Mert alább családi történetet fogok elmesélni.

Ami azzal kezdődött, hogy Péter egy idő óta arra használja rövidebb-hosszabb hétvégeit, hogy Magyarországon vagy a határokon túl megtett utazásairól virtuális élményekkel – sok-sok fényképpel – térjen vissza. Eleinte nehéz volt eldönteni: a kalandvágy nagyobb az utazásokban, vagy a fotózni érdemes tájak, látványok keresése. Hiszen ez is, az is kellő vonzerő lehet egy ember életében.

Nagyon is rendjén való, hogy aki utazik, fényképezőgépet visz magával (olykor megteszi egy telefon is) és megörökíti útja jelentősebb látnivalóit. Egy idő után a Péter képei mindinkább elárulták: azért kerültek lencsevégre, mert készítőjük ösztönösen is fotós szemmel nézett végig a világon. Ugyanakkor azt se hallgatták el, hogy az ő számára többet mondanak a természet végtelen változatú, antropomorf alakzatai, mint az emberi lények nyüzsgése a térben.

Ráadásul egyre bonyolultabb manapság emberi alakot fotózni – a mindenütt teret hódító személyiségi jogok miatt. Aki személyeket örökít meg, már eleve olyan kommunikációs eszköztárral kell rendelkeznie, amivel a lehető legrövidebb idő alatt leveheti az alanyt a lábáról: közel férkőzik a személyiségéhez, elnyeri az együttműködését.  (Van, aki szabályokkal mit sem törődve, kukkol. Olyankor kap le valakit, amikor az nem is gyanítja… Az ügy, természetesen, pénzzel is megoldható, de egy szenvedély-fotós honnan vegyen annyi pénzt, amikor hobbija annyi befektetést felemészt!)

Péter szemében akár a kővilág is “szebben beszél” az emberalakos fotónál. Számomra különösen rokonszenvesek azok a felvételei, melyek már meglévő, a természet vagy éppen mások teremtette alkotások szépségeit fedezik föl, emelik ki. (Láthatólag ő is örömmel és kedvvel örökíti meg az ilyen látványokat – függetlenül attól, hogy kellően egzotikusak vagy sem.) Így aztán egy szobor, egy épületcsoport, egy tisztás vagy egy hegygerinc, egy hegyi tó vagy vízesés, a felhős égbolt szeszélyes játékai könnyedén a képalkotó ihlet tárgyaivá válhatnak akár Budapesten vagy a magyarországi tájban éppúgy, mint a gyakran fölkeresett Ausztriában, esetleg Hollandiában, Csehországban, Izlandon, Skóciában és másutt.

Cseke Péter számára szinte kizárólagosan a természet az, ami valóságos és személyes vonzerőt jelent. Azt fotózza a legszívesebben, ami a természetben megesik, kialakul, feltűnik vagy éppen csak káprázatként néhány pillanatra megmutatja magát. Ezek pedig nem csupán a fű, a fa, a víz, a szikla, a tenger, a bozót, a havas hegyek és völgyek. Természet a falu és a város, az állat és az ember, az égitestek és a felhők, a hullámok, a tűzhányók, a barlangok mélyei, a földrepedések – mindaz, ami fény-árnyékba rendeződve körülveszi és figyelmezteti az embert, hogy nem egyedüli letéteményese a teremtésnek. Ezzel a szemmel érdemes s kell is nézni Péter válogatott tájvilágát.

***