EUGENIA S. LEE: Magyar nóta

Jyll — Mon, 15 May 2017 19:41:30 +0000

Egészen hat éves koromig a Balaton mellett éltünk. Szüleim „gebines” vendéglátósok voltak. Ez akkoriban azt jelentette, hogy vállalkozó. Annyi különbséggel a mostani gyakorlathoz képest, hogy papíron természetesen a budapesti székhelyű nagy állami vállalat alkalmazottai voltak, gyakorlatilag a kötelezően leadandó sápon felüli keresetüket megtarthatták. Igen kockázatos szakma volt ez, ha nem volt elég meleg a nyár, ha nem jött elegendő NDK-s turista, a kötelező részt akkor is ki kellett termelni. Ilyen nyarak után, egész télen tortakarikákat sütöttünk egy roppant nagy és hideg bádograktárban. Négy évesen több tojást törtem fel egy hónap alatt, mint más egész életében.
Többnyire azért megérte anyagilag, ha lelkileg és fizikailag roppant kimerítő volt is. Apám horgászott. Csónakkal beevezett a beetetett területre, éjjel kifogta a másnapi halászlé alapanyagát. Vadvirágot szedett kora reggel, az került a fehér damaszt abroszokra, kristály utánzatú apró vázákba. Só és bors, no meg hamutartó, akkoriban a kávé után még szabad volt rágyújtani egy étteremben.
Apám sokat ivott, pedig nem jól bírta. Sokat ultizott is, okos ember lévén sokat nyert is, még okosabb lévén, hiába könyörögtem, nem tanított meg rá soha.
Nem tudtam miért iszik, csak láttam, hogy anyám nagyon sokat sír és hízik, remeg a keze, pattogtatja az ujjait. Kicsi voltam, féltem, éreztem, hogy baj van, de nem tudtam, hogy mi az, mindenesetre az Unicumra gyanakodtam.
Egy alkalommal Farkas elvtárssal horgászott apám, ő volt a budapesti nagyvállalat helyi tótumfaktuma, véres, vizenyős szemű gusztustalan, pocakos, puhány öregember, anyámat állandóan nyálcsorgatva mustrálta, én ezért kiváltképp haragudtam rá.
Az étterem és a horgászstég között nem volt nagy távolság, ide-oda futkostam a szüleim között. Az ipari méretű konyhába nem mentem be, hatalmas üstökben főtt a napi menü és a „csumi”, az volt az ételhordóban elvitt étel, a személyzet ebédje, és azoké, akik erre egy hétre előre befizettek. Apám kérte tőlem, hogy hozzak sört és Unicumot, meg a Farkas elvtárs whiskyjét is. Mentem a pultba, felálltam a sámlimra, kitöltöttem a felest, tettem a whiskybe jeget, a sört magam felé a tálcán, mert úgy nem borul le, és négy évem összes magabiztosságával felszolgáltam a Balaton parti stégen.
Aztán valami elpattant bennem, hirtelen nagyon dühös lettem apámra, valahogy megéreztem a kiszolgáltatottságát Farkas elvtárssal szemben és fellázadtam. Hogy mindenki jól lássa, levettem a már asztalon lévő tálcáról az italokat, szétosztottam a bácsiknak, majd tüntetőleg szembe fordulva apámmal, egy hajtásra lehúztam az Unicumot, amit eredetileg neki hoztam. Utána sírva fakadtam és elrohantam. Apám otthagyta a társaságát, utánam jött és csak ölelt és ölelt. Nem tudott mit mondani. Mit mondhatott volna?
Azt követően anyám jobban ügyelt rám, ami persze napi 18 órányi kemény munka mellett lehetetlen. Megpróbált ágyba dugni és kiosonni mellőlem, naná, hogy bömbölve mentem utána. Feladta, talán már ereje sem maradt addigra.
Így aztán összebarátkoztam a cigányprímással, népes családjával, és egy kicsit még hegedülni is tanultam tőle, de látta, hogy nem vagyok muzikális, nem erőltette. Esténként cigány zene szólt és a részeg párttitkár, a Farkas elvtárs, az iskolaigazgató és a téeszelnök meg apám üvöltve bömbölték a székely himnuszt, amire még ma is egészen pontosan emlékszem, akkoriban pedig biztos voltam benne, hogy ez valami nagyon szomorú dolog, különben miért sírtak volna tőle?
A magyar nóták egy részét fejből tudtam, de mindig riasztott az az agresszió, ami a részeg férfiakból, és az a közönségesség, ami a részeg nőkből áradt, így azokon az estéken anyám ölébe bújva aludtam, míg ő a rózsaszín francia blokkokat húzta le a szögekről, és készített belőlük valami elszámolás félét.
Boldogtalanok voltak a szüleim azokban az években. Apám szerepet játszott annak érdekében, hogy a következő évben is jó helyen kapjon éttermet, anyám halálra dolgozta magát és mindig sírt.
Volt neki nerc bundája, de nem hordhatta. Hozott aranyat Törökországból, de azt sem viselhette. Nem mondtak nekem semmit, gondolom nem akartak kockáztatni, de négy évesen is láttam, hogy függünk a gusztustalan bácsiktól és utáltam ezt.
Megtanultam gépelni, írni még nem tudtam, de az étlapokat minden délelőtt én gépeltem, az más volt. Sok példányt kellett összefűzni, mindegyik papír mögé egy csúszós és selymes indigó került. Vigyázni kellett, hogy a megfelelő oldala legyen a gépbe kerülő papírok között, különben odavolt az egész, kezdhettem előröl.
Pártfunkcionáriusok jöttek télen, vadászat után enni, inni és magyar nótát énekelni. Zabáltak. Csülök pékné módra, a zöldség némi káposztasaláta díszítés formájában talált helyet a tányéron, vicces módon minden esetben került rá egy szelet nyers répa. Bort ittak és pálinkát. Húzta a cigányprímás a fülükbe, apám köztük, vörös fejjel, részegen, anyám sírva a pult mögött, én belé kapaszkodva a pöttyös ruhájába és a fehér kötényébe, csak a dagadt lábait láttam, közben zúgott a székely himnusz.

***

EUGENIA S. LEE alkotásai a Lenolaj.hu oldalán

EUGENIA S. LEE alkotásai a Káfé főnix irodalmi és fotóművészeti lap oldalán

EUGENIA S. LEE: Magyar nóta – Lenolaj

EUGENIA S. LEE: Magyar nóta