Nem lepett meg a halálhíre: évek óta beteg volt, nem írt már verseket és nem érintkezett a külvilággal. Utolsó nyilvános megjelenésén, a Petőfi Irodalmi Múzeumban 85. születésnapjára szervezett ünnepségen sem szólalt meg. „Halálával a magyar kultúrát pótolhatatlan veszteség érte” – olvasom az egyik „hivatalos” nekrológban. De úgy is fogalmazhatnánk: életével maradandóan gazdagította a magyar kultúrát. Ajándéknak tartom, hogy ismerhettem őt.

Csoóri Sándor (jobbra) és Véghelyi Balázs (balra)
2003

Gyerekkoromban kezdődött az „ismeretségünk”, olvasókönyvek, gyerekvers-antológiák lapjain keresztül, illetve lemezek és kazetták közvetítésével, amelyeken Halász Judit vagy a Kaláka együttes énekelte gyerekeknek szánt verseit. Persze akkor még nem a pacsirta volt fontos, csak a dal. Tizenéves koromban megismertem felnőtteknek szánt verseit és az esszéit is. Ő volt számomra akkoriban a Költő, nemcsak versei, hanem személyisége, gesztusai, megjelenése miatt is. Hatását jelzi, hogy tizennégy évesen, nyolcadik osztályos koromban, amikor elemeznünk kellett egy szabadon választott verset, én az Anyám szavait választottam. Az „elemzés” nyilván kezdetleges volt, akárcsak a később, gimnazistaként írt verseim, de tántoríthatatlan voltam az elhatározásban, hogy a legjobbakat meg fogom mutatni neki.…(Hiába, a legtöbb tizenéves önértékelési zavarokkal küzd…)
Egy alkalommal, amikor fia, ifjabb Csoóri Sándor népzenész, és unokája, a zenészként már szárnyait bontogató Sündi Százhalombattán járt, nem hagytam ki a lehetőséget, hogy megismerkedjek velük. Ez az ismeretség vezetett el a költőhöz is. A verseimet, illetve egy Csoóri-megzenésítésemet rögzítő kazettát a fián keresztül juttattam el hozzá. Sokáig vártam a válaszra, de megérte várakozni. Első, kézírásos levelét 2001. május 18-ára datálta. A dalt megdicsérte, a verseimért azonban akkor, 2001-ben még nem kaptam dicséretet. Biztatást és jó tanácsokat annál inkább. Barátságos, emberi hangú levél volt, ahogy a későbbiek is. Rokonszenvvel és segítő szándékkal fordult egy helyét kereső fiatal felé. Jellegzetes nyelvhasználatával rá jellemző, mégis általános érvényű tanácsokat kaptam tőle. Ezek közül kettőt érdemes kiemelni. 2007-ben üzenetet írt harmadik könyvem bemutatójára. Ebben az első verseimre emlékezve így fogalmaz:„Egyik verskéziratára azt írtam oda emlékeztetőül, hogy a vers nem az a hely, ahol kímélik az angyalokat. Ez a mondat számonkérés volt. Egyúttal biztatás is, hogy legyen sokkal vakmerőbb, szókimondóbb, gyalogoljon többet a sárban és a Tejúton is.” (A szöveg elhangzott a helyszínen, később megjelent a Polisz folyóirat 2007. decemberi számában.) A másik fontos tanácsát magánlevélben őrzöm, de mivel ezek a mondatok tömören megvilágítják az ő esszéírói módszerét is, idézek belőle: „Egyre inkább arra kell törekedni, hogy a gondosan kiválasztott részletekben hogyan lehet az egészet megmutatni! A szélességet érdemes földarabolni s így mutatni meg az izgalmas, a megrázó, a katartikus mélységeket. Egy-egy kiszakított szöcskelábban a háborúkba zuhanó emberiséget.” 2002. szeptember 1-jén írta ezt. Lám, Csoóri Sándor még a magánleveleiben is vérbeli költő volt!
Azon kevesek közé tartozom, akik napra, sőt órára pontosan tudják irodalmi pályakezdésük helyszínét és időpontját. Az enyém 2003. május 30-án 17 órakor kezdődött a budai Szent Margit Gimnáziumban. Ekkor vehettem kézbe első könyvemet, hátlapján Csoóri Sándor ajánlásával. Hitet adott ezzel, egyúttal hitelt is. Nem győzöm törleszteni. Nemcsak írásban, de személyesen is mellém állt aznap: Serfőző Simonnal együtt ő mutatta be a könyvet. Később meghívtam Százhalombattára egykori iskolám akkori gimnazistái közé. Beteg volt, de nem mondta le a meghívást. Mindig szeretett fiatalok között lenni.
Olvastam az újabb és újabb műveit, írtam is róla. Köszöntöttem 75. születésnapján, esszét írtam a gyerekverseiről és méltatást utolsó, Harangok zúgnak bennem című verseskötetéről. Szakdolgozatom jelentős része is róla szólt. Ritkán, de rendszeresen találkoztunk – egészen az elmúlt évekig. Főleg irodalomról beszélgettünk. A kézfogásában nemcsak egy élő klasszikus jelenlétét észleltem, de – némi pátosszal – azét az emberét is, aki kezet fogott Illyés Gyulával, és mivel Illyés is kezet fogott Babits Mihállyal, ő pedig Ady Endrével, Ady Kiss Józseffel, Kiss József Arany Jánossal, Arany Petőfivel, Petőfi pedig Vörösmartyval, így a testet öltött a magyar költészetet és annak jó szellemét is éreztem a közelében.
Nézem, hallgatom és olvasom a híradásokat. Méltatják írótársak és politikusok. Értékelik közéleti szerepét, irodalmi munkásságát, emberi alakját. „Nagyon szeretetre méltó ember volt, nagyon bájos, nagyon kifinomult” – írja egy politikai ellenfele. Az internetes kommentelők pedig – pro és kontra – hozzák a szokott formájukat, ahogyan két hónappal korábban, Esterházy Péter halálakor is. De ezzel foglalkozni olyan – ahogyan az Oscar-díjas rendező mondta –, „mintha felvennénk egy hangversenyt, összevágnánk belőle a köhögéseket, és azt hallgatnánk”. Nehéz ilyenkor elfogultság nélkül írni, beszélni – akárhogy is viszonyulunk az elhunythoz. Az életmű azonban – immár hivatalosan is – lezárult, és előbb-utóbb helyére kell tenni a magyar irodalomtörténetben és legújabb kori történelmünkben. Amiben mindenki egyetért: Csoóri Sándor a 20 és 21. század megkerülhetetlen egyénisége – mindkét téren.
Írt kisregényt, szociográfiát, forgatókönyvet, de elsősorban költő volt és esszéista. Népi költőként méltatják sokan, és való igaz: paraszti származása és a népköltészet iránti vonzalma nyomot hagyott költészetében. Legnépszerűbb verse, az Anyám fekete rózsa is ennek bizonysága. Csoórit azonban a város is ihlette, érett költészetében több a városi, mint a falusi kép. A korai Petőfi-utánérzések, később a népi szürrealizmus és a beatköltészet felfedezése után olyan költői hangot talált meg, amely rokontalan a magyar költészetben. A jellegzetes Csoóri-vers magja és szervezője a költői kép. Valóságból kibomló szürrealizmus az ő költészete, meglepő asszociációk láncolatával, parlando versbeszéddel, mindenkor személyes hangon. Összetéveszthetetlen Csoóri-sorok: „Most a hadifogságból megtért katonák / egykedvűsége rajtad s kövek álmatlansága, / zöld vagy, mint a köpenyes dió s a szemed véreres – / mintha távoli, lámpás kocsisort / bámulnál éjszakánkint: / dombtetőről egy véget nem érő, lassú temetést.” (Megváltoztál) Közérzet-líra az övé, benne van egy érzékeny művész és egy történelmileg sérült társadalom közérzete.
Esszéiben is költői a nyelv és költői a logika. Mi foglalkoztatta leginkább? A népi kultúra és a modern művészet, a történelem és a mindenkori magyar valóság. Néhány írását érdemes lenne iskolai segédanyagként használni. Különösen azokat, amelyek egy-egy írói életművet vagy esztétikai kérdést világítanak meg. Az iskolai irodalomórák közhelyei (milyen tartalmi-szerkezeti egységekre osztható a mű? milyen költői eszközök figyelhetők meg benne? mi a mű eszmei mondanivalója? ­­– és így tovább) helyett ő sokkal mélyebb és érdekesebb összefüggésekre irányítja rá a figyelmünket. Különleges érzékkel nyúlt a művekhez. „Mintha az édenben tanult volna beszélni – gondolkodni pedig a kiűzetés után.” Többet árul el ez a mondat Csokonai Vitéz Mihály életművéről, mint jó néhány tankönyv és lexikon.
Végül szólni kell a politikusról is. Akkor is, ha Csoóri Sándor soha nem akart politikus lenni, és az utókor sem ezért fog emlékezni rá. A nyolcvanas évek közepéig egyszerű értelmiségiként politizált. A táncházmozgalom támogatásával, amely szellemi kaput nyitott Erdély felé, író-olvasó találkozók ma már elképzelhetetlenül nagyszámú közönsége előtt, vagy a Belvárosi kávéházban barátaival: Konrád Györggyel, Orbán Ottóval és másokkal. Érdemei vannak a rendszerváltás szellemi előkészítésében, előtte pedig annak tudatosításában, hogy a magyar kultúra nem ér véget Magyarország határainál. Később, gyakorlati politikusként is az eszmék és víziók embere volt: a taktikázás, a demagógia idegen volt tőle. A hatalom sem vonzotta. 1990-ben lehetett volna köztársasági elnök, de képviselő sem akart lenni. Politikai szerepeiben is költőként gondolkodott és cselekedett: ez volt az erénye, de a hibája is. Mindaz, amit a kilencvenes években mondott és tett: viták forrása a mai napig. Vitán felül azonban egyedül ő tudott író és költő maradni azon pályatársai közül, akik – egyik vagy másik oldalon – politizálni kezdtek akkoriban. Az ezredforduló után írt versei, időskori költészete: életművének betetőzése.
Csoóri Sándornak, ha individuális korunk logikája szerint gondolkodik, minden oka meglett volna az elégedettségre: látta a világot, műveit olvasták és fordították, kezet foghatott korának legnagyobb szellemeivel, utolsó évtizedeiben pedig megkapott minden erkölcsi és anyagi elismerést, amit magyar művész megkaphat – mégsem volt elégedett. Ha hogylétéről faggatták, gyakran válaszolta ezt: „Úgy vagyok, mint az ország.” Magunknak is a legjobbat kívánjuk, amikor azt üzenjük neki: nyugodjék békében. És magunkkal is jót teszünk, ha újra és újra elővesszük a műveit.

Forrás: Káfé főnix irodalmi és fotóművészeti lap

*

Csoóri Sándor letölthető művei a Digitális Irodalmi Akadémia honlapján