Tegnap még elvégezték a rutin vizsgálatokat, meglepetésre trombózisa van, de ott ezt nem kimondottan hangsúlyosan közölték a férjemmel, ő meg nem ért hozzá, én harmadik napja fekszem itthon, mert kiemeltem a mamát a tolókocsiból, és valami igen nagyot roppant a jobb térdemben, pedig az tényleg a jobb, a ballal általában több baj van, az a műtött, most mégis a másik nem működik. Szóval én nem voltam jelen, így elsikkadt a trombózis ügy és az is, hogy a daganat a legutóbbi vizsgálat szerint nem csupán a nyelőcső és a gyomor találkozásánál akkora, hogy akadályozza részben a nyelést, de a gyomor alsó kijáratánál is az étel továbbjutását, így a gyomor nő, a mama praktikusan éhezik. Erre a maga teljes valójában az új kórház új orvosa világított rá, aki egy értelmes, és egyenes ember lehet, mert a férjem és a lányom úgy jöttek haza, mint akit fejbe vertek. Túl ezen lelkiismeret furdalásunk van, mert bár tényleg nagyon szép és jó az a kórház, de mégiscsak meghalni viszik oda azokat az időseket, akiket otthon nem lehet ápolni. Vajon kit nem lehet otthon ápolni? Nem hiszem, hogy van olyan beteg, olyan család van, mint mi, akik egyszerűen nem bírjuk 24/7 a betegápolást. Ki a távolság miatt, ki azért, mert maga sem egészséges, a többi dolgozik, a rák itt sokba kerül. Ettől függetlenül kudarcot vallottunk, és végül idegenekre bíztuk a mamát, és persze majd látogatjuk, de itt nem lehet bent aludni, nem fogom majd a kezét, hogy aludjon, nem mosolyog rám, ha riadtan ébred és végül észreveszi, hogy mellette vagyok.

Berendezkedtünk itt közben a bérelt lakásban, és az eddig ismeretlen városban, itt az egyik gyerek is egy hónapra, a másik megkapta a hivatalos papírt, hogy a továbbiakban politológiát tanul majd, a közgazdaságtan nem volt a szíve csücske. Anyám hál ‘istennek jól van, ő most a biztos pont nekem. Kapott tőlem a férjem másfél hónap pihenőt, amíg nem kellett nap, mint nap néznie hogyan épül le az anyja, helyette néztem én, és próbáltam nem engedni, de csak azon lehet segíteni aki kéri, aki feladta azt legfeljebb kísérni lehet a félelmetes részeken. Most már nem lesz aki kísérje, formális látogatásaink majd több fájdalommal járnak, mint azt bárki gondolná, mondom én az ágyból, olyan dagadt és gyulladt térddel, amivel a mosdóba sem könnyű eljutni. Megmérettettünk és kevésnek találtattunk, nem keresek kifogásokat, a felelősség, hogy így történt igen nagy részben az enyém. Mindjárt éjfél, hétkor kelni kell, a férjem munkába megy, de nem jön álom a szememre, utálatos nap volt a mai, tele bajjal és kudarccal. Hiába néztem ma oly sokat az Uam hegyen lévő kolostort és képzeltem magamba a békét ami ott honol, szívtam be a hegy humuszos pára illatát, ma nem segít.

***

EUGENIA S. LEE  a Nem mindennapi mindennapok Dél-Koreában rovatban megjelent írásai

“Magyar vagyok, ami nem érdem, nem átok, egy állapot. A férjem, és így a családom fele viszont dél-koreai. Napjaim egy részét a német/holland határvidéken élem, másik felét itt Dél-Koreában. Ez alkalommal anyósom súlyos betegsége okán hosszabb időre rendezkedem be itt, a többi pedig majd kiderül. Apró jegyzeteim az itteni mindennapjaimról szólnak, ebben a városban amit Cheongju-nak neveznek, magam is most élek először.”

EUGENIA S. LEE alkotásai a Lenolaj.hu oldalán

EUGENIA S. LEE alkotásai a Káfé főnix irodalmi és fotóművészeti lap oldalán