Három éves korától tanult hegedülni, két év múlva pedig már zongorázott is, később a trombitálás művészetét is elsajátította. 9 éves korában írta első szerzeményét. 12 évesen szüleitől kapott egy bábszínházat, és ennek bábuival zenés darabokat játszott el, sőt a muzsikát is komponált hozzá. A Westminster School-ban és az oxfordi Magdalen College-ban, majd a Royal College of Music-on tanult.

Első felesége Sarah Hugill volt, akivel 1972. július 4-én házasodtak össze, két gyermekük született, Imogen (1977. március 31.) és Nicholas (1979. július 2.). Lloyd Webber és Hugill 1983-ban váltak el. Második feleségét, Sarah Brightmant 1984. március 22-én vette feleségül. (Brightmannak adta Az Operaház Fantomja főszerepét.) Ez a házasság sem tartott sokáig, 1990-ben békében váltak el, barátok maradtak. Jelenlegi élettársa, Madeleine Gurdon-t,  őt Andrew Lloyd Webber 1991. február 9-én vette feleségül, és három közös gyermekük van: Alastair (1992. május 3.), William (1993. augusztus 24.) és Isabella (1996. április 30.).

Sir Andrew Lloyd Webber
(1988)

Webbert 1992-ben lovaggá ütötték, 1997-ben pedig megkapta a nem örökölhető főnemesi rangot, mint Sydmonton Lloyd-Webber bárója, Hampshire megyében. (Főnemesi címe kötőjeles, de családneve nem.) A 87. személynek sorolták be A leggazdagabb britek listája a Sunday Times szerint 2006-ban című névsorban 700 millió fontos (kb. 265,8 milliárd forintos) felbecsült vagyonnal.

Politikailag a Konzervatív Párt támogatója, annyira, hogy külön zenét írt a párt kampányához. Az elmúlt években azonban eltávolodott a konzervatívoktól.

Sir Andrew Lloyd Webber 2005-ben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét a magyar kultúra támogatásáért, nemzetközi hírnevének öregbítéséért és műveinek magyar feldolgozására biztosított egyedi lehetőségekért.

Lord Lloyd Webber a viktoriánus művészet szenvedélyes műgyűjtője. Gyűjteményének darabjait egy kiállítás keretében bemutatta a Royal Academy-n 2003-banPre-Raphaelite and Other Masters – The Andrew Lloyd Webber Collectioncímmel.

Webber első musicalje Tim Rice szövegíróval a The Likes of Us volt, mely Thomas John Barnardo igaz történetét dolgozta fel. Ezt a musicalt nem adták elő egészen 2005-ig, amikor színpadra állították Andrew Lloyd Webber Sydmonton Festival-ján. Lloyd Webber és Rice sok pop dalt írtak.

A zenének és a szövegnek van egy könnyed és élénk varázsa, ami jellemzi a következő musicaljüket, a József és a színes, szélesvásznú álomkabátot, a darabot, amellyel a Colet Curt előkészítő iskola bízta meg őket 1968-ban. A József elnyert néhány elismerést a második színrevitelekor. Későbbi előadásain az eredetileg csak 15 perces musical Lloyd Webber és Rice számos átdolgozásán ment keresztül, beleértve további dalok írását, amik kibővítik a musicalt egy tekintélyesebb időtartamra. Ez egy kétórás produkcióban tetőzött, amit a West End-en harmadik közös musicaljük, a Jézus Krisztus szupersztár sikere után mutattak be.

A Jézus Krisztus szupersztár Ian Gillannal készült lemez volt, amit színpadra alkalmaztak 1971 októberében, a West End-en, a Lyceum Theatre-ben. A rockopera Jézus utolsó napjait mutatja be. Hangszíne keményebb, mint a Józsefé, bár nyújt néhány tréfás könnyítést a hallgatóságnak a „Heródes király dalá”-ban, Heródes könnyed számában, amely megtöri a darab előzményeinek feszültségét.

Lloyd Webber következő munkája Timothy Rice-szal egy musical-komédia P. G. Wodehouse Jeeves and Wooster c. regénye alapján készült. Rice bizonytalan volt ezzel a vállalkozással kapcsolatban, és miután elkészült néhány kezdeti munkálattal a szövegen, abbahagyta az írását. Lloyd Webber a későbbiekben megírta a musicalt Alan Ayckbournnal. A Jeeves megbukott, háromheti játék után levették a repertoárról. Lloyd Webber és Ayckbourn újra elővette évekkel később, ekkor egy teljesen átdolgozott és sikeres verzióját mutatták be a By Jeevesre (1996) átkeresztelt darabnak. Csak két dalt hagytak meg az eredeti produkcióból („Half a Moment” és „Banjo Boy”). A filmváltozata Magyarországon Két lökött inas címmel jelent meg.

Andrew Lloyd Webber megírta az It’s Easy For You című dalt, melyet Elvis Presleyvel vettek fel az utolsó időszaka alatt, 1976. október 29-én és a Moody Blue című album utolsó számaként jelent meg.

Sir Andrew Lloyd Webber és családja
(2010)

Lloyd Webber és Rice követkető munkája az Evita (1976) volt, egy darab Evita Perón élete alapján. Mint a Jézus Krisztus szupersztár, ez a musical is lemezen jelent meg először, melyben Julie Covington énekelte Eva Perónt. A „Miért kell, hogy sírj, Argentína” („Don’t Cry for Me, Argentina”) önálló slágerré vált, a musicalt pedig hamarosan színpadra állították a Prince Edward Theatre-ben Harold Prince rendezésében Elaine Paige-dzsel a címszerepben. Rendkívüli sikerrel futott tíz évig a West End-en és 1979-ben a Broadwayn is bemutatták. Rice és Lloyd Webber útjai az Evita után hamarosan különváltak. Ennek oka sosem került nyilvánosságra.

Lloyd Webber akkor egy magán projectbe, a Variationsbe kezdett csellista öccsével, Julian Lloyd Webberrel. Niccolò Paganini 24. capriccioján alapult. Masszív sláger volt, mely az Egyesült Királyságban elérte a pop albumok slágerlistájának második helyét (1978). Főtémáját még mindig használják a London Weekend Television hosszú ideje futó South Bank Showjának dallamaként.

Webber következő musicalje a Macskák (1981) volt, T. S. Eliot Old Possum’s Book of Practical Cats-je (1939) ami gyermekkori kedvence volt. A musical dalai Eliot verseiből és a zeneszerző zenéjéből állnak, ez alól kivételt képez a musical leghíresebb dala, az „Éjfél” („Memory”), melynek szövege a rendező, Trevor Nunn feldolgozása egy nem hozzá kapcsolódó, nem Possum Eliot költeményből, az átnevezett „Rhapsody on a Windy Night”-ból. A Macskák volt a Broadwayn a leghosszabb ideig futó musical (egészen 2006 januárjáig, amikor a Fantom megelőzte), több mint húsz éves folyamatos futással.

A Macskákat követően írta Lloyd Webber a Csillag-Expressz-t, ezt a musicalt szintén Trevor Nunn rendezte, és nagy pénzügyi siker volt, bár a kritikusoknak nem tetszett. Rekord ideig futott a West Enden, a Broadwayn viszont kevesebb mint három évig adták.

Webber ezután írt egy requiemet, amit 1985. február 25-én mutatták be New Yorkban. A művet egy újságcikk ihlette, amit a kambodzsai árvák helyzetéről olvasott. Apja, William Lloyd Webber emlékének szentelte, aki 1982-ben elhunyt.

1986-ban Andrew Lloyd Webber bemutatta Az Operaház Fantomja című musicaljét, melyet az 1911-es Gaston Leroux-regény inspirált. Christine szerepét második feleségének, Sarah Brightmannek írta, aki el is játszotta az eredeti londoni és broadwayi előadásokban Michael Crawford oldalán. Bár a musical vegyes visszajelzéseket kapott a kritikusoktól, hatalmas sláger lett, a mai napig megy mind a West Enden, mind a Broadwayn, ahol 2006 januárjában megelőzte a Macskák-at, mint a leghosszabb ideje futó musical.

A szerelem arcai, David Garnett történetét feldolgozó musicalt 1990-ben mutatták be. Andrew Lloyd Webbert kérték fel, hogy írjon egy dalt az 1992-es barcelonai olimpiára. Így született az „Amigos Para Siempre”-t („Friends For Life”, „Barátok mindörökké”; magyar cím: „Már soha egymás nélkül”) Don Black-kel, aki a szöveget írta hozzá. Ezt Sarah Brightman és José Carreras adta elő a megnyitóünnepségen. Lloyd Webbernek sok további musical darabja van, mint például az Alkony sugárút, a Fütyüld a szélben!, a Volt egyszer egy csapat és A fehérruhás nő (The Woman in White).

Amíg néhány munkája hatalmas pénzügyi siker volt, pályafutása mégsem volt mentes kudarcoktól, különösen az Egyesült Államokban.

Kitüntetései:
Oscar-díj – (legjobb eredeti dal)
7 Tony-díj
3 Grammy-díj
4 Drama Desk-díj
Nemzetközi Emmy-díj
6 Laurence Olivier-díj
Golden Globe-díj – (legjobb eredeti dal)
14 Ivor Novello-díj
American Society of Composers, Authors’ and Publishers’ Triple Play-kitüntetés
Richard Rogers Award for Excellence in Musical Theatre-díj
1992-ben a Művészet Lovagjává ütötték
1992-ben II. Erzsébet brit királynő lovaggá ütötte
1995-ben felvételt nyert a American Songwriters’ Hall of Fame tagjai közé
Praemium Imperiale Award for Music – díj (1995.)
1997-ben Andrew Lloyd Webbernek II. Erzsébet brit királynő a „Baron Lloyd-Webber of Sydmonton” (magyarul: Sydmonton bárója) címet adományozta
2005-ben Lloyd Webber megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét

BUDAI ÉVA
rovatvezető

*

Barna Júlia költő így ír magáról:
“1946-ban születtem Hajdúdorogon, itt élek azóta is. Nem mehettem egyetemre anyagi okok miatt. Tragédia volt számomra, mert a tudásvágyam tíz embernek elég lenne. A tudást persze könyvekből is meg lehet szerezni, és ebben nem ismerek határokat. Emiatt korán „kiolvastam” a szememet, műteni kellett, ez volt a másik tragédia. Sajnáltam magam nagyon, negyvenévesen befejezettnek tekintettem az életemet, de a gyerekek miatt folytatni kellett. Ebben a korszakban születtek a pesszimista verseim. Tíz évig ebben a „se élő, se holt” állapotban voltam, aztán magamhoz tértem, és élni kezdtem.
Férjem, két fiam és két unokám van. Ma gondok, bajok, betegségek terhével a hátamon, sokkal jobban tudok örülni mindennek, mint fiatalon, viszonylag gondtalanul, egészségesen. Ez azt bizonyítja, hogy öregen az ember bölcsebb lesz, saját fiatal énjéhez képest mindenképpen.

Az olvasás és az írás nálam ikerszenvedélyek, ezeket fontosságban csak a családom előzi meg. Mindig írtam verseket. Világszemléletem és verseim fontosabb elemei: ember, béke, szeretet, szabadság, tisztelet, könyv, művészet, tudomány, környezetvédelem. Elutasítom ezeknek az ellenkezőjét, mint a környezetszennyezés, a gyűlölet. Annál nagyobb dicséretet nem kívánok, mint ha valaki azt mondja: Én is így gondolom, én is így érzem, helyettem írtad. Mi jellemez még? Mindenkinek több tiszteletet adok, mint amennyit elvárok. Nem alázok meg senkit, és nem alázkodom meg. Együtt érzek mindenkivel, akit megaláznak, lenéznek, kirekesztenek, akinek valamiből nem jut elég, legyen az kenyér, szeretet, haza.
Öt könyvem megjelent magánkiadásban. (Álmok másnapján, Másokért is sírtam néha, kristálytél, Időkirály, Csendvirágok – haiku-könyv). A Napút mellékleteként megjelent egy füzetnyi versem Csodavárók címmel, a Cédrus-pályázat eredményeként.”

Barna Júlia alkotásai a Lenolaj.hu oldalán

***

Barna Júlia költő így ír magáról:
“1946-ban születtem Hajdúdorogon, itt élek azóta is. Nem mehettem egyetemre anyagi okok miatt. Tragédia volt számomra, mert a tudásvágyam tíz embernek elég lenne. A tudást persze könyvekből is meg lehet szerezni, és ebben nem ismerek határokat. Emiatt korán „kiolvastam” a szememet, műteni kellett, ez volt a másik tragédia. Sajnáltam magam nagyon, negyvenévesen befejezettnek tekintettem az életemet, de a gyerekek miatt folytatni kellett. Ebben a korszakban születtek a pesszimista verseim. Tíz évig ebben a „se élő, se holt” állapotban voltam, aztán magamhoz tértem, és élni kezdtem.
Férjem, két fiam és két unokám van. Ma gondok, bajok, betegségek terhével a hátamon, sokkal jobban tudok örülni mindennek, mint fiatalon, viszonylag gondtalanul, egészségesen. Ez azt bizonyítja, hogy öregen az ember bölcsebb lesz, saját fiatal énjéhez képest mindenképpen.

Az olvasás és az írás nálam ikerszenvedélyek, ezeket fontosságban csak a családom előzi meg. Mindig írtam verseket. Világszemléletem és verseim fontosabb elemei: ember, béke, szeretet, szabadság, tisztelet, könyv, művészet, tudomány, környezetvédelem. Elutasítom ezeknek az ellenkezőjét, mint a környezetszennyezés, a gyűlölet. Annál nagyobb dicséretet nem kívánok, mint ha valaki azt mondja: Én is így gondolom, én is így érzem, helyettem írtad. Mi jellemez még? Mindenkinek több tiszteletet adok, mint amennyit elvárok. Nem alázok meg senkit, és nem alázkodom meg. Együtt érzek mindenkivel, akit megaláznak, lenéznek, kirekesztenek, akinek valamiből nem jut elég, legyen az kenyér, szeretet, haza.
Öt könyvem megjelent magánkiadásban. (Álmok másnapján, Másokért is sírtam néha, Kristálytél, Időkirály, Csendvirágok – haiku-könyv). A Napút mellékleteként megjelent egy füzetnyi versem Csodavárók címmel, a Cédrus-pályázat eredményeként.”

Barna Júlia alkotásai a Lenolaj.hu oldalán

*

régi tavaszok
szórják szerte kihűlt
szívek hamuját

*

a valóságot
sűrű fátyollal fedik
el a látszatok

*

sokféle hiány
formálja életemet
kerek egésszé

*

megbocsátottam
nem gondolok rólad már
se jót se rosszat

*

álmok lapozzák
a tavasz számtalan szép
lehetőségét

*

az öröm szépít
a szenvedés tanít a
szeretet gyógyít

***

Barna Júlia költő így ír magáról:
“1946-ban születtem Hajdúdorogon, itt élek azóta is. Nem mehettem egyetemre anyagi okok miatt. Tragédia volt számomra, mert a tudásvágyam tíz embernek elég lenne. A tudást persze könyvekből is meg lehet szerezni, és ebben nem ismerek határokat. Emiatt korán „kiolvastam” a szememet, műteni kellett, ez volt a másik tragédia. Sajnáltam magam nagyon, negyvenévesen befejezettnek tekintettem az életemet, de a gyerekek miatt folytatni kellett. Ebben a korszakban születtek a pesszimista verseim. Tíz évig ebben a „se élő, se holt” állapotban voltam, aztán magamhoz tértem, és élni kezdtem.
Férjem, két fiam és két unokám van. Ma gondok, bajok, betegségek terhével a hátamon, sokkal jobban tudok örülni mindennek, mint fiatalon, viszonylag gondtalanul, egészségesen. Ez azt bizonyítja, hogy öregen az ember bölcsebb lesz, saját fiatal énjéhez képest mindenképpen.

Az olvasás és az írás nálam ikerszenvedélyek, ezeket fontosságban csak a családom előzi meg. Mindig írtam verseket. Világszemléletem és verseim fontosabb elemei: ember, béke, szeretet, szabadság, tisztelet, könyv, művészet, tudomány, környezetvédelem. Elutasítom ezeknek az ellenkezőjét, mint a környezetszennyezés, a gyűlölet. Annál nagyobb dicséretet nem kívánok, mint ha valaki azt mondja: Én is így gondolom, én is így érzem, helyettem írtad. Mi jellemez még? Mindenkinek több tiszteletet adok, mint amennyit elvárok. Nem alázok meg senkit, és nem alázkodom meg. Együtt érzek mindenkivel, akit megaláznak, lenéznek, kirekesztenek, akinek valamiből nem jut elég, legyen az kenyér, szeretet, haza.
Öt könyvem megjelent magánkiadásban. (Álmok másnapján, Másokért is sírtam néha, kristálytél, Időkirály, Csendvirágok – haiku-könyv). Néhány napja a Napút mellékleteként megjelent egy füzetnyi versem Csodavárók címmel, a Cédrus-pályázat eredményeként.”

Barna Júlia alkotásai a Lenolaj.hu oldalán

Nem ért minket váratlanul a hír, hosszú hónapok teltek el a műtét óta, de az állapota nem javult. Amikor levették az egyik mellét, és a seb nem akart begyógyulni, sejtettük, hogy nincs sok hátra. Ő is tudta, hogy ebből már nincs vissza út. Ne engedd, hogy levágják a melledet, ígérd meg! – mondogatta a feleségemnek. Egy fél éven át mi főztünk nekik. Megmondták mit akarnak enni, mi bevásároltuk a hozzávalókat, és megfőztük. Vettünk egy kis ételhordót is, abban vittük el két naponként. Fillérre el kellett számolnunk a költségekkel. A mérnök úr csóválta a fejét, amikor átadtuk neki mi mibe került. Talán arra gyanakodott, magunknak is az ő pénzéből főzünk? A régi idők járhattak az eszében, mikor még cselédeket tarthattak. Úgy bánt velünk is, mint annak idején azokkal. A cselédek lopnak, mindig lopnak. – szokta mondani. Apja főispán volt, ő kastélyban nőtt fel. Évekkel később tudtuk meg, hogy milyen rossz híre volt a fiatalúrnak, molesztálta a fiatal cselédlányokat.

Nem ismerte az árakat, soha sem kellett ilyesmivel foglalkoznia, a háztartás a feleségének a dolga volt, pedig Magda amellett, hogy bevásárolt, főzött, sok mindennel foglakozott még. Ő volt, aki azokban a nehéz években összeügyeskedett annyit, amiből fenntarthatták, körülbelül, a korábbi életnívójukat. Ferenc minden hónap elején átadta a főmérnöki fizetését, és pénzügyekkel a továbbiakban nem foglakozott. Ha kellett egy cipő, egy ing, vagy valami ruhaféle, Magda vette meg neki. Ő cipelte el a szabóhoz is, hogy megrendelje az új öltönyt, a kitűnő halszálkás szövetanyagból. Ferenc soha nem kérdezte, hogyan jutott hozzá.

Magdán mindig minden divatos volt. Sokáig direktrix volt a belváros legelegánsabb ruhaszalonjában. Tévedhetetlen ízlése nélkül nem tudták volna kellő színvonalon kiszolgálni a megrendelőket. A testvéri országok első titkárainak a feleségei jártak oda, na azoknak aztán nem volt ízlésük egyáltalán. Finoman kellett rávezetnie őket a helyes választásra. Mindenre tudott figyelni, meg volt az a különleges képessége, hogy az embereket szóra bírja. Hangversenyekre jártak, operabérletük volt, de a zene élvezete helyett, neki fontosabb volt, hogy lássa a többi „úrinő”, hogyan öltözködik, belőlük kerültek ki az ő vevői is. Akkoriban éppen női táskákat varratott és adott el feketén. A modelleket a bécsi barátnőjétől kapott magazinokból vette át, de mindig változtatott is a divatos formákon, így azok egyedi darabok lettek, két teljesen egyformát soha nem készíttetett. Múzeumokba is jártak, de a képeken csak a női ruhák érdekelték. Ferenc a két háború közötti időben, amikor még miniszteri tanácsos volt, ami mellett néha tervezett egy-egy lakóházat is, igen jól keresett. A kényelmes budai belvárosi lakáshoz is úgy jutottak, hogy a ház terveit ő készítette, és a honorárium helyett megkapta az egyik lakást. Modern bútorokkal rendezték be. Volt egy zeneszekrényük is, ami akkoriban egy vagyonba került, de aztán, amikor bejött a mikró-barázdás lemezek korszaka, nem vettek újat, már nem ment olyan jól. A bútordarab megmaradt, némán állt a fal mellé tolva, néhány hamutál és váza állt rajta, egyáltalán nem oda illően. Ferenc műveltsége féloldalas volt. Adyt meglepő módon jól ismerte, valami megfogta benne, – bár ezt soha nem fejtette ki, mi volt az – de egyébként minden művészben gyűlölte az egzaltáltságot. Könnyen ráaggasztotta valakire az „őrült” címkét, persze ítélete elsősorban a még élő „modernekre”, különösen az absztrakt festőkre vonatkozott, a régieket, akiken még ő nevelkedett, az egekig magasztalta. Nem volt gyerekük. Talán valamilyen egészségügyi ok miatt, de az is lehetett, hogy nem akartak; mind a kettőjüknek második házasság volt, amiben éltek. Akárhányszor fel kellett valamiért mennem hozzájuk, mindig volt ott náluk éppen valaki. Csonka úrra a negyedik emeletről jól emlékszem, mindig hozta magával a rumos üvegét, de csak ő ivott belőle, nagynénémék soha nem ittak vele, de a stampedlis poharat ők tették eléje. Azt hiszem szivarozott is, és ha ott voltam mindig kijutott nekem a bölcsességeiből. Az élet harc. A sült galamb nem repül a szádba. Csak a kemény munka számít, és a tapasztalás. Ami a mai tankönyvekben van, az meg mind csupa hazugság. Söpörd ki az agyadból a sok ostobaságot, azoknak semmi közük a valósághoz. Jó zsírosan nevetett. Apjának a régi világban motorgyára volt, az első magyar gyártású gépkocsik az ő gyárából kerültek ki. Az államosításkor persze mindent elveszítettek, a kitelepítést viszont megúszták, hamar kiderült ugyanis, hogy a párt által a gyár élére kiemelt elvtársnak fogalma sincs a gépgyártásról, ezért az ő és az apja mérnöki szakértelmét nem nélkülözhették. Máskor meg éppen bridzsparti folyt. Figyeltem Ferencet hogyan veszi kezébe a ketté osztott kártyacsomagot, hogyan helyezi az egyik csomó lapjainak a sarkait a másik sarkai közé, aztán elegáns mozdulattal hogyan ereszti egymásra a kártyalapokat. úgy mozogtak az ujjai, mint egy bűvészé. Látni lehetett, hogy nagy gyakorlata van benne, és önmagáért kedveli a kártyát. Magda soha nem játszott, az ő feladata volt az összegyűjtött pontok feljegyzése. Ferenc csapata volt sokáig a hazai bajnok, a lakás tele volt a különböző versenyek első helyezetteinek adott, a győztes csapat nevével gravírozott ezüst hamutálakkal. Gyakori játékos volt köztük a nagynevű író is, akinek írói munkásságáról egyébként ritkán esett szó annál az asztalnál, talán azért, mert ő sem azt, hanem a bridzset tartotta az igazán fontosnak az életében. Persze tudták, hogy gyenge pillanataiban írogat is. Ritka alkalom volt, amikor a parti utáni kávézgatás közben én is ott ülhettem az asztalnál. Egy különleges perzsaszőnyeggel volt leterítve, ilyen terítőt sehol máshol nem láttam. Akkor fejtette éppen ki, miért nem tekinti hivatásának az irodalmat, hanem inkább valamiféle átoknak. Az ember egyetértésben szeretne élni a világgal egyszer csak megbélyegzettnek kezdi érezni magát, ha meg eleget próbál tenni az elvárásoknak hiteltelenné válik. Nem beszélve arról olyan írok társaságba keveredik, akik a magyar nyelv elemi szabályait sem ismerik. Amíg hallgatok, addig biztos, hogy nem mondok hazugságot. Vagy ami még rosszabb: fölösleges dolgot, olyat, amit mások már megírtak. Nincs csüggesztőbb állapot egy író számára, mint amikor úgy érzi igazi, belülről fakadó írásainak a megjelentetésére többé nincs lehetőség. A fő művének, nem véletlenül, az angolul megjelent bridzs-szakkönyvét tartotta, amire persze méltán lehetett büszke a versenyjátékosok körében.1

Ferenc kidolgozott egy licitrendszert, ami nagyon hatásosan működött, ez hozta nekik sorra a győzelmeket. A háború után a versenyek is megszakadtak, csak sok-sok évvel később kezdődhettek újra, az „urak játéka”, idegen volt az elvtársak szemében, akik legfeljebb ultizni szoktak. Egyébként is a reakciósok ne jöjjenek össze kártyázás ürügyén, mert közben vagy utána ki tudja miről beszélgetnek. És valóban, a túlélésüknek volt eszköze a bridzs. A vitrinből előkerültek a meisseni porcelán kávés vagy teás készletek, az asztalon ott állt az ezüst cukortartó, a légkör a régi úri világot hozta vissza, amikor a mondatok még a „kérlek szépen” fordulattal kezdődtek, a társalgásnak még éltek a kulturált formulái, az udvariasság, a háziasszonynak szóló bókok közhelyei. Maguk között lehetett gúnyos megjegyzést tenni a micisapkás, “prolidiki” világra, az új osztály szavain, szófordulatain nevetgélni. Igaz jól tudták, hogy hiába tesznek a fejükre kalap helyett lenin-sapkát, elég ha ránéznek valakire, és megszólalnak: mindenki tudni fogja, melyik osztályhoz tartoznak. Minthogy ténnyé vált számukra, a szocializmus örökké fennmarad, nincs más, alkalmazkodni kell hozzá. Ferenc úgy fogott ki az új világon, hogy erőn felüli vállalásaival rálicitált a kiírt tervfeladatokra. Akkoriban rohammunkában kellett gyártani az új, szocialista ipari létesítményekhez a terveket. Ő azokat sorra a kért határidő előtt teljesítette, és végül elnyerte a sztahanovista címet. Furcsa volt olvasni a kitüntetés ízléstelen oklevelén az ősi nemesi család leszármazottjának a nevét. Később, a munkaversenyek lázas idejének elmúltával már nem kellett törnie magát, arra is volt ideje, hogy egyik-másik csapattársát felhívja munkaidőben, és lazításként képzeletbeli partikat játszanak le telefonon keresztül, lapokat osztottak le egymásnak, licitáltak. Nyilvánvalóan érzékelték, hogy az emberek körülöttük nem értik, miről beszélnek; élvezték, hogy ők ebben legalább a sok bugris fölött állnak.

Egyszer láttam igazán idegesnek. Tél volt, és abban az évben szokatlanul nagy hó esett. Kezében a logarléccel járkált fel és alá a lakásban. Lázasan számolt. Az egyik ő általa tervezett gyárnak a lapos tetejére hullott hó tömegét számolta ki, vajon kibírja-e? Akkoriban szerencsére mindent túlbiztosítva terveztek, számítani kellett a hanyag munkából keletkező hibákra, és arra, hogy a helyi elvtársak éppen akkor épülő házaira is maradjon. Anyag egy része azokba vándorolt mindig. A hó szerencsére hamar elolvadt.

Magda mikor megtudta, Ferencnek viszonya van valakivel a tervezőintézetből, aki fiatalabbnak, és vonzóbbnak tűnhetett a mérnök úr számára, mint ő, nem esett kétségbe, nem rendezett patáliát, tudta, hogy van még néhány adu a kezében. Mindenben követte Bozzay Margit Lelki szanatóriumának a tanácsait. Hagyta a dolgokat folyni a maga útján, vigyázott, hogy a válás kérdése fel se vetődjön. Tudta nem szabad beszélnie a vetélytársáról, és nem akart érzelmileg se hatni az urára, mert sejtette most olyan, mint egy túltelített palack, amibe nem fér már bele egy csöpp se. Magdának egyébként kidolgozott elmélete volt a hűtlenségről, úgy vélte, az csak szilárdabbá teszi a házasságot, mert bűntudatot ébreszt a hűtlenkedőben, ami segíti összeragasztani a kapcsolatban keletkezett repedéseket. Bemondta a kontrát. Finom vacsorákkal várta esténként Ferencet, csábos, új fehérneműket hozatott magának Bécsből, és felfogadott egy masszírozónőt is, hogy a testét újra vonzóvá tegye. Egyszer sokáig kellett csengetnem náluk, míg végre egy ismeretlen nő ajtót nyitott. Egy hosszú kötényben volt. – Várnia kell, Magdát éppen masszírozom – mondta, és futott vissza a szoba felé.

Az egyik alkalommal, amikor vittük az ebédet, kérték, hogy menjünk be a szobába. Már ott ült Weinebné is a szomszédból, akit csak futólag ismertünk, férje a műszaki egyetemen tanított, talán ezért tartott szorosabb kapcsolatot egymással a két család. A lapok ki voltak osztva, mi voltunk az Észak-Dél, ők meg a Kelet-Nyugat. Ferenc feltette a szemüvegét, mielőtt olvasni kezdett néhány pillanatig az ujjai között tartotta a papírt. Mivel nincs gyermekünk rád és testvéredre, mint Magda unokaöccseire hagyunk mindent. Most tűnt csak fel, hogy Weinebné egy nagy női táskát tart szorosan mind a két kezével az ölében. Az a fajta táska volt, ami néhányszor már kiment a divatból aztán megint divatba jött. Elvesztette eredeti világos barna színét, és az évek során sötétedni kezdett, de ez még javított is a megjelenésén. Feltehetően Magda, néhány évtizeddel korábbi kollekciójából származott. A csatján jól látszottak a szecessziós inda kacskaringói. Ez is a lakás úrnőjére utalt, mindig ügyesen felhasználta a régi táskák megmenthető elemeit, ezzel is egyedivé tudta azokat tenni. Mi lehet benne, törtük a fejünket. A végrendelet rövid volt. Azt nem tudtuk megállapítani, hogy mennyire szabályos. A mi kezünkben nem volt adu. Nem tudtuk, mit kell ilyenkor mondani. Hallgattunk. Ferenc egy darabig az arcunkat vizsgálta, aztán intett a mellette ülő „játékostársának”, tegye le a lapjait. Weinebné zavarban volt, mosolyt erőltetett az arcára, és kinyitotta a retikült. Úgy tartotta, hogy beleláthassunk. Tele volt ékszerekkel, karkötők, nyakláncok, ezüst és arany láncok, fülbevalók torlódtak egymáson. – Ezek mind antik ékszerek, megboldogult édesanyám viselte őket. Weinebnét kértem meg az őrzésükre. Ez is mind a tiétek lesz, ha gondoskodtok majd rólunk – mondta ünnepélyes hangon. Ferenc a többesszámot csak azért használta, mert Magda akkor még a másik szobában feküdt, és feltehetően mindent hallott. Erre a jelenetre Károlynak volt szüksége, tisztában volt Magda állapotával, és jó előre fel akart készülni az új helyzetre, a treff ászt a kezében akarta tudni. Mi csak pikk lapokat tologathattuk a fejünkben. Az ékszerek létezéséről mi addig semmit se tudtunk. A látszat csal, néha az igazi érték ott van előtted, csak olcsó bizsunak véled. Élénken megmaradt az emlékezetemben egy jelenet. Egyszer amikor felszaladtam a nagynénémhez, láttam, hogy a belső szobában az ágyra mindenféle régi, értékesnek tűnő tárgyak, ezüst cigaretta tárcák, ezüstnyelű bot vannak kikészítve. Volt ott egy díszes kard is köztük, csupa olyan holmi, amit mi korábban csak a múzeumokban, vagy a filmekben láthattunk. Valószínűleg éppen a külföldi vevőket várták.

Amikor a kórházi telefon után elmentünk Ferenchez ő már tudta a hírt. Szeme fátyolos volt. Ismertük jól, egy érzelmes film, vagy egy romantikus zenemű milyen könnyen csal ki belőle könnyeket. Az arcát vizsgálgattuk, hogy megtudjuk ezek a mostani cseppek mennyire igaziak, hiszen a valódi könny ritka emberi tünemény. Kopott köntös lógott rajta. Nem tűnt a valamikori arisztokrácia utódjának, inkább a nép lezüllött fiának hatott. Az a hét, amit Magda nélkül töltött otthon, meglátszott a lakáson is. A konyhában mosatlan tányérok tornyosultak egymáson, a szobában ruhadarabok hevertek szanaszét. Az asztalon egy nagy halom papír állt, mindenféle írtatok. Mintha keresett, kutatott volna valami után. A lakás eleganciája teljesen eltűnt. Károly elvesztette korábbi magabiztosságát. Tétován lépkedett a szobában, mint aki még nem szokta meg a félhomályt.

A temetést a feleségem intézte. Sikerült a farkasréti temető egy könnyen megközelíthető parcelláját megszereznie. Szokásos módon zajlott le. Ravatal. Koszorúk. Néhányan a házból. A bridzscsapatbeliek már mind régen meghaltak. Pap. Előírásos részvétnyilvánítások, kalapemelések. Vége. A hosszú élet egyenes következménye, hogy lassan elvesztesz mindenkit, aki korábban fontos volt, a barátok, a rokonok, még a távoli ismerősök is a halálozási hirdetések gyászkeretében üzennek, már ne keress. Nincs ebben semmi meglepő annak, aki túlélt két háborút, egy forradalmat, ki tudja hány bajt és veszteséget. A fess férfiből, petyhüdt, barna foltos bőrű, hajlott hátú ember lesz, a nő arcát a nemes márvány erezetére hasonlító repedések lepik el, megtörik a szem csillogása, eltűnik a tekintet melegsége.

A temetőből egyenesen hozzánk mentünk. Megbeszéltük, hogy egy-két hétig Ferenc nálunk lesz. Annyit mondogatta, hogy mi lesz velem, meg úgy se élem túl, pár nap múlva követem az én drága Magduskámat. Taxiba ültünk. Ferenc a sofőr mellé telepedett. Egyszer csak erélyesen felszólította, – Itt álljon meg! Nem értettük mit akar. Kezébe nyomott egy húszast. Látja azt a újságárust. Vegyen egy sportot! Aztán hátrafordult és megkérdezte – Működik a televíziótok? Ma lesz a bajnokok ligájának a döntője – tette hozzá magyarázóan. Belelapozott az újságba, de aztán az ölébe tette, inkább az utat, pontosabban a járdán sétáló, ácsorgó embereket nézte. A nap vidáman sütött, nem törődött azzal, hogy temetésről jövünk. A körúti házak nagyszerű színházi díszleteknek tűntek, a siető emberek között minden korosztályból volt szereplő, a nők, a férfiak, még a gyerekek arcáról is eltűnt minden tartózkodás, mindenki azonos volt önmagával. – Hol szoktak ácsorogni a lányok? – kérdezte váratlanul, amikor a rossz hírű tér mellet hajtottunk el. Egy szót sem szóltunk.

Életünk eseményei ravaszul vannak eltervezve. Nem tudjuk milyen váratlan kanyarokra vezetnek. Azt hisszük, magunk választjuk meg az irányt, és több út között válogathatunk,  valójában mindig túlságosan közelről nézhetjük csak a térképet, és sose tudjuk igazán áttekinteni. Így vagyunk azzal is, amikor azt hisszük jól ismerünk valakit, de csak ha eltöltünk vele egy fedél alatt néhány napot, tudjuk meg, milyen valójában. Nem gondoltuk, mit veszünk magunkra, amikor hozzánk költöztettük.

Az első dolga volt, hogy bekapcsoltatta a tévét, hogy nézhesse a meccset. Amikor lefekvéshez készülődtünk, mondtuk, hogy szabad a fürdő, mehet. Nem ment. Aki keveset fürdik, az büdös. Az öregedő testnek amúgy is van valamilyen furcsa kipárolgása, ha ez keveredik az izzadtsággal, az elviselhetetlen. Párnája alatt tartogatta Magda fényképét. Időnként elővette, megpuszilta és könnyes szemekkel beszélt hozzá, de arcáról mindannyiszor hiányzott az a jellegzetes kifejezés, amelyik akkor jelenik meg, ha boldog emlékeinket idézzük fel. Reggel meg meztelenül sétálgatott a lakásban, hiába kértük, ne tegye ezt a kiskorú lányunk miatt.

Másnap váratlanul megjelent nálunk a sógornőm. Talán még soha nem jött el hozzánk a bátyám nélkül. Nem tudtuk mire vélni a dolgot. – Feri bácsit jöttem meglátogatni. Aztán elvonultak az egyik szobába, maguk után még az ajtót is behúzták. Miről beszélhetnek? – merült fel bennünk a nyugtalanságot okozó kérdés. A jelenet nem sok jót ígért. Titokzatos mosollyal az arcukon jelentek meg. Másodszor ültünk le a játékasztalhoz. Éreztem megint rossz felállásban várjuk a lapokat. – Az lenne a megoldás, ha Ti végleg idevennétek Feri bácsit. Eladjuk a budai lakását, persze ti is kaptok majd belőle. Mennyit? – néhány, pikk, és kör volt csak a kezemben, treff egy sem. – Ötszázezret, az szép summa, ennyi pénzetek még sose volt. A lapjaimat rendezgettem. Tudtuk a lakás legalább három milliót ér. – Miért nem Ti veszitek magatokhoz? – Passzoltam.

Néhány nap elég volt, hogy belássuk ez az együttélés nem tartható tovább. Úgy döntöttünk hazavisszük, és inkább hordjuk neki az ételt, mint korábban. Ez ellen ő se tiltakozott, tudtán kívül megenyhültek a vonásai, szemmel láthatóan felvidult. Egyre jobb erőben érezte magát. Talán most, hogy jóslata szerint nem követte feleségét az ismeretlenbe, elhitte, hogy meghalni nem is olyan könnyű. Mindenesetre a végrendeletről ezek után nem esett szó. A becses táskát se láttuk többé, elillant az emlékek szürke füstjében. Bennünk meg kezdett derengeni, Ferenc miért akadályozta meg, hogy találkozzunk halála előtt Magdával.

Aztán jött az az asszony. Évtizedekig ült balról Ferenc mellett az operában, az évenként meghosszabbított bérletük jóvoltából. A végeláthatatlanul hosszú Wágner előadások alatt néha összeért a térdük. Magdával jól összebarátkoztak. Amikor először volt alkalmunk vele találkozni, feketére festett, kontyba tornyozott haja és kikészített arca ellenére meglehetősen túlérettnek látszott. Szívósan kitartó, kissé émelyítő kölniillat lengte körül. Nem arról volt szó, hogy ő lett volna a végzete, az, akiért föllángolhatott benne, amit ifjúkora óta visszafojtott magában. De valóban ellenállhatatlan erővel ragadta meg, kiszámítottan, érdekből. Mint kiderült, Ferenc lett az ötödik férje. Mindegyik hagyott rá valamit, ki egy lakást, ki egy gyereket. Amikor Ferencet magához vette, persze már mind a három gyereke felnőttkorú volt. Kaptak egy-egy autót, mert jó anya volt, a gyerekeiért élt és vállalt mindent egész életében. Mi is kaptunk egy nagy, barna, kétajtós ruhásszekrényt, amikor eladták a lakást, és fel kellett számolni. Ferenc nem látta a rávetülő árnyat, úgy érezte szelíd, alkonyi derengésben terül elébe, ami még a hátralévő életében előtte van, és minden jó lesz. Talán csak nyugalmat akart, szelíd békességet, egy kis napsütést, csöndes napok derűjét — gondoltuk jó hiszűen. Amikor utoljára láttuk a neki kijelölt szobában ült a televízió előtt, valami piros melegítő volt rajta. Egy meccset nézett éppen. Nem tudtam megállapítani ki áll nyerésre.

*
Lábjegyzet:
1. 76-ban ott volt a Monte-Carlóban rendezett bridzs-olimpián mint meghívott. Csodálói közül sokan ott szorongathatták meg először a kezét, gratulálhattak bridzsről szóló cikkeihez, könyvéhez. A  kaszinóvárosban sem tagadta meg önmagát, a hely szépségét így illusztrálta: „Látszik, hogy itt még nem jártak az oroszok.”

***

Budapesten születtem 1944. április 18-án. Apai nagyapám a monori állami polgári fiú- és leányiskola igazgatója volt 1903 és 1916 között, (egy évvel később, mint tudjuk, ott tanult egy rövid ideig József Attila!). Apám, Oláh Dezső Monoron született 1912-bent, de iskoláit már a Józsefvárosban kezdte, (történetesen abban az iskolában, ahol az én gyermekeim is, elsőtől nyolcadikig tanultak.) A Vas utcai Kereskedelmi Iskolában folytatta a tanulmányait. Anyám, Dück Alojzia, 1911-ben Budapesten született. Egy testvérem van, Oláh Gábor, aki 1938-ban született Tapolcán. Hányatott gyermekkoromat mutatja az általános iskoláim sora: az első osztályt 1950-ben Badacsonytomajon kezdtem, majd  Budapesten, a Virányos utcai Általános Iskolában folytattam, a felső tagozatot a Labanc utcai Általános Iskolában kezdtem el, de az 5. és a 6. osztályt már Galyatetőn, összevont osztályokban végeztem el. 7. osztályos koromban ismét Budapesten laktunk, ezért a Csaba utcai Általános Iskolába jártam, és ott is fejeztem be az általános iskolai tanulmányaimat. A középiskolát a Táncsics Mihály Gimnáziumban végeztem el, ott is érettségiztem 1963-ban. 1963 és 1967 között a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskola hallgatója voltam. Tanári pályámat Törökbálinton kezdtem el, ahol értelmi fogyatékosokat tanítottam, három összevont, kisegítős osztályt. 1967.  december 30-án megnősültem, feleségem Szanyi Julianna, született 1945-ben, Demecserben, (idén ünnepeljük házasságunk 50. évfordulóját.) 1970 és 1973 között az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karára jártam, pszichológusi diplomát szereztem. Egyetemi tanulmányaim közben, 1971 és 1973 között, a Művelődésügyi Minisztérium 1. sz. Nevelőintézetében előbb tanárként, majd pszichológusként a fiatalkorúak javítónevelésre ítélt gyerekek tanításával, pszichológiai vizsgálatával foglalkoztam. 1972-ben született meg első gyermekem, Zoltán. 1973-ban lettem a TIT hetilapjának, az Élet és Tudománynak a szerkesztője. 1974-ben a MUOSZ Újságíró Iskolájának diplomások részére létrehozott képzésében folytattam a tanulmányaimat. 1975-ben vehettem át újságírói diplomámat. 1976-ban született meg lányom, Margit. Rovatszerkesztői munkám mellett, több száz cikket, tanulmányt írtam, több könyvet is szerkesztettem, vagy társíróként vettem bennük részt. Ezekben az években, Kutasi Gyula íróval, Oláh Gábor filmrendezővel és Sorbán Szabó Zoltán költővel, 4-5 filmforgatókönyv írásában is részt vehettem. A ’80-s évek közepén Mohás Lívia pszichológussal, József Attila díjas íróval dolgoztuk ki közösen, a Videoanalízis nevű önismereti, csoportos, személyiségfejlesztő, lélektani eljárásunkat, és felső vezetőkből álló csoportoknak tartottunk, két-három napos tréningeket. 1989-ben az Élet és Tudomány munkatársai az országban egyedülálló  módon, megválasztottak a lap főszerkesztőjének. A hetilap 2006-ban Magyar Örökség Díjban részesült, és ehhez, úgy gondolom az én majd húszéves szerkesztői, majd kétéves főszerkesztői tevékenységem is hozzájárult.) 1992 és 2004 között a Hunital Magyar–Olasz kereskedelmi Kft. ügyvezető igazgatója lettem, cégünk élelmiszer-ipari gépek importjával, kereskedelmével, export-import ügyletek végzésével, és élelmiszer-ipari üzemek, illetve vegyes vállatok létesítésével foglalkozott. Neves irodalmi lapok, – Napút, Vigília, Lyukasóra stb. – hozták le folyamatosan költeményeimet. Eddig hat verskötetem jelent meg. Új műfajt alkotva rendszeresen tartunk Zene-vers esteket, melyben verseimet Takács Bence Ervin mondja el, Kathy-Horváth Lajos és Szakcsi-Lakatos Béla improvizatív zenei kísérete mellett. A Fővárosi Önkormányzat Közgyűlése 2014-ben megválasztott a Katona József Színház Felügyelőbizottsága elnökévé.

Oláh Tamás alkotásai a Lenolaj.hu oldalán

Oláh Tamás honlapja

Hamupipőke
szép és jó – a két gonosz
nővér gazdag is

Hófehérke ma
vén boszorka – a tükrét
régen eldobta

Barna Júlia költő így ír magáról:
“1946-ban születtem Hajdúdorogon, itt élek azóta is. Nem mehettem egyetemre anyagi okok miatt. Tragédia volt számomra, mert a tudásvágyam tíz embernek elég lenne. A tudást persze könyvekből is meg lehet szerezni, és ebben nem ismerek határokat. Emiatt korán „kiolvastam” a szememet, műteni kellett, ez volt a másik tragédia. Sajnáltam magam nagyon, negyvenévesen befejezettnek tekintettem az életemet, de a gyerekek miatt folytatni kellett. Ebben a korszakban születtek a pesszimista verseim. Tíz évig ebben a „se élő, se holt” állapotban voltam, aztán magamhoz tértem, és élni kezdtem.
Férjem, két fiam és két unokám van. Ma gondok, bajok, betegségek terhével a hátamon, sokkal jobban tudok örülni mindennek, mint fiatalon, viszonylag gondtalanul, egészségesen. Ez azt bizonyítja, hogy öregen az ember bölcsebb lesz, saját fiatal énjéhez képest mindenképpen.

Az olvasás és az írás nálam ikerszenvedélyek, ezeket fontosságban csak a családom előzi meg. Mindig írtam verseket. Világszemléletem és verseim fontosabb elemei: ember, béke, szeretet, szabadság, tisztelet, könyv, művészet, tudomány, környezetvédelem. Elutasítom ezeknek az ellenkezőjét, mint a környezetszennyezés, a gyűlölet. Annál nagyobb dicséretet nem kívánok, mint ha valaki azt mondja: Én is így gondolom, én is így érzem, helyettem írtad. Mi jellemez még? Mindenkinek több tiszteletet adok, mint amennyit elvárok. Nem alázok meg senkit, és nem alázkodom meg. Együtt érzek mindenkivel, akit megaláznak, lenéznek, kirekesztenek, akinek valamiből nem jut elég, legyen az kenyér, szeretet, haza.
Öt könyvem megjelent magánkiadásban. (Álmok másnapján, Másokért is sírtam néha, kristálytél, Időkirály, Csendvirágok – haiku-könyv). Néhány napja a Napút mellékleteként megjelent egy füzetnyi versem Csodavárók címmel, a Cédrus-pályázat eredményeként.”

Barna Júlia alkotásai a Lenolaj.hu oldalán

2. A öröklét számlapján közönyösen jár, kör kör után a mutató. Az utca tárt ablakok tarka sora, lóerők nyerítő hada, villogó cégérek megvadult fénye. Kutyák vezetnek embereket pórázon. Galambok hullnak a kéményekbe. Sörszag, és sóhaj tódul ki a földszinti ablakokból. Kések muzsikálnak a kocsmákban. Nevetések sírásba áriáznak. Fák citeráznak, nyújtogatják egymás felé nyelvüket. Hirdetőoszlopok szórják szitkaikat. Luftballonok pukkadoznak mérgükben. Egy felhő teríti szoknyáját fölénk, egy félhomály színeket kerget. A száz éves házak délcegen tartják magukat. Napimádó ablakaik pillái szomjasan nyelik a fényt. Az utca túl feléről a világosságot visszhangozzák az  üveglapok.  A déli szél megállás nélkül játssza durva dalát. A keresztbe vágott úttesten kocsik karamboloznak. Az ujjak pontosan emlékeznek, búgnak a számok, döngicsélnek a nevek. Hangok a csenddel birkóznak. Távoli hegedűzene simogat, messzi harang haragszik. Sánta fémkapun átsikít a villamos. Szemetes gyűjtők állják el az utat. A lépcsőház falának sebeit elvakarták. Vándorok útvonalait mutatják. Földrészek irtóznak rajta. A büszke nő combjának tövéből virágok nyílnak. Az egymást harapó repedések jajgatnak. Csempészhajók hánykolódnak Európa partja felé. Sirályok sikolya a vízbe fúltakért szól. A pince felé egy macska árnya nyilall, gyerek panaszos hangja fut. Szűk vállú liftben zörgő acélsodronyok,  sóhajok. Csak egy percet, egy napot, egy évet még – mormolom. Kulcsom finoman leng, lágyan csörren, halkan nyitja lakásom alvó ajtaját. Nem vár senki.

***

Budapesten születtem 1944. április 18-án. Apai nagyapám a monori állami polgári fiú- és leányiskola igazgatója volt 1903 és 1916 között, (egy évvel később, mint tudjuk, ott tanult egy rövid ideig József Attila!). Apám, Oláh Dezső Monoron született 1912-bent, de iskoláit már a Józsefvárosban kezdte, (történetesen abban az iskolában, ahol az én gyermekeim is, elsőtől nyolcadikig tanultak.) A Vas utcai Kereskedelmi Iskolában folytatta a tanulmányait. Anyám, Dück Alojzia, 1911-ben Budapesten született. Egy testvérem van, Oláh Gábor, aki 1938-ban született Tapolcán. Hányatott gyermekkoromat mutatja az általános iskoláim sora: az első osztályt 1950-ben Badacsonytomajon kezdtem, majd  Budapesten, a Virányos utcai Általános Iskolában folytattam, a felső tagozatot a Labanc utcai Általános Iskolában kezdtem el, de az 5. és a 6. osztályt már Galyatetőn, összevont osztályokban végeztem el. 7. osztályos koromban ismét Budapesten laktunk, ezért a Csaba utcai Általános Iskolába jártam, és ott is fejeztem be az általános iskolai tanulmányaimat. A középiskolát a Táncsics Mihály Gimnáziumban végeztem el, ott is érettségiztem 1963-ban. 1963 és 1967 között a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskola hallgatója voltam. Tanári pályámat Törökbálinton kezdtem el, ahol értelmi fogyatékosokat tanítottam, három összevont, kisegítős osztályt. 1967.  december 30-án megnősültem, feleségem Szanyi Julianna, született 1945-ben, Demecserben, (idén ünnepeljük házasságunk 50. évfordulóját.) 1970 és 1973 között az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karára jártam, pszichológusi diplomát szereztem. Egyetemi tanulmányaim közben, 1971 és 1973 között, a Művelődésügyi Minisztérium 1. sz. Nevelőintézetében előbb tanárként, majd pszichológusként a fiatalkorúak javítónevelésre ítélt gyerekek tanításával, pszichológiai vizsgálatával foglalkoztam. 1972-ben született meg első gyermekem, Zoltán. 1973-ban lettem a TIT hetilapjának, az Élet és Tudománynak a szerkesztője. 1974-ben a MUOSZ Újságíró Iskolájának diplomások részére létrehozott képzésében folytattam a tanulmányaimat. 1975-ben vehettem át újságírói diplomámat. 1976-ban született meg lányom, Margit. Rovatszerkesztői munkám mellett, több száz cikket, tanulmányt írtam, több könyvet is szerkesztettem, vagy társíróként vettem bennük részt. Ezekben az években, Kutasi Gyula íróval, Oláh Gábor filmrendezővel és Sorbán Szabó Zoltán költővel, 4-5 filmforgatókönyv írásában is részt vehettem. A ’80-s évek közepén Mohás Lívia pszichológussal, József Attila díjas íróval dolgoztuk ki közösen, a Videoanalízis nevű önismereti, csoportos, személyiségfejlesztő, lélektani eljárásunkat, és felső vezetőkből álló csoportoknak tartottunk, két-három napos tréningeket. 1989-ben az Élet és Tudomány munkatársai az országban egyedülálló  módon, megválasztottak a lap főszerkesztőjének. A hetilap 2006-ban Magyar Örökség Díjban részesült, és ehhez, úgy gondolom az én majd húszéves szerkesztői, majd kétéves főszerkesztői tevékenységem is hozzájárult.) 1992 és 2004 között a Hunital Magyar–Olasz kereskedelmi Kft. ügyvezető igazgatója lettem, cégünk élelmiszer-ipari gépek importjával, kereskedelmével, export-import ügyletek végzésével, és élelmiszer-ipari üzemek, illetve vegyes vállatok létesítésével foglalkozott. Neves irodalmi lapok, – Napút, Vigília, Lyukasóra stb. – hozták le folyamatosan költeményeimet. Eddig hat verskötetem jelent meg. Új műfajt alkotva rendszeresen tartunk Zene-vers esteket, melyben verseimet Takács Bence Ervin mondja el, Kathy-Horváth Lajos és Szakcsi-Lakatos Béla improvizatív zenei kísérete mellett. A Fővárosi Önkormányzat Közgyűlése 2014-ben megválasztott a Katona József Színház Felügyelőbizottsága elnökévé.

Oláh Tamás alkotásai a Lenolaj.hu oldalán

Oláh Tamás honlapja

macskák úgy néznek
néha mintha értenék
ki vagy és unnák

***

*tanka*

egy macska megáll
és visszanéz úgy tűnik
ismer téged rég
van rólad véleménye
ha nem is érdekled őt

Barna Júlia költő így ír magáról:
“1946-ban születtem Hajdúdorogon, itt élek azóta is. Nem mehettem egyetemre anyagi okok miatt. Tragédia volt számomra, mert a tudásvágyam tíz embernek elég lenne. A tudást persze könyvekből is meg lehet szerezni, és ebben nem ismerek határokat. Emiatt korán „kiolvastam” a szememet, műteni kellett, ez volt a másik tragédia. Sajnáltam magam nagyon, negyvenévesen befejezettnek tekintettem az életemet, de a gyerekek miatt folytatni kellett. Ebben a korszakban születtek a pesszimista verseim. Tíz évig ebben a „se élő, se holt” állapotban voltam, aztán magamhoz tértem, és élni kezdtem.
Férjem, két fiam és két unokám van. Ma gondok, bajok, betegségek terhével a hátamon, sokkal jobban tudok örülni mindennek, mint fiatalon, viszonylag gondtalanul, egészségesen. Ez azt bizonyítja, hogy öregen az ember bölcsebb lesz, saját fiatal énjéhez képest mindenképpen.

Az olvasás és az írás nálam ikerszenvedélyek, ezeket fontosságban csak a családom előzi meg. Mindig írtam verseket. Világszemléletem és verseim fontosabb elemei: ember, béke, szeretet, szabadság, tisztelet, könyv, művészet, tudomány, környezetvédelem. Elutasítom ezeknek az ellenkezőjét, mint a környezetszennyezés, a gyűlölet. Annál nagyobb dicséretet nem kívánok, mint ha valaki azt mondja: Én is így gondolom, én is így érzem, helyettem írtad. Mi jellemez még? Mindenkinek több tiszteletet adok, mint amennyit elvárok. Nem alázok meg senkit, és nem alázkodom meg. Együtt érzek mindenkivel, akit megaláznak, lenéznek, kirekesztenek, akinek valamiből nem jut elég, legyen az kenyér, szeretet, haza.
Öt könyvem megjelent magánkiadásban. (Álmok másnapján, Másokért is sírtam néha, kristálytél, Időkirály, Csendvirágok – haiku-könyv). Néhány napja a Napút mellékleteként megjelent egy füzetnyi versem Csodavárók címmel, a Cédrus-pályázat eredményeként.”

***

Barna Júlia alkotásai a Lenolaj.hu oldalán