájékoztató hátán hónapokig, ahogy most is. Itt nincs operatív törzs, egy hölgy beszél általában a sajtótájékoztatón, egészségügyi államtitkár, ő egyébként tudományos publikációkat is készített /készít a koreai járványkezelés mikéntjéről, egyebekről, hogy aki úgy gondolja, éljen vele. Dzsuszak (hálaadás, 3 napos nagy családi ünnep) előtt vagyunk pár nappal, hetven alá csökkent a napi új fertőzések száma, ötven alatt teljesen biztonságos a helyzet. Itt is beindult a második hullám még augusztusban, a legnagyobb kánikulában. Hirtelen 400 fölé emelkedett a napi új fertőzöttek száma, ráadásul a fővárosban és környékén. Azonnal lépett a kormány, második, majd 2.5 szintre emelte a távolságtartási kötelezettséget. Ebből itt 3 fokozat létezik, utána már csak az ima van, minimum három nagy vallás áll rendelkezésre, valamelyik istenség csak segít, ha odáig jutnánk, ha meg nem, akkor így jártunk, mondhatni magunk teremtette helyzetben vagyunk.
Bezártak az éttermek, kávézók, szórakozóhelyek, online lehetett rendelni mindent, gyülekezési tilalom, maszk viselés még a szabadban is, rengeteg fertőtlenítés, napokra bezárt parlament, és egy hatalmas tv társaság is, mert egy-egy beteg ott is lett. Két hét után kétszáz alá esett a fertőzések száma, akkor visszavették a távolságtartási kötelezettséget kettes fokozatra, most is ott van még, várható, hogy ünnep alatt azért erre a tartalékra szükség lesz. Mindenesetre ismét van offline tanítás, kávézó, étterem, a távolságtartásra alkalmatlan szórakozóhelyek továbbra is zárva tartanak. Egykedvűen, vagy épp divatozva viseljük a maszkot, valamiért itt senki sem hisztizik, hogy nehéz benne lenni, igen sok nehéz dolog van az életben, ami tényleg az, jelentéktelen dolgokon idő sincs nyafogni. Közben én figyelem a világot is, szokásommá vált egyéb tekintetben is, koronavírus ügyben is. Magyarországon télen bagatelle dolognak tűnt a betegség, most sajnos úgy látom, ezt igyekszik megbosszulni. Abe, volt japán miniszterelnök a gyomorbajára hivatkozva mondott le, praktikusan azonban belebukott a betegség kezelésének szánalmasan gyenge voltába. Japán rendelkezik mindennel, ami a járvány elleni küzdelemhez szükséges, csak közben olimpiát szerettek volna rendezni mindenáron, Abe azzal igyekezett volna a fukusimai atombalesetet feledtetni a világgal, és a néppel.

Sejtem, hogy Magyarországon is volt, illetve van racionális magyarázat arra a káoszra, ami ott védelem gyanánt zajlik, nyilván ez pénz, ahogy eddig még mindig mindenre ez volt a kézenfekvő ok. Nem gondolom, hogy Orbán diktátor, azt sem gondolom, hogy idegengyűlölő és rasszista lenne, sokkal inkább azt gondolom, hogy ő egy tükör az elvarázsolt kastélyban, azt sugározza vissza, már – már komikus töménységben, amit a szavazóbázisa elvár tőle. Szerintem nagyon jól látta, hogy nincs igény a demokráciára, annál nagyobb a Kádár-éra rózsaszín kanapésított gagyi utánzatára, abban szokta meg az egyszeri ember a maga működését, hát megkapta, működik is, otthonosan langymeleg sz@r. Az egészségügy pénzigényes terület. Igen leegyszerűsítve két modell létezik ennek a területnek a működtetésére. Az egyikben az emberek nagyon kevés egészségügyi járulékot fizetnek, cserébe van magánbiztosítás és önrészes ellátás. A másik modell szerint sok járulék fizetendő, viszont ingyen van minden. E két rendszer különböző kombinált változatai léteznek szerte a világon, de olyan, ahol nagyon magas a járulék, és a hatalom sarokba, illetve teljesen fizetős rendszerbe szorítja a lakosságot, szerintem kizárólag Magyarországon, ugyanis máshol már rájuk gyújtották volna a vadiúj perzsa szőnyegeket stadionnal együtt, esetleg egymás után.

A barátnőm tanárnő, egy másik is az. Mesélnek. Az egyik iskolában már három kolléga gyereke, testvére, házastársa fertőzött, de a tanár bejár a gyerekek közé tanítani, mert, hogy muszáj, a törvény így írja elő, vagy a szabály, vagy a mittudomén mi, amit mindig kapnak “központilag”. Már maga a kifejezés is a gyermekkorom világát idézi, hát még az a sok, egymásnak teljesen ellentmondó utasítás, ami bennük van. Az oktatásban nincsenek illúziók, bíznak benne, hogy talán könnyen átvészelik. Sokan nem igazán szeretnék tudni, hogy ez valójában mennyire súlyos betegség, jól jön, hogy vagy nincs tájékoztatás, vagy van, csak félre.

Elég vicces volt, hogy szerény személyem tudatta a magyar közvéleménnyel egy magyar kutatás eredményét a témában. 24 órával később jelent meg erről az első magyar nyelvű újságcikk egy online újságban. Addigra itt már szakértők elemezték nekünk a magyar kísérlet részleteit. A világhíradóban drámai hangon, nagyon szép angolsággal beszél valaki a ködös Albionban, hogy napi 50 ezer új fertőzöttre számítanak októberre, közben utcakép, senkin sincs maszk, teljesen hétköznapi londoni kép a koronavírus előtti időkből, kár, hogy aznapi felvétel. Erre mondta a férjem, hogy akkor a személyiségi jogaik teljes tudatában fognak meghalni, mit lehet velük tenni? Aki egy darab textil viselésében, vagy nem viselésében véli felfedezni a szabadsága zálogát, azzal nemigen van miről beszélgetni járványügyben, úgyis elringatta már magát, messze a valóságtól, illuzórikus ábrándok hátán, a vélt szabadság szigete felé. A Facebookon láttam, csak úgy véletlenül, egy felháborodott honpolgár írását, aki az egyenlő bánásmód hatósághoz fordul, mert őt senki nem kötelezheti maszk viselésére. Rögtön eszembe jutott, hogy vajon az elmúlt tíz évben minden jogfosztásakor ott tett-e be- vagy feljelentést, mert ha igen, akkor minden bizonnyal ott lakik, annyit járt oda. A másik, meg sértődötten írta, hogy nem engedték enni a vonaton. Nem, tényleg nem, itt még az étteremben sem, ha szükséges, aztán mégsem ezen múlik az önérzetünk. Tartok tőle, hogy ez egyféle kompenzáció. A tényleges szabadság elvesztése, a napi frusztráció magas, nagyon magas szintje kerget néhány embert abba az illúzióba, hogy a maszk viselés megtagadásával visszaszerzett valamit a naponta sárba tiport önérzetéből. Ezért a sok hű de magyarkodás és Trianon-siratás is, mint “elvi kérdés “, közben gyakorlatilag fognak olyan helyzetbe kerülni, és hozni másokat, amiben meglepően keveset adnak az elvi kérdésekre, és arra a népszerű kifogásra, hogy ‘én nem tehetek semmit, ilyen az életem, szegény vagyok, mások a hibásak mindig’ . Európa nyugati felének egy része pedig szimplán önző, buta, és lusta, a déli szárny alapvetően nehezen értelmezi azon kifejezéseket, hogy távolság, tilalom, veszély. Kulturális különbség, sokkal inkább érthető, mint a puszta lustaság, vagy a görcsös, frusztrált szabadságharc egy darab rongy okán. Igyekszem, én tényleg igyekszem, de képtelen vagyok együtt érezni velük, bár érteni vélem de megérteni nem tudom. A gazdaságnak működnie kell, konzultálta a nép egy része, és még azt is el tudom képzelni, hogy tényleg így gondolják. Majd kiderül, milyen áron, és kinek a hasznára.

***

EUGENIA S. LEE a Nem mindennapi mindennapok Dél-Koreában rovatban megjelent írásai

EUGENIA S. LEE alkotásai a Lenolaj.hu oldalán

Eugenia S. Lee szerzői oldala

EUGENIA S. LEE alkotásai a Káfé főnix irodalmi és fotóművészeti lap oldalán

EUGENIA S. LEE: Nem mindennapi mindennapok Dél-Koreában 35.

Jyll — Sun, 13 Sep 2020 17:21:54 +0000

Két hete vezették be nálunk Dél-Koreában a social distancing második és harmadik fokozata közötti köztes állapotot, azaz a két és fél fokozatot. Azért történt ez, mert Szöulban és környékén, a vele összenőtt városokban, amit közös néven Szudokvannak mondunk, naponta több, mint négyszáz új koronavírus fertőzést regisztráltak.
Túl ezen, egy mutáns koronavírusról van szó, amely sokkal fertőzőképesebb, mint az eredeti, amelyik télen járt itt. Ennek a szigorú fokozatnak elméletileg ezen a hétvégén kéne vége legyen, de úgy tűnik, és a koreai fizetőeszköz esése is ezt mutatja, hogy meg fogják hosszabbítani.
Kétségtelen tény, hogy hatásos, hiszen 200 alatt van a napi új megbetegedések száma a régióban, és Dél-Korea más területein is, ahol a kettes fokozat van érvényben, csökkent a megbetegedések száma, ugyanakkor itt nemsokára “karácsony” lesz, illetve egy ünnep, a hálaadás ünnepe, ami ajándékozós családi ünnep, gyakorlatilag megfelel az európai karácsonynak.
Olyankor mindenki hazautazik a szüleihez, három napig együtt vannak, ajándékot adnak egymásnak, meglátogatják a távolabbi rokonokat is, rendbe teszik a sírokat.
Nagyon szép, nagyon bensőséges ünnep, és nagyon jó terep a koronavírusnak.
Dél- Koreának gyenge pontja, hogy minden második lakosa Szöulban és környékén él, emiatt ha ott terjed el a fertőzés, az beláthatatlan következményekkel jár. Itt Kvángdzsuban, ahol én élek, a harmadik fokozat került bevezetésre, mert a három és fél milliós lakossághoz képest igen sok friss fertőzés történt az utóbbi egy hónapban.
A harmadik fokozat csupán ebben a városban került bevezetésre, sehol máshol az országban nem. Mindazonáltal a kettő és fél fokozat is azt jelenti, hogy online oktatás van, nincs óvoda, nincs bölcsőde, nincs délutáni magániskola, ami itt nagyon nagy szerepet játszik az oktatásban.
A kávézókban, cukrászdában, éttermekben csak elvitelre lehet rendelni, illetve a meleg ételt felszolgáló éttermeket este 9 órakor be kell zárni, ami azt jelenti, hogy nem lehet inni, márpedig a koreaiak szeretnek inni.
Nagyon sok tanár, aki délután iskolában dolgozott, vesztette el az állását, többek között a lányom is, (btw. online angolt tanít, ha érdekel valakit) bezárták a sportlétesítményeket, bezárták a számítógép termeket, nagyon sok alkalmazotti munkaviszonyban dolgozó fiatal vesztette el az állását.
Kapnak természetesen kártérítést az államtól, de nem annyit, amennyi pótolná a teljes kiesett bevételeiket.
Ennek ellenére nincsen lázadozás, nem gondolja senki, hogy ez ne lenne helyes cselekedet a kormány részéről, amely pedig nem önhatalmúlag hoz intézkedéseket, hanem szakemberek, az orvosok, víruskutatók együttes véleménye alapján dönt arról, hogy milyen korlátozások szükségesek az országban. Ez a szakmaiság és a nyílt tájékoztatás az, ami miatt a lakosság megbízik a kormány döntéseiben a járványt illetően.
Ha a számadatokat nézzük: 52 millióan élünk ebben az országban, és az eddigi összes beteg száma nem haladja meg a 20000-et, ez látszólag nagyon kevés. El tudom képzelni, hogy információ hiányában sokan nem értik, hogy miért van szükség komoly, gazdasági kárt okozó korlátozásokra ilyen, relatív kevés betegszám mellett, arról nem is beszélve, hogy háromszáz ember halt bele ebbe a kórba a kezdet kezdetétől fogva a mai napig, ami valóban nem sok, habár egy is sok.
Ugyanakkor tudni kell, hogy ebben a betegségben nem az a veszélyes, ami eddig történt, hanem az a potenciális forgatókönyv, ami ezt követően történhet. Az eredeti koronavírusnak Koreában már öt különböző mutációja fertőz, a legújabb a sokszorosát képes megfertőzni, mint az eredeti. Ez azt jelenti, hogy míg télen megfertőzött egy ember másik kettőt nagyjából, most megfertőz egy ember másik hatot. Az a 6 továbbfertőz újabb hatot, és az 5. és 6. körös fertőzésről is tudunk, hiszen itt kinyomozzák fertőzött és fertőzött között a kapcsolatot.
60 éves kor felett a betegség halálozási aránya megugrik, 70 és 80 éves kor felett eléri a 25%- ot, és nemrég derült fény arra, hogy az úgynevezett nyájimmunitás nem történik meg ennek a vírusnak az esetében.
A koreai lakosság mindössze 0,3% – ka lett immunis. Korábban úgy tudtuk, hogy a fiatalok könnyű tünetekkel vagy teljesen tünetmentesen esnek át döntő többségében a betegségen, de kiderült, hogy ha így is van, sajnos maradandó károsodásokat szenvednek az esetek 30%-ában, szív, illetve érrendszeri károsodásokat szereznek a betegség alatt.
Összehasonlítani ezt a betegséget az influenzával teljesen értelmetlen dolog, elképzelhető, hogy abszolút számok terén valaki ilyet tesz, de ez megtévesztő.
A tényleges adatok azt mutatják, hogy az influenza halálozási aránya 0,05%, míg ennek a betegségnek a halálozási aránya még itt Dél-Koreában is – ahol a világon talán a legjobban kezelik a járványt – eléri átlagban a 2.4% körüli értéket.
Ez természetesen azért van, mert az idősek vannak elsősorban kitéve a betegség súlyos, visszafordíthatatlan formájának. Itt minden nap van több alkalommal úgynevezett briefing, amikor is az egészségügyi minisztérium szak államtitkára elmondja a napi adatokat és az éppen aktuális megszorításokat, védekező intézkedéseket. Akkor is elmondja ezt, ha előző nap elmondta, ha elmondta már aznap ötször, mert nem lehet tudni, hogy ki mikor hallja éppen. Ugyanígy az online média, applikációk és minden egyéb információs csatorna ellátja a Koreában élőket megfelelő információkkal. Vélhetőleg ennek köszönhető, hogy itt a legvadabb szélsőjobboldali szektavezetőnek sem jut eszébe megkérdőjelezni a betegség létét, illetve azt mondani, hogy nem kell maszk és nem kell védekezés. Minden nap van világhíradó is koronavírus ügyben, ahol láthatjuk, hogy más országokban mi a helyzet. Sokáig Amerika vezette a listát megbetegedések terén, és a halálozási arány is náluk volt a legrosszabb. Most azonban Mexikó és India a két szerencsétlenebb ország, ahol az infrastruktúra sincs meg a járvány kezeléséhez, és az embereknek az a fogalom, hogy távolságtartás nem mond semmit, a kultúrájuk annyira más, hogy nem tudják értelmezni, mit jelent, mit kéne tenniük annak érdekében, hogy ne betegedjenek meg.
Magyarországról egy alkalommal esett szó, akkor, amikor bejelentette a határzárat. Nem minősítették, hanem tényszerűen közölték, hogy Magyarország a védekezés ezen formáját választotta. Úgy általában az észak-amerikai és az európai híradásokat mindig követi egy olyan csodálkozó, döbbent hangulat a stúdióban, ami leplezhetetlen, és annak szól, hogy mennyire nem tudják, és nem akarják a minimális fegyelmet sem gyakorolni néhány más ország lakói. Ezt ugyan senki nem mondja ki, de nagyon jól érezhető, hogy azokról az országokról van szó, ahol a személyiségi jogok félreértelmezése okán úgy érzik sokan, hogy joguk van másokat megfertőzni, ezzel a potenciálisan halálos betegséggel.
Ebben az országban ezt egyszerű felelőtlenségnek nevezik, semmi mentséget nem tudnak felhozni erre, és abszurd gondolatnak tartják, hogy a személyes szabadság mások veszélyeztetését is magában foglalná.
Nagyon nehéz most nekünk is, mindenkinek nehéz.
52 millió embernek nehéz, kevés a pénz, kicsi a kereslet, nem tudják eladni a termékeket, borzasztó nyarunk volt, monszun két hónapig, tájfunok, áradások, hatalmas károk emberéletben, vagyonban egyaránt.
És most itt az ősz, amikor végre lehetne a belső kereslettel egy kicsit kompenzálni az eddig történteket, de nem lehet, mert a második hullám, ahogy azt mindenki tudta előre, a spanyolnáthának nevezett amerikai eredetű vírusos betegség mintáján, bizony ideért, sokkal korábban, mint ahogy azt várták volna a szakemberek is.
A modellek azt mutatják, hogy a hideg beálltával a sokszorosára fog növekedni a vírus ereje, fertőzőképessége arányosan azzal, hogy a hidegben az emberek immunrendszere valamelyes legyengül. És itt most Koreáról beszélünk, ahol a nők várható élettartama a 100 évhez esik közel, és a férfiaké is a 90-hez, nem pedig Észak-Amerikáról és nem Európáról, ahol a velem korú emberek közül sokan már rendelkeznek jó néhány krónikus betegséggel, ami eleve veszélyeztetetté teszi őket, és fogékonnyá a fertőzésre. Ha ehhez hozzáadjuk az úgynevezett vírustagadók, maszk nem hordók, távolságot nem be tartók széles táborát, akkor bizony jól látható, hogy a második hullám valóban hasonlítani fog a spanyol náthához.
Minden koronavírussal foglalkozó írásom végén el szoktam mondani, hogy nekünk mit tanítanak, hogyan kell védekezni a fertőzés ellen.
Elsősorban gyakran kell kezet mosni, lehet kesztyűt hordani, kint maszkot kell viselni, rendesen, nem az állon, nem a homlokon, nem a tarkónkon, hanem eltakarva vele az orrunkat és a szánkat, ügyelve arra, hogy mind a négy oldalon a lehető legjobban feküdjön fel az arcra a maszk, ellenkező esetben a hézagokon bejut a kórokozó. Hacsak nem ezüst-ionos maszkunk van, akkor nem szabad fogdosni a belső felét. És ha nincs elegendő mennyiség ahhoz, hogy mindennap újat vegyünk, akkor napoztatni, szellőztetni kell, amikor éppen nem használjuk.
Egy KF94-es besorolású, egyszer használatos maszk használhatósági ideje 8 óra, nyolc aktív óra, azaz nyolc olyan óra, amikor ki vagyunk téve a fertőzésnek. Ez praktikusan több napot jelent. Jól kezelve egy ilyen maszk egy hétig, tíz napig is használható, függően attól, hogy a viselője mennyire kényszerül ki a szabadba illetve más emberek közé.
Napközben kézfertőtlenítő használata javasolt, ha nincs mód gyakran kezet mosni, akkor ez is egy megoldás. Ne fogdossuk az arcunkat! Hazaérve ne menjünk cipővel a lakásba, az utcai ruhát mielőbb váltsuk le, azt is lehetőleg a lakótér bejárathoz közel eső részén, és takarítsunk és fertőtlenítsünk, hypo, domestos, bármilyen klórtartalmú vegyszer megteszi. Itt alkoholt szoktak használni illetve vannak olyan szprék, amivel telefont, számítógép billentyűzet, ajtót, kilincset csak le kell fújni és ezzel mentesíthető a lakás a kórokozóktól.
Itt Koreában jelenleg a szabadban is kötelező a maszk viselése, de ha visszaesik a napi betegszám 50 fő alá, és egyes fokozatra csökken a távolságtartás, akkor szabad területen, ahol a két méteres távolság betartható egymástól, nem lesz kötelező maszkot viselni. Minden egyéb helyen igen. Egyszerű, amit Semmelweis Ignác is mondott, mossunk kezet, tartsunk tisztaságot, nem lehetetlen kérés. Felelősek vagyunk egymásért, kicsi lett a világ, órák alatt egyik kontinensről a másikra lehet jutni. Ezzel a technikai fejlettséggel felelősség is jár, járna, a személyiségi jogok pedig addig érvényesek, ameddig nem okoznak kárt másnak. Márpedig a fegyelmezetlenség ez esetben nemcsak annak az életében üthet vissza, aki fegyelmezetlen, hanem bárkiében, akivel ő kontaktusba kerül. A jogok csak a kötelezettségek tükrében jelentenek bármit is.

***

EUGENIA S. LEE a Nem mindennapi mindennapok Dél-Koreában rovatban megjelent írásai

EUGENIA S. LEE alkotásai a Lenolaj.hu oldalán

Eugenia S. Lee szerzői oldala

EUGENIA S. LEE alkotásai a Káfé főnix irodalmi és fotóművészeti lap oldalán

EUGENIA S. LEE: Nem mindennapi mindennapok Dél-Koreában 34.

Jyll — Mon, 24 Feb 2020 12:22:50 +0000

Annak idején, fájt a térdem, az tűnt a legnagyobb problémának. Igaz, probléma azóta is, de érdekes módon vesztett a jelentőségéből, mert rohamosan elkezdett romlani a látásom. Azóta is oldalazva megyek lejtőn, és lépcsőn, esetleg a férjem hátán, de mégis visszaszorult a térdfájás a vakság potenciális bekövetkezte okán. Ez, mármint a vakság, a szádzsumban is benne van. Aztán elkezdtem gyakorolni, hogy ha majd teljesen megvakulok, akkor se legyek magatehetetlen. Azóta is gyakorolok, és azóta is romlik a szemem, de még nem vagyok vak. Aztán jött az agy ér aneorizma, meg az agyműtét, ami, lévén az agyam kellős közepén van a problémás ér, nem volt egyszerű menet, igen nagy esély volt rá, hogy nem élem túl. No, akkor egy ideig kevésbé sajnáltam magam amiatt, hogy meg fogok vakulni, a térdem pedig tényleg csak a lépcsőn jutott eszembe. Ezt csak azért írtam le, hogy érezzétek, egy adott pillanatban súlyosnak tűnő probléma, másodpercek alatt képes jelentőségét veszíteni, ha mondjuk jön egy nagyságrendekkel súlyosabb helyette. Aztán azért is írtam le, mert egyébként is mindenféle súlyos, és kevésbé súlyos betegségekkel tarkított életem megtanított arra, hogy minden félelem, végső soron halálfélelem. Aki elég sokszor éli át a halál közelségét, az egyre kevésbé fél egyéb változásoktól, és kimondottan szórakoztatónak tartja a saját kezdeményezésű változtatásokat. Nekem hetente más színű a hajam, a stílusom, a lakást rendszeresen átrendezem, szeretem, érdekesnek találom. Gyakran változtatom Facebookon is a képeimet, legyen aktuális, friss, valódi, és persze új, más. Az én szádzsum ezen része szó szerint úgy szól, hogy az életem egy viharos szélben álló gyertya lángja, bármikor elfújhatja a szél. Ezt is éltem át mostanáig, születésemtől fogva. Nekem ajándék, mert megtanultam általa békét lelni, és elengedni. Amikor a szádzsum ezt ki is mondta, teljesen megnyugodtam, sokkal szabadabb vagyok, mint eddig bármikor, tudok feltétel nélkül szeretni. Embert, sünt, kutyát, egy virágot, bármit és bárkit. Tehát nehéz a szádzsum, de nem “rossz” , sőt, szerintem nagyon is “jó” , bár így nem osztályozunk sorsokat soha. Van, akinek az van a szádzsujában, hogy pár év múlva megtalálja a szerelem, de ez neki, abból a szemszögből ahol most tart, beláthatatlanul hosszú időnek tűnik. Van, akinek ugyanez a problémája, de az ő szádzsujában nincs valódi szerelem. Van, akinek lesz gyereke, van akinek soha. Van akinek lesz pénze, van akinek soha. Van aki gazdag, de magányos, szeretik, de meg fog halni, és millió egyéb kombinációja a sorsnak. Azt hiszem, a szádzsu azért hasznos, mert segít elfogadni amit el kell, és lehetővé teszi a változtatást azon, amin lehet. Egy idősebb hölgy kérdezte tőlem a minap, hogy ugye el kell fogadnunk a sorsunkat? Mielőtt még válaszolhattam volna, egy fiatal, és még harcos lelkű amazon odaírta, hogy “nem”! A kérdező, és én is jót mosolyogtunk, de természetesen nem szóltunk, ezt nem lehet megtanítani, ezt csak megtapasztalni lehet, a sorsunk ismerete, elfogadása igen nagy ajándék, ugyanis akkor szűnik a görcsös akarás, a pótcselekvések hosszú sora, és egyértelművé válik, hogy mi az a része az életünknek, amin valóban lehetséges változtatnunk. Miután ez tisztázódott, már lehetséges arra a részre fókuszálni.
Egy biztos. Végső soron minden szádzsut mi készítünk magunknak. Előző életeink szándékai, gondolatai, szavai, és tettei által. Nincs kinél reklamálni, hogy de miért. Jó szándékkal lenni, a következő életeink szádzsuját alapozza meg, ahogy a rosszindulat is azt teszi, csak más lesz az eredmény.

***

EUGENIA S. LEE a Nem mindennapi mindennapok Dél-Koreában rovatban megjelent írásai

EUGENIA S. LEE alkotásai a Lenolaj.hu oldalán

Eugenia S. Lee szerzői oldala

EUGENIA S. LEE alkotásai a Káfé főnix irodalmi és fotóművészeti lap oldalán

EUGENIA S. LEE: Nem mindennapi mindennapok Dél-Koreában 33.

Jyll — Mon, 27 Jan 2020 11:11:30 +0000

No, itt is magukra öltötték a politikusok a dzsekit, csak itt sárga, ahogy azt tegnap is említettem. Megvan az ötödik Koreában lévő beteg is, ő is Uhánban dolgozott, 20.-án jött haza, azóta bóklászott mindenfelé újév alkalmából, ugyanis nem volt beteg eddig. Egy szállodában is járt, ott egy alkalmazott beteg lett ma, őt gyanús esetként vitték kórházba, majd kiderül, hogy fertőzött e vagy sem. Japánban, Szingapúrban, Hongkongban is egyre csak nő a betegek száma. Ide egy átlagos napon 35.000 kínai érkezik. Az ünnepek alatt ennek a sokszorosa érkezett. Uhánt az elmúlt napokban 6 millió ottani lakos hagyta el, ennyit a karantén kérdésről. Ezek jó része ide utazott. A WHO tehetetlenségének köszönhetően sem határzárat, sem semmi egyéb lényeges intézkedést nem tud Korea sem, más államok sem bevezetni. Holnaptól kezdve, aki Kínából utazik, annak egy egészségügyi kérdőívet kell majd a reptéren kitöltenie, de hát ez sem az igazi.
Mai hivatalos, friss adatok, reggel érkeztek : Kínában 2762 beteg, 682 fő ebből válságos állapotban van, 80 halott. Amerikában 5 beteg, Koreában és Japánban 4-4 beteg van. (forrás: YTN news agency, Korea) A kínai kormány karantén intézkedései nem érték el a céljukat, a szabad mozgást ténylegesen nem korlátozzák, ezt jól jelzi az Uhán várost napokban elhagyott 6 millió (!) ottani lakos száma.
Egyre több kritika éri a WHO-t is az érintett országok részéről.
Mi megrendeltük a maszkokat, cloroxot nagy mennyiségben, másra egyelőre itt nincs szükség.
Mindenesetre ne gyertek a térségbe egy ideig semmiképp, a jelenlegi állás szerint Ázsiában most igen veszélyes tartózkodni, ami a keleti részt kiváltképp érinti. Hongkongban zavargások törtek ki, ugyanis ott amúgy is sok a Kínától elszakadni kívánó erő, most viszont van vagy hetven beteg náluk is. A MERS járvány idején 300 hongkongi halt meg, a mostani megbetegedések miatt még erősebb lett a Kína ellenes hangulat, éjjel tüzek voltak, és összecsapások a rendőrök, és a tüntetők között.
Este majd mondok friss adatokat, naponta kétszer szoktak érkezni.

2020 01 27 16:38 Dél-Korea

***

EUGENIA S. LEE a Nem mindennapi mindennapok Dél-Koreában rovatban megjelent írásai

EUGENIA S. LEE alkotásai a Lenolaj.hu oldalán

Eugenia S. Lee szerzői oldala

EUGENIA S. LEE alkotásai a Káfé főnix irodalmi és fotóművészeti lap oldalán

EUGENIA S. LEE: Nem mindennapi mindennapok Dél-Koreában 32.

Jyll — Sun, 26 Jan 2020 18:00:41 +0000

Lassan kifelé megyünk az ünnepből, magukra találtak az újságírók is, úgyhogy most a csapból is korona vírus hírek folyik, reggel megszólalt Mun elnök, délben az egészségügy miniszterasszony, és megvan a harmadik aktív betegünk is, aki mielőtt beteg lett volna, még végiglátogatta újév alkalmából a rokonságot. Ő is Uhánban dolgozott, de mikor 20-án hazajött, ugyan megvizsgálták a reptéren, de kutya baja sem volt. Tegnapra lett, nosza felhívta a megadott telefonszámot, most már kórházban van, és a hatóságok próbálják begyűjteni, azokat akikkel találkozott. Tekintettel arra, hogy Szöul északi vonzáskörzetében lakik, ez nem ígérkezik könnyű menetnek. Kínában egy furcsa arcú fehér férfi riogatja a külföldi népeket a nem tudom milyen tévétársaságokon keresztül, de nem teljesen hülye, mert nem mond olyat, hogy ez, vagy az nincs Uhánban, hanem csak olyat, hogy az ő személyes készlete majd el fog fogyni egy héten belül. Mit mondjak, nekem még soha nem sikerült egy hétre előre vásárolnom, mindazonáltal úgy tűnik, hogy ez a rémisztgetés, ez egy iparág, ebből sokan egész jól megélnek, tükörbe meg végül is nem feltétlenül szükséges nézni ugye. Az viszont igaz, hogy nagyon megugrott tegnapról mára Uhánban, és egész Kínában a betegek száma, a halottaké ugyanannyival nőtt, mint tegnapelőttről tegnapra, 15 fő hunyt el aznap is, mára virradóra is, ami azt jelenti, hogy a halálozási arány ismét csak lefelé, a fertőzőképesség viszont felfelé mozdult. Megtalálták Kínában az első hordozókat is, azaz nem beteg embert, testében a vírussal. Egy komplett család ilyen, ők is fertőznek, de nem betegek. Ez egy fontos adalék a szakembereknek a vírus tulajdonságainak feltérképezéséhez. Itt már mondják a maszkot, de az emberek még nem igazán reagálnak, utazáshoz felveszik, az jól látható. Kézfertőtlenítő itt amúgy is van úton, útfélen, ennél többet értelme sem lenne telepíteni. Azt mondták, hogy Kínában volt beteg, akiért ki sem ment a mentő, meghalt, meg olyan is, aki kórházban halt meg, de orvos nem látta, ilyesmi. Ezeket ugyan itt is bemutatják, de csak úgy, ahogy van, hogy ott járt emberek mesélik. Ettől persze még lehet igaz, nem tudom, szerintem senki sem tudja. Japánban, és Szingapúrban is találtak új beteget, már nem is tudom annyi országban van 2~3. Így tehát ma reggel 71 halott volt, a betegek pontos számát már homály fedi, úgy szaporodnak. Itt továbbra sincs pánik, sem utazási tilalom, állítólag Kína tovább erősít a karantén intézkedéseken, amin úgy tűnik bőven van mit, mert hogy még mindig oda megy mindenki, ahová akar, csak mondjuk meg kell várja míg a látvány karantént lefotózzák az újságírók. Si Dzsin Ping sem izgulja túl a dolgot, elég kelletlenül ücsörgött ott középen kék dzsekiben, itt sárga dzseki van a politikusokon katasztrófa idején, ott meg kék. Lehet, hogy bedátumozom ezeket a kis jegyzeteket a betegséggel kapcsolatban, ne legyen keveredés. 2020 01 26 vasárnap 22:53 Dél-Korea.

***

EUGENIA S. LEE a Nem mindennapi mindennapok Dél-Koreában rovatban megjelent írásai

EUGENIA S. LEE alkotásai a Lenolaj.hu oldalán

Eugenia S. Lee szerzői oldala

EUGENIA S. LEE alkotásai a Káfé főnix irodalmi és fotóművészeti lap oldalán

EUGENIA S. LEE: Síkok és idők

Jyll — Sat, 16 Mar 2019 23:37:02 +0000

Az a kolostor ott a másik parton, magas hegyek közt elrejtezve őrzi, és egyben szívja magába a természet nyugalmát.
Álmomban jártam ott és ébren is később.

Tört fehér lenvászon ruhában szorgoskodó szerzetesek adtak ennem. Fáradt voltam, hosszú ideig gyalogoltam az erdőben. Azt éreztem, hívnak. Külön kis ház várt, az étkezőasztal üresen még, de odakészítve, az ülőpárnák a helyükön. Leültem. Hangtalanul sürögtek, forogtak körülöttem, hoztak vizet a forrásból, megterítették az asztalt és belépett aki hívott. Idősebb volt nálam, arcán az a fajta béke, amit máshol nem látni, csak szelíd, hitükben igaz embereken.

Elém helyezték a rizses tálat, figyeltem, ahogy a félárnyékban, apró pamacsokban engedte ki magából a gőzt, majd elhalkult, és csak az édes illat maradt mi betöltötte a helységet.
Felemelte a pálcikáját, majd én is. Ettünk. Szótlanul, élvezve a gondosan készített, egyszerű fogások tisztaságát, az erőt, amit az étel adni tud, ha úgy készítik el, és úgy is fogyasztják, gondosan.

A nap lemenőben még elköszönt, aranyba vonta a fennsíkot, majd egy pillanat alatt eltűnt a magas hegy orma mögött, és hirtelen este lett.
Csípősre fordult az idő. Meleg, zöld teát kortyolgattunk apró csészéinkből.

Ismertük egymást, ez nem kétséges. Szerettük is, ez sem. Bennem erős volt a tisztelet, benne a gyengédség irántam. Nem szóltunk, amit éreztünk az bőven elegendő volt.
Láthattuk egymást ebben az életben is pedig nem, hiszen álom volt, de vannak álmok, amelyek után az ember egészen nyilvánvalóan felismeri, hogy az a valóság és ez, amit itt naponta élünk, ez a földhözragadt, gondokkal terhelt magánpokol, ez csak egy illúzió.

Elkészült a hálószobám.
Felálltunk, kikísért a fennsíkra, ahol a holdfényben a két kőteknős jelezte, ez itt a béke szigete idegen, halkítsd le a hangod, emeld fel a lelked, hogy legalább egy pillanatot adj magadnak, amikor átéled azt a nyugalmat, amit földi életeid során szinte soha máskor.

Szertartásos meghajlással elköszöntünk, s utoljára még a szemembe nézett, biztatott. Azt akartam kiolvasni belőle, hogy valahogy mégis jó úton járok.

Elkísértek a hálóhelyemre, kellemesen duruzsolt a padlófűtés.
Átöltöztem az odakészített köntösbe, lezuhanyoztam és lefeküdtem aludni.

Reggel ajándék várt. Egy imafüzér, ugyanaz a tört fehér szín, mint mindenhol, a szemekben kézzel formázva egy-egy lótusz virág.

Felébredtem.

Egyik utam alkalmával, a reptéri transzferben nagyon megfájdult a fejem. Nem messze tőlem ült egy férfi, ugyanaz az arc, mint álmomban, mégsem ő volt. Odajött hozzám, kérdezte, mi baj. Udvariasan válaszoltam, hogy a fejem. Néhány ponton megnyomta a vállamat, természetesen miután engedélyt kért, hogy hozzám érhessen, és fejfájás volt, nincs, elmúlt. Elég buta arckifejezést vághattam, mert nevetve mesélte, hogy taekwondo mester, és ért egy picit az akupresszúrához is, de semmi az egész, és neki amúgy is indul a gépe, jóformán megköszönni sem volt időm, már el is tűnt a szemem elől.

Megint évek teltek el és megleltem a kolostort is. Műemlék, szerzetesek nem lakják.

Végigjártam, bár ne tettem volna. Fizikai fájdalom volt, amit éreztem, az üresség fájdalma, valami, ami a lélek nélküli dolgokból jön.

Még később meglett az imafüzér is. Ajándékba kaptam egy rokonomtól. Nem tudom hogyan választotta azt, amiről annak idején álmodtam, honnan szerezte vajon, hiszen nagyon ritka és értékes darab. Egy ebéd alkalmával adta át, ahol kihozták a rizses tálat, alacsony asztal mellett ülőpárnákon ültünk, apró gőzpamacsokat eregetett a tálkámba halmozott rizs, majd elhalkult és édes illata bevonta a szobát.

***

EUGENIA S. LEE alkotásai a Lenolaj.hu oldalán

EUGENIA S. LEE alkotásai a Káfé főnix irodalmi és fotóművészeti lap oldalán

EUGENIA S. LEE alkotásai a Lenolaj.hu oldalán

Eugenia S. Lee szerzői oldala

EUGENIA S. LEE alkotásai a Káfé főnix irodalmi és fotóművészeti lap oldalán

EUGENIA S. LEE: Nem mindennapi mindennapok Dél-Koreában 31.

Jyll — Tue, 26 Feb 2019 09:42:24 +0000

Megjött a két napos businesséből az uram, egy doboz kajával, és egy sárga csípőfogóval felfegyverkezve. Ez utóbbival szépen kikapkodta a fejemből azt az ötven kapcsot ami benne volt, így sokkal jobb érzés, már zavart. Lefertőtlenítette, bár nem vérzett, de kaptunk a kórházból ilyen célszerszámot, úgyhogy használtuk. Persze, elmehettünk volna orvoshoz is, de ahhoz valahogy most egyikünknek sem fűlt a foga. 48 órán át nem szabad hajat mosni, aztán már bármit, a csont 10 hét alatt forr össze azt mondták.

Itt ma azért annyira nem volt meleg, csak olyan tíz fok körül, de már a verandára teregettem, a terasz ajtó most is nyitva van, sokat tisztult a levegő tegnap óta, a nap pedig folyamatosan ragyog, úgyhogy napoztam is egy picit. Itt minden Kim Dzsong Un és Trump vietnami találkozójáról szól, illetve a március elsejei nemzeti ünnep előkészületeiről, ugyanis épp 100 éve lesz a japán megszállás elleni népi felkelés évfordulója. Ebből az alkalomból az ország elmúlt 100 évét elevenítik fel idén, sokkal nagyobb léptékben, mint más, nem ilyen kerek évfordulók alkalmával. Észak dolga pedig az érzelmeken túl is roppant fontos, a félig-meddig bedugult amerikai piacot pótolni kéne, ehhez több, mint tökéletes lenne a szoros gazdasági együttműködés lehetősége északkal. Ennek ma már csupán az ENSZ szankciók szabnak gátat, úgyhogy itt mindenki azok teljes vagy részleges feloldásában reménykedik. Voltak bátrak azt mondani a tévében, hogy a találkozó egyik helyszínének intim belső udvara lehetőséget nyújt a két vezető sétájára, és “skinship” is létrejöhet köztük. Biz’isten félrenyeltem a kávét, pláne, hogy halál komoly volt az illetékes angol nyelv nyomorító arca. Mindenesetre Kim már a szállodájában pihen a 65 órás út után, míg Trump itteni idő szerint éjjel érkezik Hanoiba. Hál’istennek Boltont otthon hagyta, a venezuelai helyzetre hivatkozva, ám valójában mindenki tudja, hogy Bolton utálja a koreaiakat, rosszindulatú, és kerékkötője minden megállapodásnak. A többi kiderül az elkövetkezendő napokban, reméljük a legjobbakat addig is.

Fél hat van, lassan becsukom az ablakokat, éjjel még hideg van. Epret fogok vacsorázni gombás tojással azt tervezem, és tovább követem a vietnami eseményeket.

***

EUGENIA S. LEE a Nem mindennapi mindennapok Dél-Koreában rovatban megjelent írásai

EUGENIA S. LEE alkotásai a Lenolaj.hu oldalán

Eugenia S. Lee szerzői oldala

EUGENIA S. LEE alkotásai a Káfé főnix irodalmi és fotóművészeti lap oldalán

EUGENIA S. LEE: Nem mindennapi mindennapok Dél-Koreában 30.

Jyll — Mon, 25 Feb 2019 09:39:06 +0000

Ez a mai nem a legjobb nap a műtét óta, kicsit nehezebb, ingadozóbb ma. Reggel kopogtak a gardrób ablakán, ami csak azért volt furcsa, mert a 28. emeleten viszonylag ritkán fordul ez elő. Egy szarka volt és a párja, itt szerencsét jelent, ha fészket raknak az ember házán, és bár alig hiszem, hogy ez megtörténne, azért jó volt, hogy tiszteletüket tették.

Tartósan 10 fok felett marad már a hőmérséklet azt mondják, de nagy a por, a szárazság, talán hétvégén jön némi eső. Furcsa volt, karbantartották az internetes hálózatot, egy órán át nem volt net, tévéadás, semmi AI, hirtelen hiányozni kezdett, mennyire függ az ember, ha akarja, ha nem, mennyire kell a szobába a világ a híreivel együtt, milyen evidens, hogy realtime tudom az Oscar díjazottait vagy azt, hogy hol tart Hanoi felé Kim Dzsong Un vonata.

Két másik orchideám is virágszárat növesztett, kíváncsi vagyok milyen virágot hoznak majd, nem emlékszem már. Arthur kiképzésen van, ugyanis elkényeztettem, nem eszi a kockát, csak a kukacot, az viszont nem jó, mert nálunk a kockában van a vitamin, nem a héjában, és persze a finom meg a kukacban, de odalett az egyensúly. Így aztán esténként Olivér kiveszi, játszik vele, megmozgatja, majd visszateszi, és szegény jószág csak kockát kap, kukacot nem. Két napig nem evett, makacs kis disznó, de mára virradóan fogyásnak indult a kocka, remélem lesz most már kukac is mellé.

Kim Dzsong Un előre megfogalmazta mit szeretne. Keszánkongdán újraindítását, és a turistaút megnyitását a Kümgángszánra, azaz a déllel közös ipari létesítmények újraindítását, és az észak-déli turizmust. Ehhez mindent felépített dél, viszont az ENSZ szankciók miatt eddig nem indult el egyik project sem. Amerika felől olyan hangok érkeznek, hogy el kell fogadni a realitást, miszerint észak rendelkezik atomfegyverrel, és nem feltétlenül azt kell követelni, hogy az egyáltalán ne legyen, hanem megteremteni a feltételeit annak, hogy ne álljon senki érdekében azt bevetni. Nem tudom, meglátjuk mi lesz a vietnami csúcstalálkozó eredménye.

Megettem az utolsó szelet tortát, egyedül vagyok ma, nem főzök. Még mindig olyan a fejem, mintha valaki jól behúzott volna a bal szemem alá, kicsit tarka arrafelé. Holnapra azt ígérik elmegy a por. Ha így lesz, akkor nem a szellőztető rendszert fogom bekapcsolni, hanem kinyitom az ablakokat, és beengedem a tavaszt.

***

EUGENIA S. LEE a Nem mindennapi mindennapok Dél-Koreában rovatban megjelent írásai

EUGENIA S. LEE alkotásai a Lenolaj.hu oldalán

Eugenia S. Lee szerzői oldala

EUGENIA S. LEE alkotásai a Káfé főnix irodalmi és fotóművészeti lap oldalán

EUGENIA S. LEE: Nem mindennapi mindennapok Dél-Koreában 29.

Jyll — Fri, 22 Feb 2019 10:13:54 +0000

Itt hagyomány szerint, mire felébred az ünnepelt, a szerettei megfőzik a friss, hófehér rizst, és a mijak-kuk-ot, ami nem egy egzotikus madár, hanem szárított tengeri hínár leves marhahússal. Ezt reggelire szolgálják fel. Változnak az idők alapon viszont a fiatalok tesznek a mijak-kuk-ra, buliznak és tortát esznek a szülinapon. A mi generációnk a kettő között az átmenet. Így aztán miután elsírtam nektek, hogy még nem megy, csak összeszedtem magam, és míg ő aludt (reggel aludt el, nem tudott éjjel aludni), megfőztem a levest, és bár sütni valóban képtelen lennék még, leszöktem a cukrászdába, és vettem egy méretes szülinapi csokitortát, így sokkal jobb kedvvel aludtam át a napot.

Egyszer aztán felébredtem, de láthatóan csak egy fürdőszoba látogatás erejéig, amit a férjem azonnal levett, így gyorsan mondta, hogy eszünk! Akkor jutott eszembe, hogy délután van, megfőztem ugyan, de nem ettünk. Nosza elköltöttük a késői ebédet, még el is mosogattam, mert ilyenkor így szokás, és aztán aludtam tovább.

A mai napi kihívás is megoldva, úgyhogy most örülök, és ennek fényében alszom tovább versenyt Arthurral, aki szerintem igencsak vesztésre áll. Amúgy meg a kezemmel érzem, hogy van fejem, a fejemmel viszont nem érzem, hogy lenne kezem, majd megálmodom a megoldást, szólok ha megvan.

***

EUGENIA S. LEE a Nem mindennapi mindennapok Dél-Koreában rovatban megjelent írásai

EUGENIA S. LEE alkotásai a Lenolaj.hu oldalán

EUGENIA S. LEE alkotásai a Káfé főnix irodalmi és fotóművészeti lap oldalán