Még szombaton, a hivatalos rendezvény utáni buliban, az egyik szervező osztálytárs nagyon érdeklődött a vívótudományom felől, mondván, ő is tanult vívni. Már nem volt egészen szomjas, mikor fel s alá ugrálva imitálni kezdte a vívó alapállást és a kitörésnek nevezett támadási pozíciót, de valamilyen okból fordítva tartotta a lábait, mint ahogy azt kellett volna. Roppant szórakoztató volt, könnyesre nevettem magam rajta, mígnem kihívott, hogy de vívjunk. Nem igen akartam ott az étterem közepén a sok ember között feltétlenül vívóleckét adni, de annyira erősködött, hogy egye fene alapon lelöktem magamról a férjem melegedés okán rám aggatott zakóját, nosza vívjunk. Már ezt a mozdulatot is elismerő moraj kísérte a sok fős asztaltársaság részéről, majd fegyverként kaptunk egy-egy erős, vastag és hosszú főzőpálcikát. A vérmes úriember azzal kezdte az attrakciót, hogy kiverte a kezemből a pálcikát. Lehet, hogy ezt nem kellett volna, ugyanis nekem egy pár, azaz kettő volt belőle, mindemellett nem éreztem egészen korrektnek az eljárást, úgyhogy húsz másodperc múlva a segítségemmel már bele volt esve egy kivilágított, faméretű dekorációs növénybe, és le is volt szúrva általam. Eredetileg jelképesnek szántam a legyilkolását, de akkor magam is kissé megijedtem, mikor láttam, hogy a kezemben lévő vastag, erős, műanyagpálcika kettétört, és a másik fele az ellenfélben maradt, aki a közönség általános derültsége közepette épp megpróbált kimászni a karácsonyfa izzókkal telepakolt bokor alól, amit határozottan megnehezített a rátekeredett izzók és kábelek rengetege, viszont szépen világított a padlizsánszínt öltött feje az kétségtelen. Konstatáltam, hogy akkor azért még él, és nem is volt véres a fehér inge, szóval nagy baj nem történt, ám többen sürgősen felkeresték az illemhelyiséget akut röhögőgörcs okán. Nem segítettem kimászni, gondoltam nem alázom tovább, így visszaültem a helyemre, és bezsebeltem a férjem igen büszke tekintetét, majd megmutattam neki a pálcikát, minek okán ő azonnal az áldozat segítségére sietett, aki szintén elvonult a mosdóba ellenőrizni, hogy valóban túlélte e a velem való kikezdést. Szolidaritásból a férjem elkísérte.

Mikor mindenki kellőképp kimulatta magát a történteken, én elnézést kértem, hogy talán kicsit intenzívebbre sikerült a támadás, mint amit szerettem volna, de nagyon szabadkozott, hogy igazán megtisztelő volt egy valódi vívótól vereséget szenvedni, majd halkan hozzátette, hogy nő őt még nem lökte bele egyetlen növénybe sem, de ez is megtisztelő. Másnapra már egész komoly lelkiismeret furdalásom lett, mivel az illető egy roppant rendes ember, az esemény egyik fő szervezője, nem mellesleg egyetemi professzor, és hát akárhogy is, de mégiscsak alaposan megvertem, leszúrtam, bokorba kergettem… A férjem is hasonlóképp érzett, így felhívtuk. Elmondta, hogy józanul is megtiszteltetésnek érzi a történteket, és mi csak ne aggódjunk, épp egy masszázs után van, és nem is nagyon lila a hasa…

Persze gyorsan híre ment a dolognak, a másnapi kiránduláson a férjem egyik legjobb barátja mindenáron ki akarta provokálni, hogy őt is verjem meg, de ellenálltam, majd megérdeklődtem tőle, hogy netán irigy-e a sérült kollégára, hogy ennyire vívni szeretne? Mondta, hogy igen, mert most mindenki róla beszél, meg rólam, és szeretné, ha róla is beszélnének. A férjem nevetve rendre intette, lévén egy biliárddákóval hadonászott előttem, ő pedig ismeri a tekintetem minden változását, így még mielőtt felkeltem volna megmutatni, kinek az orra előtt ugráljon, leszerelte a barátot, eldugta a fegyvert, nekem meg mondta, hogy nem feltétlenül vet rá jó fényt ha minden egyes barátját elverem, még akkor sem, ha azok ezt roppant mód szeretnék elérni. Így aztán nem volt több vívólecke, a respektem viszont igen megnőtt a jeles társaság körében, egy parlamenti képviselő mindenáron közös fotót követelt, a fontos emberek mind lefényképeztették magukat velem, amúgy rendesen sorban álltak a kamerák és a hiper, szuper gépek hosszú sora előtt, hogy sorra kerüljenek. Odasúgtam a férjemnek, hogy senkinek a mellére nem vagyok hajlandó autogramot adni, amin törvénytelenül felröhögött és hiába kapacitálták, nem volt hajlandó lefordítani, hogy mit mondtam. A végén még beszédet is kellett mondanom, mint díszvendégnek, bár a fene sem tudja, hogy egyszerű feleségből hogy lettem díszvendég, mindenesetre annyi fotó kering rólam a neten, hogy csak na. Szegény uram is szert tett jó adag hírnévre miattam, pedig ő nem az a reflektorfény kedvelő valaki, de azt hiszem valójában roppant büszke volt és elégedett. Minden csoda és hírnév három napig tart, hétfőn este más a szokásos félájult, tapétaragasztós állapotban főztem a vacsorát, latolgatva, hogy vajon evés után melyik oldalamra feküdjek, melyik fáj kevésbé.

Egész héten nagyon szép időnk van, az Uam hegyen épphogy csak elkezdődött az ősz, a fák lassan színesednek. Learatták a rizst, a cosmos virágot felváltotta egy másik, és a selyemnád angyalhaj virágzata, amely a folyótorkolatokban él hatalmas mezőkben, hullámzik, mint a nyári búza a szélben otthon, gyermekkoromban, ami akkor még magasnak tűnt. Ma szabadnapos vagyok, a férjem a többi kollégával ment dolgozni, olyankor nincs rám szükség, ellenben nekem nagyon jól esik ez a fél napnyi pihenés. Mostam, takarítottam, ágyat is húztam, majd vacsorát kell még főznöm, holnap megy az élet tovább.

EUGENIA S. LEE  a Nem mindennapi mindennapok Dél-Koreában rovatban megjelent írásai

“Magyar vagyok, ami nem érdem, nem átok, egy állapot. A férjem, és így a családom fele viszont dél-koreai. Napjaim egy részét a német/holland határvidéken élem, másik felét itt Dél-Koreában. Ez alkalommal anyósom súlyos betegsége okán hosszabb időre rendezkedem be itt, a többi pedig majd kiderül. Apró jegyzeteim az itteni mindennapjaimról szólnak, ebben a városban amit Cheongju-nak neveznek, magam is most élek először.”

EUGENIA S. LEE alkotásai a Lenolaj.hu oldalán

EUGENIA S. LEE alkotásai a Káfé főnix irodalmi és fotóművészeti lap oldalán