Mindössze 41 éves volt, amikor reménykedéssel vegyes hosszú küzdelem után mégis legyőzte a tüdőrák. A betegséggel folytatott harcát egy egész ország kísérte visszafojtott lélegzettel. Népszerűségét mutatja, hogy szolidaritási mozgalom és gyűjtés indult megsegítésére. Déri, miután a magyar és az európai orvostudomány lemondott róla, utolsó reményként Mexikóba utazott, hogy ott szabaduljon meg betegségétől. A kór azonban már a szívét is megtámadta, és nem tudtak rajta segíteni. Eszméletlen állapotban érkezett haza, felesége, három gyermeke körében érte a halál.

• Néhány nappal halála előtt azt mondta: „Három év múlva már senki nem fog emlékezni rám.” Ám emlékét ma is őrzi az Április 14. Alapítvány és a Déri János-díj, melyet minden évben olyan sokoldalú, kimagasló közéleti szereplőknek adományoznak, akik maradandót alkottak pályájuk során.

• Az 1992-ben eltávozott riporter emléke előtt tisztelegve az ő nevét vette fel 2005. január 13-án a Dunaújvárosi Főiskola Kommunikációs Intézete és Médiacentruma.
• 2005-ben adta ki Rózsa Péter az életéről szóló könyvet A Déri: egy profi civil karrierje címmel.
• Fényképe a mai napig megtalálható a Hócipő minden számának 31. oldalán. Napló gyermekeimnek című rovata ezen az oldalon jelent meg rendszeresen egészen haláláig.

DÉRI JÁNOS: NO ES IMPORTANTE
(utolsó publicisztikája)
1992. 04. 22. • HÓCIPŐ 1992/07
Március 27. péntek

Nem tudom, honnan vettük azt a baromságot, hogy Szabolcs-Szatmár megye elmaradott, én itt Mexikóban szeméten és roncsautókon, esetleg félig kész (vagy már félig ledőlt) házakon kívül semmit sem láttam. Eleinte (mint mániákus építkező) zavart, hogy nem tudom, hogy a ház még nem épült fel, vagy már dől össze. Aztán rájöttem, hogy mindegy. A kórházban – ahol japánokkal és amerikaiakkal várom a feltámadást – éppen emeletráépítés folyik. A munkások (hárman, ami már bonyolult technológia, mert jobbára itt egy ember építkezik), szóval a munkások olyan 9 – 1/2 10 körül érkeznek és rögtön alszanak egyet délig, aztán ebéd, utána szabadfoglalkozás, egyikük hegeszt valamit, a többiek nézik, ez eltart olyan 6-7 percig, aztán végre kifogy a palack. Mutatom nekik, hogy hat méterre a teraszon van egy másik.
– NO ES IMPORTANTE – nem fontos, mondják halál nyugodtan, a háznak nem árt, ha nem épül.
– No es importante – mondta dr. Bravó, a csillogóan intelligens fiatal orvosnő, amikor kicsit ijedten, kicsit undorral és igen kicsit büszkén mutogatom a daganataimat.
– A rákos sejt a legbutább a világon. Gőgös és buta és kényszeresen el akar foglalni mindent, ahová nem ér el, oda áttétet csinál, és amikor már mindenütt ő van, egyszer csak nincs sehol, mert belepusztul az egész test, belepusztul a rák is. (Vajon a nemzet testével hogy van ez?)
– No es importante – mondja a doktornő, mert ha az ember életéről van szó, fontos tudni, hogy mi a fontos. A GERSON terápia szerint – márpedig én hiszek neki, bár csak az életem függ tőle – az a fontos, hogy a szervezet magához térjen a megrázkódtatásból és akkor legyőzi a hülye daganatokat. Ha ő választotta ki, ha nem. És akkor a térfoglaló progresszió (így is hívják előkelően a rákot) vissza kell, hogy vonuljon, hiába volt egy darabig többen, szaporodott jobban, az atavizmus, ez az ős sejt kipusztul az egészséges szervezetből, ha árt. Ez a természet demokráciája. Vagy a demokrácia immunrendszere.
– No es importante – a fontos, hogy egy ország immunrendszere kimutatható-e.
Egy elég ronda daganat állítólag azt mesélte a minap egy társaságban, hogy attól vagyok újabban ilyen bátor, hogy már nincs vesztenivalóm, hát van, igaz nem attól, amivel ő még megijeszthet. A betegségnek egy dolgot biztos köszönhetek. Megtanultam látni.
Úgy hogy ha találkozom még a térfoglaló kollégával – márpedig szeretnék nagyon – , simán le tudom majd olvasni ebben a közéleti számháborúban, mert tudom, hogy ott a homlokán a jel:
– No es importante.
Chula Vista, Mexikó

Budai Éva
(Forrás: wikipedia, MTVA)