Hív és taszít. Villogó nyilait szórja rám tekintete.
Hiába nézi öblös megvetéssel, mint szorongatom
a semmi bugyrait. Visszafordulni nem tudok.

Fokoz. Felfokoz.
Belesajdulok erdők tenorjajdulását visszhangzó szavába,
abba a nehéz, lila magányba,
ahol dermedt csillagok várják a feltámadást, az
örök érvényű keringést,
ahol a hit haldokló virágai hangosan sóhajtanak élni.

Állok ebben az örökös hiányban,
ebben a különös, másnapos világban,
sóváran figyelem magánya működő, óriás vulkánjait.
Ujjongok, így nem hűlök ki magamból végleg,
a szégyent is felejteni tudom,
hogy csak jövök, csak jövök, és nem érkezem meg.

***

Csák Gyöngyi alkotásai a Lenolaj.hu oldalán