Hornyik Anna: A seftelő

Jyll — Fri, 19 Aug 2016 18:16:10 +0000

Mindenki seftel. Én is. De az én árum nem látható, ára mégis van, sőt, nagyon borsos ára, amelyet megelőlegezett bizalommal fizetek. Olykor pénzt is költök a saját magammal kötött üzletre, de nem az én zsebembe folyik a pénz, hanem azokéba, akik segítenek nekem megkötni az üzletet saját magammal…
Először a falut cseréltem el kisvárosra. Hogy miért?
A falu túl kicsinek bizonyult számomra: ámbár a természet határtalan gazdagsága, állandó megújulása vett körül, a falusi életből fakadó magányérzetemet nem enyhítette sem a természet, sem a teendők, mert a közvetlen emberi környezetemre való ráutaltságom egyfajta vaspáncélként szorongatta az örökké nyugtalan, játékos, komolytalan, felületes belső világomat. S amíg az istálló, vagy a házi tyúkhúsleves, netalán az alvás előtti vaníliás tejbegríz szívet melengető illata azt az ígéretet sugallta nekem, hogy hazajövök, a kiábrándító egyszerűség és földhözragadtság szökésre, menekülésre sarkallt. A tyúk kopasztását, belezését, a hal pucolását, a házi tészta gyúrását, a ringlószedést, a krumplikapálást, hagymadugást, borsó pucolását, sárgabab szeletelését, a sáros kertben való mezítlábas (vagy, ahogy mi mondtuk: meztélábas) szaladgálást, a csendes olvasásokat – mind-mind elcseréltem a kisvárosért, abban a reményben, hogy az efféle magány fojtogató celláját is magam mögött hagyhatom a faluban.
A kisvárosban ugyan nem volt istálló, sem házi tyúkhúsleves, de pipacs, mákvirág sem, viszont a zabolázó egyszerűség helyébe az egyfajta szabadságot sugalló újszerűség és értelmiségi légkör került. S odaadtam a természetet a konzervatívnak konzervatív szempontból nem mondható életért, ahol már fagyasztott csirkét, előre tisztított halat, zacskós levestésztát, kukacoktól mentes, egyforma ringlókat, óriás krumplikat, dunsztos gumival körbecsavart hagymát, fagyasztott borsót és sárgababot vehettem, és magas sarkú cipőben tipeghettem a járdákon még esős időben is. Színházba járhattam, táncolhattam, szép lehettem és mind kevesebbet olvastam. Az évek gyorsan múltak, és rájöttem: ebben a lendületes életben addig lehetek fiatal és zabolázatlan, amíg nem állapodok meg. Mert, amint megállapodtam, a kisváros számomra újra faluvá fog válni, olyan természet nélküli faluvá, amelyben csupán az elvárás és a szürke, érzéketlen hétköznapok várhatnak majd rám. S amint körülnéztem a kisvárosban, rájöttem, hogy mielőbb le kell zárnom fiatalságom (azaz mielőbb hagynom kell, hogy bekössék a fejem), különben mások teszik meg majd helyettem. Sürgősen el kellett cserélnem a falut – amit a kisvárosra cseréltem -, egy élettársra, mert minél tovább szerettem volna szabad emberként élni, annál inkább fenyegetett a kisváros még kisebb polgárainak fürkésző tekintete, és abban reménykedtem, hogy egy megértő társsal az oldalamon talán el tudom kerülni az általam is nehezen megfogalmazható szabadság utáni vágy elfojtását.
S elcseréltem a falut, amit kisvárosra cseréltem, egy élettársra, olyanra, aki megértette cseréimet, és akivel később elcseréltük a kisvárost egy nagyvárosra. Cserém sikeresnek tűnt, végre megkaphattam a személytelenséggel járó szabadságom. Viszont a nagyvárosban már a csatornaszag ringatott álomba, a hal ízű csirkepörkölt és a benzinszagú kenyér oltotta éhségemet, de ez mit sem számított, hisz olyannyira el tudtam tűnni a tömegben, hogy olykor még saját magam sem találtam meg benne. Az annyira áhított szabadságérzet mellékterméke, a mások által nehezen elviselt magány nekem vágyott érzet volt. Ahogyan viszont múlt az idő, a magányra a védtelenség is rányomta a bélyegét, oly intenzitással és változattal, hogy szinte elviselhetetlenné vált, mert ezt az újszerű érzést fizikai megnyilvánulás is követte.
Lelkemben még mindig egyszerű, természeti ember lévén – mert a lelkemmel eszembe sem jutott seftelni – csak értetlenül néztem a védtelenségemet lihegve leső nagyvárosi elfajzottakat és szöktem, futottam… Rájöttem, hogy a falubeli, sárban való mezítlábas járkálást egy véget nem érő, testi épségemért megtett, maratoni futásra cseréltem fel.
Mindenki seftel. Én is. De az én árum nem látható, csak ára van…

A seftelő – Lenolaj

Hornyik Anna: A seftelő