Boér Péter Pál – Lenolaj

Boér Péter Pál: Önvédelem

Jyll — Tue, 29 Oct 2019 23:56:51 +0000

– Itt döglesz meg, Czakó Gáspár!
A falu esti csendjét kapatos legények csöppet sem békés lármája verte fel. Czakó Gáspárt a zsákutcában, egy sarokba szorítva vagy tizenöten püfölték. Az emberek mind aludtak, vagy úgy tettek, mintha aludnának. Épp hazafelé bandukolt a szomszéd faluban tartott járási közgyűlésről a jegyző és egy gyors- és gépírónő, egy fa mögül lapulva szemlélték az eseményeket, passzívan, mintha mi sem történne. A gépírónő szólalt meg elsőnek:
– Jegyző úr, ezek olyan fiatalok, hogy ha maga odamegy, egy szavával szétrebbenti a társaságot, úgy inalnak haza, mint a kutya, amelyik rossz fát tett a tűzre, ha ráordítanak, aztán leszegett fejjel elsompolyog.
– Nem célszerű az ilyen dolgokba beleavatkozni, Havasiné. Tudja, ahol erőszak van, ott mindig a közbeavatkozó járja meg…
– Jegyző úr! Ezek jó, ha 17 évesek, magának olyan tekintélye van a faluban, elég, ha odavet egy szúrós tekintetet.
– Hallgasson, még észrevesznek, és bajunk lesz!
Gáspárt püfölték. Sem gyáva, sem nyeszlett nem volt, de tizenötödmagával sehogy sem boldogult. Bármerre fordult is, mindig a másik irányból kapta az ütést. Amikor összeesett, már rúgást kapott. Feltápászkodott, érezte, hogy az élete forog kockán. Egy rántással suttyintotta elő csizmaszárából a bicskát és vaktában szúrt. Ekkor vége szakadt a mulatságnak, és tényleg mindenki, az áldozatot kivéve, eltűnt. Gáspár az első házba bezörgetve szólt a gazdának:
– Itt van Benedek, magam védelmében megszúrtam! Szóljanak a szüleinek! Tegyenek valamit! Hívjanak orvost! – aztán hazament.
Falusi viszonylatban már éjszaka volt, talán tizenegy óra. A világháború esztelenségében apja és bátyja is, csöppet sem önszorgalomból, sok száz kilométerre a határtól „védte” a hazát. Húga valamerre szintén elkeveredett a háborúban, csak nővére és anyja volt otthon. Nem tudták, miért nem fekszik le, ahogy szokott, csak a konyhai priccsen dobta végig magát. Egyből észrevették, hogy tiszta vér a feje az ütésektől. Az ingét lesegítve vizes ronggyal enyhítették a fájdalmát.
– Maguk, édesanyám feküdjenek le, ne abajgassanak engem! Bajba keveredtem, azt hiszem, megöltem egy embert.
Azok úgy megszokták a háború keserveit, hogy még zokogni sem tudtak, csak némán csordult végig arcukon a könny. Pár szóban mesélte el Gáspár a történteket. Bitangul kicsinálták, mákszemnyi veretlen hely sem maradt a testén, kék-zöld foltokkal volt teli.
– Na, feküdjenek le, én maradok, és várom a sorsomat!
A sors meg is jött éjféltájt két csendőr képében, és Gáspárt elvitték. A rettenet két szemtanúja közül csak az egyik volt véges-végig harsányan Gáspár mellett álló, aki a borzadalmak szemtanújaként hívatlanul utazott fel a szatmári bíróságra tanúskodni. Bárhogy is győzködte a jegyzőt, az ő gerince nem volt elég erős ahhoz, hogy fel merjen vállalni egy valóságos döntést. Mást se kellett volna tennie, pedig csak elmesélnie az igazat, ám mint megyei köztisztviselő, nem akart mást látni, mint a szörnyűséges késszúrást, a végkifejletet. A megszúrt ifjú három nap után eltávozott… Egy tanú, nem tanú bíróság előtt, cáfolhatatlan tanúbizonysághoz legalább kettő kell. Három év börtönt mértek Gáspárra. Tudta, mit tett, bánta is, azt is tudta, hogy ha nem teszi, akkor most ő lenne halott. Fölvállalta a sorsát, nem zúgolódott. Közben sebes tempóban közeledett a front. A nehéztüzérségi lövegek hangja megszakítás nélkül verte fel a csendet. Három hónapja töltötte a büntetését, amikor a börtönparancsnok magához hívatta… Furcsa hívás volt, mert személyesen nyitotta ki a cellát. Parancsikáló, fegyelmező hangnem helyett, szinte barátságosan invitálta. Mikor már kettesben voltak az irodájában, közölte:
– Téged látlak itt a legtisztességesebbnek, neked adom a börtön kulcsait. Menekülünk a családommal. Cellákat én nem nyithatok ki, ez ellentmond a kötelességtudatomnak. Az is, hogy egy olyan épületet, ami kívülről teljesen laktanyának néz ki, úgy hagynak itt, hogy még ha elvetemült bűnözők is tengődnek benne, menekülésképtelen kiszolgáltatottá tegyem őket. Egészen biztos, hogy felrobbantanák, szétlőnék az épületet.
– Instálom, ha nem veszi tolakodásnak, a szabályzat szerint nem lenne szabad elhagyni a börtönt.
– Én ezt, fiam, most nem veszem szemtelenségnek a részedről. Ahány őr, annyi kulcscsomó, ez csak az egyik. Itt van, tégy lelkiismereted szerint. Ha maradnék, kockáztatnám a családtagjaim testi épségét, a front úgy közeleg, hogy kétségkívül a börtön a várossal, környékkel együtt elesik.
– Engedelmét kérem, a börtön nem fog elesni, hiszen az egy büntetés-végrehajtó intézmény.
– Fiam, látom, hogy vicces vagy. Én megyek, itt vannak a kulcsok.
– Ég áldja meg, börtönparancsnok úr!
Gáspár visszament a cellájába, rabtársai csodálkoztak, hogy saját kulccsal.
– Na, emberek, fogjátok a motyóitokat, és irány hazafelé!
– Te Gáspár, honnan szerezted te a kulcsot, semmiházi siheder?
– Károly bátyám, annak most nincs semmi jelentősége, amilyen gyorsan csak tudunk, tűnjünk el!
– Fiam, nekünk itt motyónk nincs, úgyhogy befogjuk az apostolok lovát, de ha már így alakult, menj, és nyisd ki az összes többi zárkát is!
– Addig innen el nem megyek, míg azt meg nem teszem.
– Na, úgy legyen!
Ki-ki elindult a maga lakhelye felé. Legtöbbjüknek ez néhány faluval odébb volt csak.
Már esteledett, toronyiránt épp nem tudott indulni. Így az úton menve, sötétedéskor az útszéli erdőben húzta meg magát. A hideg éjszakában egy fának dőlve, a tömlöcből magával vitt pokróccal sem igen tudott aludni. Pirkadatkor a szülőfaluhoz közel már tudta az irányt, hegyen át pár óra alatt megérkezett. Félt, hogy mi lesz, amikor a faluba bejut. Az emberek nemcsak, hogy fogadták köszönését, hanem előre köszöntek. Nem tudta mire vélni, annyira jót azért nem cselekedett… Mielőtt bekanyarodott a kis utcába, Benedek apja jött vele szembe, szúrósan nézte.
– Megjöttél?
– Meg, Gábor bátyám.
– Ej, a keserveteket, de ocsmánnyá tettétek ti mindahányan ennek a falunak az életét!
Gáspár nem szólt.
– Na, eredj, mert várnak otthon! – kezet is nyújtott.
Gáspár arra ebből rájött, hogy a bosszúállás elmarad. A háborús időben elképzelhetetlennek tűnő módon leszerelt édesapja éppen itatott. A vedreket kiejtette a kezéből.
– Hát megjöttél?
– Meg, Édesapám.
Nézték egymást, egyikük sem tudott szólni. Az öregember, csak ennyit mondott:
– Ej, ha tudnád, hogy mennyit győzködtük a jegyzőt, hogy tanúskodjon…
– Tudom.
– Adja, Apám, a vedreket, húzzam meg a kútnál vízzel, aztán mehetünk szántani.

Forrás: Boér Péter Pál szerzői oldala

Boér Péter Pál író, költő (1959. június 11. – 2018. április 14.)

“Nagyváradon születtem, 1959-ben. Nem mondhatnám, hogy kesztyűs kézzel bánt volna velem az élet, de még a szorítóban vagyok! Családtagjaim hiperoptimistának tartanak, azt hiszem nem véletlenül. A humort – ezen belül a szatírát, abszurdot – és a romantikát egyaránt kedvelem. Empatikusnak, toleránsnak gondolom magamat. Egész életemet Erdélyben éltem, élem. Anyám révén erősen kötődöm a székelységhez, de Ők már csillagösvényen járnak Apámmal.
Nagyon érdekel a teológia, filozófia, nyelvek, irodalom, és sok egyéb. Fiatalon kezdtem verseket írni, ám a rövid próza vált a nagy kedvenccé.

Köteteim:
2010 – “Nagyító alatt” – novelláskötet
2011 – “Le a láncokkal” – novelláskötet
2012 – “A nonkonformista” – novelláskötet
2013 – “Engedélykérés”- novelláskötet
2013 – “Megtisztult ablakok” – regény
2016 – Fenyőágon füstifecske – regény
2017 – Ködös idill – két kisregény

Írásaim jelentek meg a Bihari Naplóban, a Reviste Familiaban, a Comitatus folyóiratban, a Várad folyóiratba, a Brassói Lapokban, a Reggeli Újságban, a “7torony” irodalmi magazin antológiáiban (2010-2016), a Holnap Magazin antológiájában, a Holnap Magazin nyomtatott mellékletében, az Irodalmi Jelenben, a kolozsvári Tribunaban, a bukaresti rádióban és máshol.”

A világháló adta lehetőségekkel élek:
Lenolaj irodalmi és kulturális műhely
A Hetedik
Héttorony irodalmi magazin
MagyarulBabelben
CINKE
Holnap Magazin
PIPAFÜST
Szabad szalon
Penna magazin
Bukaresti rádió
AlkoTÓház

Boér Péter Pál: Elfekvő

Jyll — Thu, 10 Jan 2019 10:55:01 +0000

Talán száz évvel ezelőttről maradt rájuk a terem, amiben harmincnyolcan nyomták az ágyat. Lajos bácsi, balról a hetediken, épp a terminális légzéssel kínlódott. Középen, egy asztalnál üldögélt Judit nővér, aki hol az egyikhez, hol a másikhoz szólt kedvesen, máskor meg órákon át némán tette csendben a dolgát. Valamit tudott, amit csak a bennfentesek tudhatnak.
– Kapcsolja már ki azt a bömbölő wifit!
– Ez nem wifi, Kalocsai bácsi, azt úgysem tudnám kikapcsolni, csupán egy hétköznapi, harminc éves rádió. Régi slágereket játszanak, azt hittem, nem is hallják, szinte csak zümmög, olyan csendes.
– Bömböl! – Mondta felfújt arccal a kilencvenhat éves Békési bácsi. – Egyébként ki kellene üríteni a kacsát.
– Jól van, Imre bácsi, azt is megcsináljuk.
– Ne nagyon húzza az időt!
– Értem, megtelt, és gondolom, folytatni is szeretné.
– Hogy maga milyen okos kislány, Juditka!
– Elég régen voltam kislány…
– Hány esztendős?
– Harminckilenc.
– A dédunokám lehetne.
– Akkor meg, na figyeljen! Most már némítsa el azt a bömbölőt! – Morgott Lendvai úr a középső sorból. – Tűzszerész voltam, ha nem maga dobálná a számba a gyógyszert, és nem szívószállal innám rá a vizet, két perc alatt összehoznék belőlük egy olyan kombinációt, ami levegőbe repítené ezt az egész kócerájt. Megértettük egymást?
– De meg ám, Jóska bácsi!
– Magának Lendvai úr! Szavamra, nem is sejtettem, hogy ilyen tapintatlan!
– Persze, persze, ne haragudjon, eszembe sem volt megbántani.
– Egyébként mi ez a nyekergés? – Suttogta az ablak alól Kovalcsik bácsi.
– Karádi Katalin.
– Jééééééé! A drága a Katinka, őt nagyon szeretem! Eressze a hangot! Nem! Hagyja így bömbölni! Különben, megkérem a kórház vezetőségét, hogy javítsák meg az ablakot, mert süvít rám az északi szél, lassan belep a hó és idefagyok.
– Nem lehet, Kovalcsik bácsi, augusztus elején, 43 fokban muszáj egy picit nyitva tartani az ajtót, ablakot, különben megsülünk.
– Tényleg? Akkor inkább fagyjunk meg, hagyja a francba azt a marha ajtót. Szóljon Lendvainak, addig ne robbantson semmit, amíg én itt vagyok. Utána azt csinál, amit akar. Mind átmeneti szállást kaptunk itt, a francba… Nem szeretek ilyen szavakat használni, ez olyan alpári, de most muszáj. Itt hallgatjuk egymást, most azt a szerencsétlen Lajost. Őszintén szólva, nagyon kívánom, hogy rövid ideig vesződjön a levegővétel kínlódásával, aztán majd meglátja a nagy sötét semmit. Jó is, hogy itt ez a zene, addig még egy kicsit hallunk valamit.
– Utána is fognak, sőt látni is, bár gondolom, nem pontosan így.
– Ja, maga még fiatal, meg vallásos, én meg már öreg vagyok.
– Ezért férne magára, hogy kicsit elgondolkodjon.
– Hoppá, a kis pisis még ki is oktat!
– Szégyellje magát!
– Bocsánatot kérek, Juditka nővér! Sajnos én lettem, pisis. A pelenkát ki kéne cserélni…
– Milyen jó itt nekünk – Susogta Dalai bácsi. – Már fizetni sem kell. A kölykök végigkutatták az országot, de ilyet csak kettőt vagy hármat találtak. Bár picit nagy ez a kórterem, focipályának is megtenné, de itt ingyen elfeküdhetünk.
– Lehetne másképp is mondani…
– Ne mondja, Koós bácsi!
– De mondom. Haldokolni!
– Nem is haldokolnak!
– Néhányan közülünk, most is konkrétan ezt a tevékenységet hajtják végre. Tegnap, meg tegnapelőtt is volt egy-egy távozó, máskor több. Aztán úgy, apránként vagy szélsebesen, azt senki sem tudja előre, ránk kerül a sor. Nem tudom miért, de olyan tompán látok, azt hiszem, itt telenyomnak nyugtatókkal… Ha igen, akkor hülyék! Ezért meg is lehet sértődni, de most gondoljon bele! Ha körülnéz, lát itt olyan valakit, akinek kedve szottyanna rohangálni vagy hegykén lumpolni?
– Nem sok nyugtatót kapnak, én annyit sem adnék. Mindig a doktor urak írják ki.
– A cseredoktor urak?
– Hogy mondta?
– Itt pár hétnél tovább nem marad meg senki, pedig jó kis nyugdíjas állás, a sok nyugdíjas között. Hoppá! Ezt a kopogást ismerem!
– Milyen kopogást?
– Lépteket hallok.
– Magának rendkívül jó a füle, persze én is hallom.
– Na látja, Juditka kedves, a hallásom nagyon pörög, nem adja fel. Pedig én inkább lennék félig siket, de teljesen önellátó. Az ilyesmi nem tőlünk függ, ezt maga szokta mondani rendkívül bölcsen. Tényleg, vajon mit nem szeretnek ezek az orvosok? Utálják a fonnyadt öregeket? Nem szeretnek lustálkodni? A napi viziten és a gyógyszer kiíráson túl – azt hiszem azt maga végzi –, semmi dolguk. Újonc jön. Nem pontosan olyanok a léptei, mint a tegnapinak!
– Igen, de ő talán maradni fog…
Az ajtóban megjelent Dr Tivadar Jenő, gerontológus, aki egy kutatóintézetből érkezett.
– Jó napot, emberek! Mondom, jó napot, emberek!
– Doktor úr, ők válaszoltak, csak igen halkan tudnak beszélni.
– Na, valami hallási problémájuk van?
– Nem. Ez az életkor következménye. Nálunk az átlag, nyolcvan, kilencven között mozog.
– Az még nem jelent semmit. Puszta tiszteletlenség ez az egész! Tivadar Jenő vagyok. Maguk? Onnan a sarokból? Látom, hogy mozog a szája, de nem értem mit motyog.
– Lenkei Lajos…
– Nővérke, maga itt tolmács is egy személyben?
– Judit nővér a nevem. Igen, ha úgy tetszik mindenes vagyok. Ismerem a pácienseket.
– Ők az én pácienseim, tessék ezt megjegyezni!
– Megtörtént, doktor úr.
– Mi ez a mélabús nyekergés?
– Honnan hallja, doktor úr?
– Abból az irányból.
– Az a rádióm. Régi slágereket adnak épp.
– Remek, tekerje fel a hangerőt! Egyébként, minek az ilyen depressziókeltő marhaság? Tegyen hiphopot! Legyen a teremnek feelingje!
– Még fél ingje sincs, kisöreg – szólt a hozzá viszonylag közel fekvő Dömötör bácsi.
– Én, öreg? Akkor maga mi?
– Az ükapja lehetnék, ahogy így elnézem. Hány éves, kisfiú?
– Doktor úr, Demeter!
– Dömötör!
– Milyen suta név.
– Ha maga mondja. Na, doktor úr, hány éves?
– Huszonnyolc!
– Épp ennyi idős a dédunokám és várandós. Ha Isten is úgy akarja, megérem az ükunokámat.
– Ne szemtelenkedjen, öreg! Érti!? Maga tényleg egy vén csoroszlya! Nővér, hangosítsa már végre fel azt a rádiót!
– Lehetetlen, doktor úr, néhányan belepusztulnának…
– Nővér, maga szándékosan járat le a betegeim előtt?
– Bocsánatot kérek, de úgy gondolom, egyiküket sem ismerheti még a kartotékokból sem, csupán másfél órával ezelőtt érkezett. Nyomatékosan kérem, hagyja a rádiót így. Megvan a saját napi programjuk, rengeteget gondolkodnak. Mi azt mondanánk, nosztalgiáznak, valójában olyan helyzeteket élnek újra, amelyekről azt gondolták, nem is emlékeznek már.
– De miért nem mozognak legalább egy keveset?
– Mert kacsa, pelenka, ilyesmi szükségeltetik ahhoz, hogy létezzenek. Ugyan, páran segítség nélkül fel tudnak ülni az ágy szélére, némelyeket felsegítek, és ott vagyok mellettük, másokat párnákkal kitámasztok, amíg nem szólnak, hogy vissza szeretnének feküdni.
– Figyeljen ide, kislány!
– Elnézést, már elég régen voltam kislány…
– Szemtelen! Ki van rúgva, érti? Ki van rúgva!
Ekkor, Lajos bácsi, a hetediken, felfüggesztette a terminális légzését és elkezdett kiabálni.
– Kirúgás! Tapolcai, kihasználva a játékvezető figyelmetlenségét, úgy nyolc méterrel előrébb helyezte a labdát az öt és feles sarkától, már zúdította is kifelé. Bőven a fél pályán túlra repült a labda, Szalkai levette, táncol, táncol, balra passzol, előre Cikóriának, aki két ellenfél közül visszapöccinti a középen rohanó Verebesnek. Ő egyenesen vissza Szalkainak, akit egy méterrel a tizenhatos vonalán belül Szuhai felvág és rohan tovább. A fejét sem meri fogni, úgy tesz, mintha nem történt volna semmi. A játékvezető láthatatlanul vakarássza a fejét, majd a tömör hurrogás hallatán kénytelen belefújni a sípba. Maga Szalkai rendezi a büntetőt. Hátrál, nekifut, és védhetetlenül a bal felső sarokba repíti a lasztit. A kapusnak mozdulni sem volt ideje.
Ekkor Lajos bácsi befejezi a közvetítést és az életét is.
– Na látja, így gyógyít a jelenlétem! Ez az ember azelőtt fuldoklott vagy mit csinált.
– Terminális légzést, doktor úr…
– Most pedig ordibál, tehát meggyógyítottam!
– Á igen, meggyógyult. Valamikor, amikor kimondta a kirúgás szót, velem kapcsolatban, elindult benne egy utolsó gondolat, és legyőzött minden gyengeséget. Sportriporter volt, most közvetített.
– Nahát, milyen ügyes! Ezt csinálja meg minden nap néhányszor, örülni fognak a szobatársak.
– Már nem csinálja többször, doktor úr.
– Miért?
– Mert éppen most halt meg…
Az orvos elsápadt.
– Gézukám, ég veled!
Susogta Halmai bácsi a középső sorból, majd elhallgatott.
– Drága jó Istenem, szegény Halmai bácsi!
– Mi van vele?
– Jó barátok voltak, ő is meghalt.
Az orvos egyre sápadtabb lett. Nem rúgom ki na, nem kell mindent mellre szívni… Én egy adatfeldolgozó intézetből jöttem, ahol vizsgálati anyagokkal és statisztikai adatokkal dolgoztunk, nem emberekkel. Ilyen rossz állapotban levő idősekkel soha nem találkoztam eddig, még az egyetemen sem. Egyébként valami hihetetlen ostobaság azt diktálta, hogy az emberi élet korhatára bármeddig kitolható, az egész csupán akarat és megfelelő kezelés kérdése…
– Tudja minek örülök? Hogy éppen tegnap volt itt Bálint atya, az egész kórteremből majdnem mindenkit megáldoztatott.
– Ilyen is van itt? Ez nem törvényellenes?
– Miért lenne az?
– Kérem szépen, nekem ez igencsak furcsa…
– Amilyen gyorsan változott a terembelépéshez képest, úgy vélem, talán arra is van esély, hogy lelki értelemben is meggyógyuljon. Nem szeretnék nagy szavakkal dobálózni, különben is maga az orvos, nem én. Azért lehetőleg még egyszer ne mondja ki a kirúgás szót, mert… Egy kicsit közelebb hajolna?
– Ne közvetlenkedjen!
– Nyugodjon meg, a betegek javára teszem.
Judit nővér, a lehető leghalkabban súgta az orvos fülébe.
– Ez itt egy családi vállalkozás. Ne értse félre, nem csak az enyém, az egész rokonság támogatja az intézményt. Még van két hasonló az országban, és az emberekkel elhitetjük, hogy ténylegesen ingyenesek. Ugyan kapunk egy kevés állami segítséget, ami ahhoz elég, hogy a felszínen maradjunk. Tehát a kirúgás szó nem helyénvaló. Érteni méltóztatik?
– Értem, értem…
– Most pedig van még egy nagyon komoly kérdésem. Pár perces tapasztalatai után, úgy érzi, maga is néhány nap múlva eltűnik, mint elődei vagy számíthatunk az együttműködésére.
– Maradok, főnökasszony!
– Kérem, ne hozzon kellemetlen helyzetbe a betegek előtt. Menjen, viziteljen le mindenkit, mérjen pulzust, lélegeztessen, simogassa meg a kezeket, fejeket, arcokat. Itt mindenki tudja, mire vár, de senki sem örül neki túlzottan. Megértette, doktor úr?
– Igen nővérke. Remélem tíz, húsz év múlva felnövök a bizalomra.
– Még mindig ordít a rádió!!! Kikapcsolnák végre?
– Máris, Kalocsai bácsi!

***

Boér Péter Pál író, költő

Boér Péter Pál: Süntelenül

Jyll — Sun, 16 Dec 2018 16:18:53 +0000

A dombtetőn, a völgy árnyékos oldaláról, egy ritkás, hosszú borostájú szerzet figyelte a felé közeledőt. Nagyon szép volt az a völgy, ahonnan araszolva döcögött felé valami olyasmi, mint a mesebeli kis gömböc. Gyakorlott szeme, messzelátó nélkül is észrevette a térden aluli lábakat, így megértette, hogy a felpuffadt zöld dió formájú teher gyalogtúrája nem önerőből történik, mert széttaposott emberi cipellők csoszogtak alatta.
Terhével eltakarta a mögötte húzódó erdősávot. Lassan, a jobbján magasodó löszfalat is eltakarta. Közeledett. A figyelő ember pedig a domb tetején állt.
A bandukoló, bár tökéletesen ismerte a helyet, minden magaslatról az gondolta, hogy felért a tetőre.
Persze, amikor az ember két centinyit lát csak cipője orra elé, érthető ez a jelenség. Nem adta fel, pedig terhe lassan már betakarta, s bár kőhajításnyinál is közelebb volt, a cipői sem látszottak már. Valahogy mégis felért. Szeretett volna megfordulni, vagy megpihenni, de ebben a helyzetben ez teljesen lehetetlen volt. Állt, tehát, mint mákszemnyi csiga a hatalmas csigaház alatt.
– Erő, egészség, jóember! Mit cipel a hátán?
– Én kérem semmit! Csupán csak ezt a mogyoró méretű, apró hátizsákocskát hajítottam magamra. Talán a hámját látja?
– Nem uram, maga egyre inkább világháborús víziaknára hasonlít, csak úgy nőnek ki puttonyából a lólábak.
– Hihetetlen! Ezt az egészet honnan veszi? Ismétlem, semmi sincs a hátamon, bár nem lehetetlen, hogy a kis unokám belecsempészte a sünfiókáját. Nagyon szereti, hiába mondom neki, hogy engedje szabadon. Az erdőszélen, a második házban lakunk, ott, látja?
– Én igen, de maga nem.
– Honnan veszi? Tökéletes a látásom, a sasé sem jobb!
– Amennyiben a hangyákat vizslatja, elhiszem. Nem sünóriás van a hátán? Van nálam egy irdatlan patkómágnes. Ott, negyven, ötven méterrel odébb tartom egy tokban.
– Mondja, ki a túró maga?
– Én kérem a lólábkilógástalanító vagyok. És maga?
– Hasonlít a szakmánk, én lólábtalanító vagyok.
– Na idefigyeljen! Úgy tűnik, van egy nagy közös lóláb, ami átvette az összes többi szerepét. Nyugodtan dőljön hátra, a földig ér, sőt be a völgybe. Megtámasztja! Várjon, itt ez a rönk, leülhet. Ha elmondja a nagy, megnőtt össz lóláb kilógásának titkát, segítek visszaszerelni.
– Uram, maga gondolatolvasó!
A kérdező rutinos ember volt, tudta, hogy valamibe, talán az egész lóláblógás megoldásába belenyúlt.
– Homályosan, derengően csupán azt mondhatnám, némi emberismeret és empátia többlet dagasztja jellemem, és persze a hihetetlen szerénység.
– Értem. Akkor el kell mondanom, igen, leszereltem őket és bár olyan kövérek voltak lábak nélkül, mint két óriásvakond, de a hámot, lószerszámot és minden egyebet cserélnem kellett. A hengergőzéstől már elfogytak, úgy néznek ki, mint két sovány vipera, vagy vízisikló…
Vajon miről beszélhet ez az ember, gondolta a furcsa szakmájú kiderítő mester. Ha jelét adja, hogy az egészből egy szót sem ért, baj lehet, sőt még abból is, ha félrekérdez. Tehát még hagyta egy picit.
– A lovaim…
– Igen bizony, a lovai.
– Segít visszaszerelni?
– Segítek!
Vajon mit akar ez visszaszereltetni, gondolta.
– Nézze, egy hónappal ezelőtt jutottam arra a döntésre, hogy a nyolc patás helyett, kéthengeres meghajtású szekerem lesz. A kocsik is gyorsabban mennek, nem? Ám ezek a lovak nemsokára spárgányira fogynak.
– Milyen lovai vannak?
– Márkásak kérem, szabvány méretű lábakkal. Most már be kell vallanom, hogy ez tényleg az. Ideraktam a hátizsákba – a nyolc aktív láb mellé – az összes pótalkatrészt. Ezek felcserélhetőek, bármelyik bárhová visszaszerelhető.
– Értem.
A kérdező válasza, ebben az esetben igazság közelinek látszott. A lólábkilógástalanító, megszokta a meghökkentő helyzeteket. Belül nagyon nagyra tátotta a száját, mert ilyenről még ő sem hallott, de ha kimutatja, a puttonyos visszakozik, és az egész lólábkilógástalanítás bedől a duga mélyébe.
– Hány csavarkulcsa van?
– Minden szerszámból van épp annyi, hogy ha segít egy fűrészbakra felrakni a lovaimat, húsz perc alatt visszaszereljük a lábakat.
– Első, hátsó lábak?
– Nem, kérem! Mondom, hogy mindegy, mert szabványlábak.
– Ember, nagyon jó ember, fogja meg a kezem!
– Már hogyan tudnám ekkora súly alatt? Alig látom a cipőfűzőjét.
– Nyissa ki végre a szemét!
– Jé, ez a hasam!
– Úgy van. A nagy lóláb összement, a kicsik is visszahúzódtak. A hátán, most tényleg maximum almányi hátizsák csücsül. Úgy látom, meggörbítette! Mondja, szokott felelőtlenül beszélni?
– Előfordul kérem tisztelettel…
– Mondta már azt, hogy így, vagy úgy görbüljön meg? Soha nem szabad ostoba vágyakat – mondhatni átkokat – árasztani sem másra, sem magunkra!
– Mondtam ilyet, kérem szépen, amikor leszereltem a lólábakat, mert úgy tudtam, ezeket nem lehet leszerelni.
– A hátizsákjából megint kilógott a nagy, központi teherviselő patkós. Vallomása után, maga is kiegyenesedett!
– Jaj de kedves! Nem tudom hogyan csinálta onnan, de megvakarta a hátamat is, ami már nagyon viszketett.
– Dehogy, kérem! A kilógó lóláb patkója, összementében végighorzsolta. No, megoldottuk a rejtélyt, magának már nincsenek kilógó lólábai, a lovairól nem szerelt le semmit, menjen szépen haza!
– Köszönöm, uram! Parolázzunk le, ha gondolja tegeződhetünk is.
– Törme Lék vagyok, barátaimnak csak Lék.
– Panda Bende vagyok, szólíts nyugodtan Panda Bendének.
A jövevény, sudár egyenesre kiegyenesedve, hetykén szedte lépteit a völgy felé és lassan távolodott.
– Egy újabb lóláb lógást ikszelhetek ki… De akkor mi a szöszt láttam, ha vallomása szerint nem lóghatott ki semmi? A pasas azt mondta, nem szerelte le a lovainak a lábát, tehát hazudott. A lóláb kilógásának oka a kettős hazugság… Egyszer azt mondta, hogy leszerelte, másodszor azt, hogy nem. Végül is, valami köztes megoldást alkalmazhatott, engem is jól átvert! Csak azt nem tudom, hogyan tűntek el a kilógó lólábak? Még tanulnom kell, fejlődni, hogy a bonyolultabb eseteket is meg tudjam fejteni, talán a hölgy napos oldaláról…

***

Boér Péter Pál író, költő

Boér Péter Pál: Móres

Jyll — Thu, 22 Nov 2018 09:38:00 +0000

– Emberek, mars fel a remorkára*! – dörrent oda meglehetősen barátságtalan hangon a csákányaikat és lapátjaikat szorongató, azokra támaszkodó, még majdnem alváson túli világban kábuló munkatársaira Korompi Béla.
Sem főnök, sem parancsnok nem volt, hivatalosan semmiképpen, a valóságban annál inkább! Béla, egy tipikusan „csöntörők”** alkat volt. Alacsony, a válla szinte olyan széles, mint a testmagassága, nyaka is fejének szélességével vetekedett. Ha reggel befogják egy eke elé, képes lett volna estig húzni a ló helyett. Szóval szétrobbant az energiától, ami fizikai munkában semmi esetre sem hátrány.
Munkaidejük sötétben kezdődött és sötétben ért véget, de Bélának mindig maradt még az otthoni munkára és kocsmázásra is ereje. A többiek vagy az egyiket, vagy a másikat végezték el hellyel-közzel. Ha kocsmázásra nem jutott, lementek a saját pincéjükbe, azt ki nem hagyták volna, de a lehető legkorábban ágyba zuhantak. Így sem maradt több öt, hat órányi alvásnál.
Az erős testalkat mellé – finoman fogalmazva – erős egyéniség is párosult. Önkéntes rabszolgahajcsárként, mindent és mindenkit túlteljesített. Szidta, gúnyolta kevésbé erős társait. A vicc szintjéig ezzel nem is lenne baj, ez egy ilyen munka. Egész nap talicskát kell tolni, csákányozni, lapátolni, zsákban hordani a homokot és földet a töltésre. Nem egy úri passzió.
Mindenütt voltak munkavezetők, hivatalból odarendelt hajcsárok, ám ahol Béla dolgozott, ott megspóroltak egyet, mert egész napját, a fizikai munkához való erejével, szinte kéjes szórakozásszerűen élvezte ki. A gond akkor kezdődött, amikor az első munkanapon, a rögtön utána teljesítőre kezdett el üvölteni.
– Te taknyos! Milyen ember az ilyen! Fogjad a lapátot, oszt’ rakjad, toljad a talicskát! Dolgozunk, nem játszunk, látod, hogy épül a töltés!
Korábbi barátja csendben visszaszólt.
– Én már tisztára kifulladtam, mindjárt folytatom, csak szusszanok egyet.
– A lusta disznó fejedet! – és lekevert egy nagy büdös pofont.
Hatalmas verekedés kerekedett, de nem tartott sokáig, Béla kiütötte, így korábbi barátja – tetszett, nem tetszett –, kénytelen volt másodiknak mögé sodródni, a többiekről nem is beszélve. Béla vérszemet kapott, úgy csépelte a gyengén teljesítőket, mintha neki dolgoztak volna, pedig egy petákkal nem kapott többet, vagy kevesebbet. Napi bérben kubikoltak.
– Jól élünk, dolgozunk egész nap, még fizetnek is érte, ti meg a fejemre hozzátok a szégyent!
Durr egy pofon jobbra, durr egy másik balra. Zsákolás, lapátolás, talicska tolás közben, hajnaltól estig még harsány nótázásra is maradt ereje. Azt végképp nem értette, hogy egyik-másikuk miért kevesli az éjszakai öt-hat óra alvást, neki két-három is elég lenne, de ha napokig nem kell aludni, az sem gond.
Vasból volt és lassan szépen vassá gyúrta környezetét saját ízlésére. A legények remegő gyomorral keltek, idegtől gyötörten nyomták a napi nehéz munkát, és még az oda-vissza úton, az utánfutón sem volt nyugtuk. A bóbiskolás bűncselekmény számba ment Bélánál.
– Lusta dögök, üljetek egyenesen, fogjátok a szerszámokat katonásan, keményen! Mi lesz veletek a seregben, taknyos nyápicok?
Béla saját korosztályának egyeduralkodójává nevelte ki magát, de senki nem szólt semmit. Az öregebbek örültek, hogy van egy erős, kemény ember, aki nem csak jól bírja a munkát, hanem ráncba is szedi a lődörgő, lusta pelyhedzőállú taknyosokat.
Nos, az esténként legurított hat-nyolc sör, nem kevés pálinka és bor után már a kocsma is kiürült, ha Béla ott volt. Úgy iszkoltak el a vendégek, mint agyon ijesztett nyulak.
Béla úszott a gyönyörben, karriert csinált! Ennél többet az életben soha nem akart. Életcélja a reggeltől estig, vagy azon is túli dolgozás, jó kemény fizikai munka, annak minden formájában. Este egy kis itóka, no nem sok, csak amennyi egy férfinak jár. Éjféltől három-négy órát aludt, reggel kezdte elölről.
Ami neki paradicsomi állapot volt, az összes többinek pokoli. Nagyon-nagyon a begyükbe került. Ha a járdán nem tért ki neki valaki, egyszerűen nekiment, rosszabb esetben be is húzott kettőt, hármat. Soha nem sportolt, de annál többet dolgozott. Olyan kerületű bicepsze volt, hogy az a méreten felüli kategóriába esett, közelebb állt a sonkához, mint az emberi kézhez.
Sokakra rájárt a rúd, de a sor végén álló Samu és Balambér nagyon berágtak, hiszen őket verte a legtöbbet. Ha csak ordított volna, azt már lassan megszokták, azt is, hogy a kedvéért háromszor annyit kellett dolgozni ugyanazért a pénzért, mint normálisan, de ennyivel nem úszták meg. Ekkor kezdtek el terveket szőni.
Előbb csak csendesen kesergő fantáziálásokat, aztán egy este úgy döntöttek, másnap reggel nem Béla lesz az első a gyülekezési helyen. Ezt egyetlen alkalomra is nehéz volt megoldani, mert a mindig energia dús Béla, bő félórával, mindenki előtt kötelességtudóan megjelent, hiába érkeztek a többiek is a rendes idő előtt, már kezdte is az aznapi “lustadisznózást”, néhány fület csengető, hajnali pofon kíséretében.
Balambér és Samu összekapták magukat, fél háromkor felkeltek és felszerelkeztek. Féltek! Nem akartak semmi egyebet, csak egy igazi mórest, olyan észhez térítő meglepetést adni, az önmagát lassan falu rémévé kinőtt Bélának.
A dűlőn, egy rövid erdős szakaszon várakoztak, jó messze mindentől és mindenkitől szőlőkarókkal a kezükben. Az emberek még az igazak álmát aludták. Béla megjelent. Nem lehetett összetéveszteni, olyan széles volt. Alacsonyságát ellensúlyozva, mikor senki nem látta, akkor is kihúzott háttal járt. Tekintélyét nem pazarló, elbízott, hetyke léptekkel közeledett. Az eredeti terv szerint jobbról, balról oldalba simították volna két-három csapással, aztán a bátrak fegyverét, a gyávákéra cserélve elfutottak volna.
Béla nagyon ijesztő látványt keltett, a még nem is hajnalodó éjszakában is.
– Te Samu, ez megesz minket! Ha felismer, apró darabokra szed…
– Rosszabb is van annál, el is költözhetünk azonnal! Egy életre nem lesz nyugtunk a nap egyetlen pillanatában sem.
– Rendben, nem ismerhet fel! Várj, épp itt jön, csendesedj! Állj a fa mögött, mert még az árnyékot is észreveszi ez a bivaly. Most!
Kiléptek mind a ketten, és mikor Béla már háttal volt nekik sújtottak. Úgy terült el, mint egy ledobott homokzsák. Meg sem mozdult többet. A két fiatal visszaállt a fa mögé, és egy kicsit várt.
– Ez nem mozdul. Miért nem kel fel?
Odaléptek, megfordították. Kemény, nyugodt tekintettel, nyitott szemekkel nézett rájuk a halott Béla.
– Ez meghótt!
– Meg. Tűnjünk el, de gyorsan!
Eldobták a karókat és futottak az életükért, vagy maguk sem tudták már miért. A szőlőhegyen, egy pincében húzták meg magukat. Délutánra előkerültek, nem sokat tudtak az ujjlenyomat vételről, sem más ilyesmiről, de olyan egyértelmű volt minden anélkül is, hiszen ők ketten tűntek el, mindenki más megvolt.
Búvóhelyektől bár hemzsegett a környék, de nem sokat veszítettek avval, hogy hamar megtalálták őket.
Vallottak. Nagyjából azonos büntetést kaptak, ennek ellenére az egyik nagyságrenddel kevesebbet töltött, mint a másik, aki rosszul viselte a fogság első szakaszát, és oda nem illő szavakkal ordítozott a bíróra. Nem kellett volna, akkor neki is harmadolnak, negyedelnek, amnesztiáznak.

Nagy temetés volt, senki nem maradt otthon.Nemigen sajnálták, sokan csak azért mentek, hogy lássák őt holtában. Meg aztán a faluban fél évre a hétköznapi unalmat az eseten való csámcsogás váltotta ki. Kubikosék dolgoztak tovább, mintha mi sem történt volna. Vagy mégis? Egy ember tragikus halála árán egy kicsit nyugodtabb munkakörülményekre leltek.

***

* utánfutó
** alacsony, vállas, erős testalkatú.

****

Boér Péter Pál író, költő