Kedvenceim közé tartoztak az egyszerű palóc ételek, a krumpli laska, a szilvás gombóc, a krumpliganca, ismertebb nevén a bukta. A jó édes”csinált tej”, ahogy mifelénk hívták, közérthetőbb nevén a tejsodó és a madártej még ezeknél is nagyobb kedvencem volt.

Érdekes módon a tükörben sosem láttam magam kövérnek, pedig nagyon sokszor nézegettem magam benne. Kamasz koromban vagy ettem, vagy a tükörben szemlélgettem kerekded arcomat, amit akárhányszor néztem, mindig szépnek találtam. Hamar megjelentek rajtam a tinédzserkori pattanások, sokszor el is mérgesedtek a zsíros és nem éppen diétás ételektől, de én ezzel mit sem törődtem, továbbra is a tükörbe voltam belebújva, és közben a jobbnál jobb süteményeket habzsoltam.

Nővérem 12 évesen sütötte meg az első palacsintáját, én pedig első voltam annak elfogyasztásában. Egyszer nagyon régen, még kisiskolás koromban volt egy felejthetetlen nyári reggelim. Édesanyánk tízóraira virslit készített nekünk. Aznap korán elment dolgozni, amikor mi elkezdtünk a testvéremmel falatozni, már nem volt otthon. Nekem azonban kevésnek bizonyult a kiporciózott adag virsli, ezért kértem a testvéremet, hogy adjon még az övéből egy darabkát. Azt válaszolta, egyformán kaptunk, ezért nem ad, de én nem adtam ám fel, amikor véletlenül máshová pillantott és nem a tányérjára, akkor elcsentem tőle egy falatot. No, neki sem kellett több, repült a kezéből az ötágú villa egyenesen a bal felkaromba. Még jó hogy nem a szemembe! A nyomát azóta is magamon viselem. Megérdemelten. Ezután picit visszafogtam magam a torkosságban, de azért nem nagyon. Emlékszem egyszer az iskolába menet a közeli ABC-ben kakaós csigát vásároltam, de már nagyon kellett sietni az autóbuszhoz, hogy el ne késsek az iskolából, és a nagy sietség miatt a boltban felejtettem az iskolatáskámat. A reggelim nálam volt, és ez volt a lényeg. Csak az iskolában vettem észre, hogy nincs meg a könyveimmel teli táskám. Na, uzsgyi vissza! Hol gyalogosan, hol futva tettem meg az egy kilométeres utat, már amennyire akkoriban én tudtam ezt a mozgásformát utánozni. A suliból természetesen jól elkéstem. Utána már hamarabb indultam a buszhoz, hogy legyen időm megvenni az „agyserkentő” reggeli betevőt. Nem volt olyan étel, amit ne szerettem volna, illetve csak egy, az pedig a leves, mégpedig a húsleves cérnametélttel. Világgá tudtak volna kergetni vele. Lehet, hogy ezért is került sor az életemben saját specialitásom a gyufaleves elkészítésére? Biztos vagyok benne. Megosztom veletek is a receptjét:

Vegyél egy kilónyi karajcsontot, tedd fel főzni nagy fazék hideg vízben, szépen szedd le a habját, majd ízesítsd be minden belevalóval, és amikor már majdnem teljesen kész suhints bele egy doboz gyufát, ami a gáztűzhely fedeléről egészen véletlenül pontosan belepottyan. Hát ezt az érzést soha nem felejtem el! Ez a leves a vasárnapi ebédhez készült volna négyfős családom számára. Megkóstolva – még a gyufás skatulya beleesése előtt – igen finomnak találtam. Utána már nem kóstoltam meg, mert hamarjában a szomszédos lakatlan ház kertjében landolt. Gyorsan elővettem egy „zacskós” levest, szerencsémre volt otthon, és déli tizenkét óra magasságában elkezdtem főzni az aranysárga Újházi-tyúkhúslevest.

A párom ebből a „kis incidensből” semmit sem vett észre, csak a gyermekeim kuncogtak az orruk alatt, amikor elköltöttük a vasárnapi ebédet. Azóta is jókat mosolygunk, amikor – szigorú titoktartást esküdve – lányaimmal felemlegetjük a gyufaleves „jóízű” történetét.

Magdus Melinda alkotásai a Lenolaj.hu oldalán