Egy csapat fiatal vág át a zebrán, bakancsok, szakadt farmerek, “stílusosan” szaggatott, koponyás pólók. Hangosan, vidáman, gondtalanul, izgatottan. Megállnak egy telefonfülkénél a lakótelep mellett, a lámpafény árnyékot vet a hámló vakolatra. Söröznek, cigiznek, hangosan nevetnek. Most azt hiszik, örökre boldog szerelmesek, de a fájdalmak a fejük felett már ott lebegnek.

Nézem őket a kocsiból, várom a zöldet.
Tisztán látok mindent. Pedig az új, csillogó üvegfalú irodák előtt csak öltönyök, kosztümök, aktatáskák jönnek-mennek sietve. Fontos dolguk után.

Jó érzés látni a fiatalokat, mégis furcsán hátborzongató. Feledhetetlen napok, órák, mégis milyen homályos, foghíjas, üresnek tetsző emlékek. Mennyi öröm, mennyi fájdalom. Jelentéktelenek, halványulók, mégis meghatározók, maradandók.

Megváltozott minden, én mégis ugyanazt látom, mint akkor. Tizeniksz éve.
Aztán a lámpa zöldre vált, és nem marad más, csak egy utolsó versszak.

Úton – hazafelé éppen
Család vár, gyermekem, férjem
Mert azt mégiscsak túléltem,
Ami elemésztett régen.