SZIRTES ANDRÁS: ….csepp….( a víz világnapjára)

csak az tudja
ki már szomjazott
összetapadt szájpalással
kicserepesedett ajkakkal
a saját verítékét el-elkapva
nyelvével görgeti le lassan
torkán az aprócska sós nedvet
s érzi amint erővé válik benne
az éltet adó
hákettőó

én már szerencsére nem érem meg
amikor is majd az ivóvízért
fogják egymást ölni az emberek
addig is megbecsülöm miden cseppjét
ki is raktam egy lábasban vizet
a kerti asztalra
a madarak hadd igyanak
fürdőzzenek

SZÉP ERNŐ: SÖTÉT LESZ A DUNA HÁTA

A hat hidat el kell zárni
Be kell a Dunát deszkázni
Vagy dróthálót kell rá tenni
Ne lehessen nekimenni

Jönnek jönnek a szegények
Látjátok már nem is félnek
Holnap mind a hídon lesznek
A halálba bukfenceznek

Süthet a nap a Dunára
Kacsinthat a felhő rája
Sötét lesz a Duna háta
Akár a papok kabátja

Ez a folyó meg fog állni
Halott hangon fog kántálni
A hala majd mind elhagyja
Vagy ott szorul megrothadva

SZÉP ERNŐ: TISZAPART

Ült egy szegény halász ember
Kettesben a néma csenddel,
Ott ül füst nélkül pipázva,
A tolvaj hálót vigyázza.

Kezdi a hálót emelni,
Halat nem tud benne lelni,
Póklábak megint leszállnak,
Kút kazal fa alva állnak.

Áll a nap fenn, áll a felhő,
Nem jön fecske, nincs egy szellő,
A víz nem látszik hogy folyna,
Isten mintha bóbiskolna.

Talán el is felejtette,
Hogy a Földet teremtette
A Tiszát is beletette,
A halászt is leültette.

ADY ENDRE: A DUNA VALLOMÁSA

Megtudtam, hogy titkokat rejteget
A mi Dunánk, ez a vén róka,
Mikről talán sohase álmodott
Az ősi barlang-tüzek óta
Ez a közönyös Európa.

Megloptam a vén Iszter titkait,
Titkait az árnyas Dunának.
Magyar földön ravasz a vén kujon,
Hisz látott ő búsabb csodákat
De akkor pletyka-kedve támadt.

Vallott nekem, nem is tudom , mikor:
Tavasz volt és ő csacska-részeg.
Táncolt, dalolt , kurjongatott, mesélt,
Budapestre fitymálva nézett
S gúnyos nótákat fütyörészett.

Talán Szent Margit híres szigetén
Állott velem részegen szóba.
(Ma is félve kalimpál a szívem
S hajh, már régen késik e nóta.
Ugye, Iszter, vén folyam-róka?)

Nagy-komoly lett akkor a vén Duna.
Torkán hűlt vad tavaszi kedve.
Olyan volt, mint egy iszákos zseni.
Alig mert nézni a szemembe
S én vallattam keményen egyre.

“No, vén korhely, láttál egy-két csodát,
Mióta ezt a tájat mossa
Sápadt vized, árnyas, szörnyű vized,
Mely az öreg árnyakat hozza.
Gyónjál nékem, vén falurossza.”

“Mindig ilyen bal volt itt a világ?
Eredendő bűn, lanyha vétek,
Hideglelés, vergődés, könny, aszály?
A Duna-parton sohse éltek
Boldog, erős, kacagó népek?”

S halk mormolással kezdte a mesét
A vén Duna. Igaz az átok,
Mit már sokan sejtünk, óh, mind igaz:
Mióta ő zúgva kivágott,
Boldog népet itt sohse látott.

A Duna-táj bús villámhárító,
Fél-emberek, fél-nemzetecskék
Számára készült szégyen-kaloda.
Ahol a szárnyakat lenyesték
S ahol halottasak az esték.

“Sohse lesz másként, így rendeltetett”,
Mormolta a vén Duna habja.
S boldogtalan kis országok között
Kinyújtózott a vén mihaszna.
És elrohant tőlem kacagva.

Csokonai Vitéz Mihály
költő, író, műfordító
(Debrecen, 1773. november 17. – Debrecen, 1805. január 28.)

“Csokonait nem lehet felfedezni. Egyszerűen azért, mert huszonöt évenként újra fel kell fedezze minden leendő nemzedék.”
Kosztolányi Dezső (1885. március 29. – 1936. november 3.) író, költő, műfordító, kritikus, esszéista, újságíró

Csokonai a magyar irodalom egyik legjelentősebb költője. Tanárai a jövő tudósaként emlegették, „poeta doctusnak” és „poeta natusnak” is nevezték. A 18. és a 19. század fordulóján lenyűgöző tájékozottsággal rendelkezett a kor gondolkodását, irodalmát, politikáját illetően egyaránt.

Debrecenben született, apja borbély és felcser volt, anyja szűrszabó mester leánya, aki 1786-ban megözvegyült, és nehéz körülmények közt nevelte fiát. Csokonai Vitéz Mihály tehetségét egyik tanítója, Háló Kovács József fedezte fel a debreceni kollégiumban.
A fiatal Csokonai a II. József halála után megélénkülő légkörben írta első közéleti verseit (Magyar! hajnal hasad!, A pártütő), társadalombíráló allegóriáit és szatíráit (Az istenek osztozása, Békaegérharc) és szépprózai kísérleteit (A bagoly és a kócsag, A pillangó és a méh). 1790-ben találkozott Földi János költővel és természettudóssal, az ő révén kezdett Kazinczyval levelezni, akinek később verseit is elküldte, és aki további alkotásra bíztatta. Dugonics András népiessége is hatott rá, de vonzotta a felvilágosodás is: Rousseau, Voltaire, Pope írásait tanulmányozta. Olasz költőket, Metastasiót, továbbá Holbach ateista művét, A természet módszerét fordította.
1793-ban a pesti színjátszóknak tucatnyi színművet ajánlott fel, fordításokat és saját műveit, köztük A méla Tempefőit, amelyben a magyar kulturális viszonyok elmaradottságát pellengérezte ki: “Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon!” Kazinczytól értesült a jakobinus mozgalom terveiről, így születtek bölcselő költeményei (Konstancinápoly, Az estve, Az álom), melyekben támadja a “denevér babona, bagoly vakbuzgóság” jellegű vallásosságot, és ostorozta a pórnép kizsákmányolását.
Megismerkedett a nyugat-európai rímes-időmértékes verseléssel, finom, rokokó hangulatú költeményeit e formákban írta. Dalstílusán Petrarca hatása érezhető, de az eleganciát a természet szentimentális ábrázolásával, klasszikus mitológiával, a diákdalok vaskos humorával és a népdalok egyszerűségével elegyítette. Dalai eleinte kéziratos másolatokban és énekelve terjedtek.

1794-ben tógátus diákként a poétai osztály tanítója lett, a szabadban tartott órát diákjainak, énekre, táncra, színjátszásra is rávette őket. Emiatt és talán jakobinus kapcsolatai miatt is kizárták a kollégiumból. 1795-ben Pestre ment, itt találkozott Virág Benedekkel és Dugoniccsal, összeállított egy verseskötetet is, amelyet nem tudott kiadatni, csak hét verse jelent meg belőle Kármán József Uránia című folyóiratában.

Wilhelm Egger: Vajda Júlia – Lilla feltételezett arcképe
A magyarok krónikája. Szerkesztette: Glatz Ferenc.
Officina Nova, Budapest, 1995, 361. oldal.

Egy ideig a sárospataki jogakadémián tanult, majd Pozsonyban, az országgyűlésen keresett támogatót műveinek kiadásához, de csak az általa szerkesztett Diétai Magyar Múzsa füzeteiben tudta megjelentetni írásait. Komáromban lapot akart alapítani, de kudarcot vallott. Itt ismerkedett meg 1797 márciusában Vajda Juliannával, egy gazdag kereskedő leányával, akit költeményeiben Lillának nevezett. A lányt csak azzal a feltétellel ígérték oda neki, ha állandó megélhetést szerez. Mire visszatért Komáromba, Lillát máshoz adták feleségül. A boldogan induló, majd csalódást hozó élményből születtek Lilla-versei, a magyar szerelmi líra kiemelkedő alkotásai: A Reményhez, A pillangóhoz, Köszöntő, Egy rózsabimbóhoz, Újévi köszöntő.

Somogyba ment, egy ideig Nagybajomban élt Sárközy Istvánnál. Itt írta szentimentális líránk nagy alkotásait: A tihanyi ekhóhoz és A magánossághoz című ódáit. Népies verseket is szerzett (Parasztdal, Szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz, Szegény Zsuzsi, a táborozáskor). 1798-99-ben írta Dorottya című farsangi vígeposzát, amely számos jellegzetes korabeli figurával gazdagította irodalmunkat. Csurgón egy évig a gimnázium segédtanáraként vállalt állást, két bohózatot is írt itt: a Culturát és Az özvegy Karnyónét, és elő is adatta őket diákjaival. Bár mindig azt remélte, meg tud élni költészetéből, mecénásokat kellett keresnie, a Dunántúlon talált nagyúri pártfogókat Festetics György és Széchényi Ferenc személyében.
1800-ban visszatért Debrecenbe, ahol előfizetőket kezdett gyűjteni versei kiadásához, majd Pesten mérnöki tanulmányokba kezdett. 1802-ben Komáromban kinyomatta tervezett életműsorozatának első darabját és Ewald Kleist német költő verses és prózai műveinek fordítását, A tavasz címmel. További köteteit is előkészítette kiadásra, de csak a Dorottya jelent meg 1804-ben.

Tüdőbaja kiújult, gondjait a költő és botanikus Fazekas Mihályhoz fűződő barátsága enyhítette, Főhadnagy Fazekas úrhoz című versében utal is erre. Ekkor írt ódái kiemelkedő bölcseleti művek, közülük is kimagaslik A lélek halhatatlansága. 1803-ban Bécsben jelentek meg Anakreoni versei, melyekben a dal, a bor, a természet és az asszonyok szépségét énekelte meg.
1804 áprilisában Nagyváradon Rhédey Lajosné temetésén ő maga adta elő A lélek halhatatlanságát. A gyászszertartáson kapott tüdőgyulladásban halt meg 1805. január 28-án Debrecenben. Temetésén barátja, Diószegi Sámuel lelkész beszélt, kivonult az egész kollégium, a Magyar Kurirban Kazinczy írt róla nekrológot.

Verseinek utóélete is érdekes: Kazinczy ki akarta javítani Csokonai némely sorát, míg a debreceni barátok ragaszkodtak a hű kiadáshoz. Síremlékére Kazinczy az “Árkádiában éltem én is” sort akarta vésetni, amit Debrecenben sértésnek vettek, Árkádiát marhalegelőnek tekintve. A vitában Kazinczy győzött, a Fazekas körüli írócsoportot parlagisággal és maradisággal vádolta, népiességét is elítélte. 1817-ben Kölcsey írt szigorú és értetlen bírálatot Csokonai verseiről. Aa vita évtizedeken át folyt, a népies költészet csak az 1840-es években, Petőfi és Arany révén került igazi helyére. Egy évszázaddal halála után, a Nyugat nemzedéke ismerte fel Csokonai jelentőségét, Adyval az élén, aki saját előfutárának látta őt. A Vitéz Mihály ébresztése (1911) című versében így emlékezett a hajdani költőtársra: “Szavak, szárnyatok bársonyára / Szedegessetek violaszagot, / Midőn felröpködtök Őt dicsérni.”

(MTVA)

Kapcsolódó oldal:

Csokonai Vitéz Mihály összes költeménye

Csokonai Vitéz Mihály életrajz a MEK oldalán

Fejtő Ferenc: JÓZSEF ATTILÁRÓL
(Megjelent a Holmi c. lapban 2005-ben.)

/…/ Abban az időben barátkoztam össze a Társaság egyik vezető tagjával, egy Lakatos Péter Pál nevezetű púpos, kommunista nyomdásszal, aki gyönyörű szép feleségével meghívott magukhoz vacsorára. „Olvastad már József Attila verseit?” – kérdezte. „Hogy mondod? József Attila?” Megvallottam, hogy bár nagyon figyelem a versirodalmat, ilyen nevű költőről még nem hallottam.
„Nahát, akkor nem tudod, mit vesztettél! – mondta barátom. – Ő a legjobb közöttünk. Ha akarod, mindjárt felolvasom egy-két versét.” Előkereste a sárga füzetet, amelynek vezérverse úgy kezdődött: „Nincsen apám, se anyám”, és vastag szemüvege alól figyelte a hatását. Befejezte, s kértem, kezdje újra. Szinte kábultan dünnyögtem: „Ilyen költeményt Ady Endre óta nem hallottam.”
„Szeretnéd megismerni? No, akkor felkeressük odahaza” – s már kaptuk a kabátunkat. József Attila akkor a Nyugati pályaudvar közelében lakott, egy füstös, rozoga ház második emeletén, amelyben a XIX. század végi építkezésre jellemzően, az épület udvari oldalán körbefutó folyosóról – gangnak nevezték s nevezik még ma is – nyílt a bejárat egy konyhába, amelyben a magas, szigorú arcú Judit asszony éppen sikálta a padlót. Fel se kelt a guggolásból: „Menjetek be – mondta –, Attila dolgozik.” Barátom bemutatott: „Ez a fiatalember majdnem hogy elájult a gyönyörűségtől, amikor elszavaltam neki a TISZTA SZÍVVEL-t.” József Attila felállt, erősen megszorította a kezemet, leültetett, s megkínált bennünket a borosüvegből, amely az asztalán állt a tornyosodó könyvek és irkák között.

Sokan kérdezik tőlem azóta, milyen ember volt. Külső megjelenésében nem volt benne semmi extravagáns, polgár módjára öltözködött, jól borotválkozott – csak épp a kis bajuszt kímélte meg, amely némi férfiasságot kölcsönzött sima, szinte gyermekes arcának. Kosztolányi Dezső, talán a legnagyobb a kortársak közül, aki szinte atyai módon szerette, csinálta róla a legjobb portrét: – Hetyke fickó, karakán mesterlegény. Vékonydongájú, de roppant férfias. Nem hasonlít költőhöz, ez is arra vall, hogy igazi költő. – Huszonhetedik évében járt, amikor találkoztunk. Négy évvel volt idősebb nálam, de mint Lakatos Péter Pál útközben mondotta, már világot látott, Párizsban is járt, franciául is írt verset francia lányhoz. Hát hozzám, a vidéki, szögletes, félénk fiúhoz képest… Nos, nagyon meg voltam illetődve. Attól is, hogy mint régi ismerőssel, azon nyomban Marx Károly akkoriban felfedezett és Németországban megjelent fiatalkori műveiről kezdett beszélni, s részleteket olvasni fel belőlük.

Hadd jegyezzem meg, hogy a költemény, amely úgy szíven ütött, 1929-ben jelent meg. Hatvany Lajos – aki már a századelő legnagyobb költőinek, Ady Endrének is barátja, mecénása és prófétája volt –, amikor a Nyugat másik nagysága, Ignotus felhívta a figyelmét József Attilára, ugyancsak meg volt döbbenve, s tüstént azt írta róla, hogy ez a vers „az egész háború utáni nemzedék dokumentuma későbbi korok számára”. Valóban. Ady után, akinek műve a háború előtti magyar nemzedék optimizmusát és heroikus harci készségét fejezte ki a francia szimbolisták és szürrealisták művészetén kicsiszolt költői nyelvén, József Attila az első világkatasztrófát követő nemzedék kétségbeesett lázadásának adott hangot. Az előbb említett Ignotus Ady Endre FEKETE ZONGORA című verse olvasása után azt írta: „akasszanak fel ha értem, de szép”. Ugyanő azonnal megértette József Attilát, s azzal ajánlotta olvasását, hogy: „gyönyörű szép”. Viszont a Nyugat akkori főszerkesztője, a liberális, de szigorúan erkölcsös Osvát Ernő visszaküldte a verset mint közölhetetlent.

/…/ 1932 áprilisában elhatároztuk Attilával, hogy megpróbálunk egy komoly társadalomtudományi, filozófiai és kritikai folyóiratot indítani. A címet már megtaláltuk: Valóság. Csak pénzt kellett szerezni hozzá. Ami ez utóbbit illeti, a Kommunista Ifjúsági Szövetség közvetítésével, amellyel kapcsolatban álltunk, a féllegális, vagyis a rendőrség által eltűrt, de figyelemmel kísért Társadalmi Szemle vezérkarához fordultunk – Sándor Pál, Schönstein doktor, Madzsar József, szociológus-író nevére emlékszem, akik megadták a támogatást, ám azzal a feltétellel, hogy a folyóiratot mindketten jegyezzük. Ma sem értem, hogyan történt, hogy bennem, kezdő íróinasban, még csak gyakorló irodalomtanárban, jobban megbíztak, mint József Attilában, akit én már akkor mesternek tekintettem. Vajon Attilában jó ösztönnel előre látták a pártketrecbe nem szorítható jövendő eretneket? A botrány már a folyóirat megjelenése előtt kitört, mikor elvittem Sándor Pálnak a lap anyagát, József Attila EGYÉNISÉG ÉS VALÓSÁG című vezércikkével. Ő ugyanis egyszerűen érthetetlennek minősítette ezt a hegeli zsargonban készített írást. Megvallom, én sem értettem egészen, bár Attila jó néhány éjszakán át magyarázta, mit akar mondani. Valójában, azt hiszem, épatírozni akarta a párt eminenciáit bölcseleti tudásával. Ami a legjobban zavarta a párt értelmiségi főellenőreit, az a mód volt, ahogy a hegeli dialektikát a Freud szerint értelmezett szexualitással összekeverte. Például azt írta, hogy: „a koitusz pedig, amint a pszichoanalízis igen helyesen tételezi, szociális aktus, társadalmi tevékenység…” Sándor Pálék, akik mint jó kommunisták prűdek is voltak, alighanem a saját stílusuk karikatúráját látták a cikkben. Hosszú rábeszélésembe került, hogy megértessem velük, József Attila milyen nagy költő, és hogy amit ír, értik vagy nem értik, nem lehet cenzúrázni. Meg is jelent, de nem sokan olvashatták, mert a megjelenés napján engem letartóztattak, és a lakásomban talált néhány száz példányt elkobozták.

Börtönévem alatt, 1932 és 1933 júniusa között József Attila minden vasárnap meglátogatott a Gyűjtőfogházban, és az egyik januári látogatása alkalmából felháborodva közölte velem a hírt, hogy a szociáldemokrata porosz kormány elkergetésében a német kommunista párt Berlinben együttműködött a nácikkal. Ebből a felháborodásból született az Új harcos című kommunista lapban írt cikke, amely heves vitákon át, Attila KP-ból való kizárásához vezetett. József Attila voltaképp magát zárta ki a pártból, amikor Hitler hatalomra jutása után megírta a cikket, amelyben ítéletet mondott „az önnön marxizmusukba beleveszett hivatásos forradalmárok” fölött.

Nem sokkal ezután már József Attilát is „szociálfasisztának” bélyegezték, amint engem is, mikor a börtönből szabadulva Attilával szolidaritást vállaltam. Így és ekkor lett mindkettőnkből, forradalmár értelmiségiekből meggyőződéses szociáldemokrata. Amikor 1933 decemberében házasságra léptem Hilmayer Rózsával, a vacsorát feleségem édesanyjának Pipa utcai lakásán négyesben fogyasztottuk el, igen jó hangulatban. Attila és Judit, későn lévén már villamoson Zuglóba visszatérni, a földre tett matracon mellettünk töltötte ezt a nevezetes éjszakát. 1934 közepén szomszédok lettünk. József Attila ismertetett meg a Népszava és a Szocializmus főszerkesztőjével, Mónus Illéssel, a kiváló munkásvezérrel, akit 1944 őszén a magyar nácik a Dunába lőttek. 1934 novemberében, a Mónus kérésére írt cikkben, A SZOCIALIZMUS BÖLCSELETÉ-ben, Attila már nem hegeli–marxi zsargonban, hanem „magyarán”, közérthetően írta: a munkásság „öntudatosodási folyamatát semmiféle forradalmi terrorral átugorni nem lehet”.

Akkoriban szinte mindennap láttuk egymást. 1934 decemberében jelent meg József Attila MEDVETÁNC-a, amelynek összeállításában valamelyest bábáskodtam. Ma is büszke vagyok arra, hogy a kötet egyik legszebb költeményéből (ESZMÉLET) az lett, ami lett. Attila először három strófát mutatott belőle, amire azt mondtam: „Nagyon szép, de valahogy nem elég. Még néhány strófa kívánkozik ide, s akkor remek ciklus lehet belőle.” Tanácsomat megfogadta. S mivel nem szégyellek ezzel a „történelmi” érdemmel hivalkodni, hadd mondjam el, hogy Attila még két másik, ugyancsak jelentékeny költeményének keletkezésében is részem volt. Ez már abban az időben történt, amikor Ignotus Pál barátunkkal együtt, hármasban szerkesztettük az 1935-ben indult Szép Szó folyóiratot, amelynek, bár jelentékeny szerepet játszott a II. világháború előtti irodalmi életben, alig volt több, mint ezer előfizetője. A folyóirat két, a könyvnapra megjelenő dupla számának összeállítását és szerkesztését rám bízták, s ezt azzal a feltétellel fogadtam el, hogy mindkét – az 1935-ös MAI MAGYAROK RÉGI MAGYAROKRÓL és az 1936-os MI A MAGYAR MOST címet viselő – szám vezércikkét József Attila fogja megírni vers formájában. Az első számban jelent meg A DUNÁNÁL, a másodikban a HAZÁM című csodálatos vers. Hozzáteszem, hogy József Attila szeretett megrendelésre írni. Így egyik ugyancsak sokat szavalt, megdöbbentő politikai versét, a LEVEGŐT! címűt, közös barátunk, Hevesi András kérésére írta a Nyolc órai Újságnak. A történet talán megérdemli, hogy elmondjam. Egy kora délután törzskávéházunkban, a Japánban ültünk, amikor Hevesi, az újság főmunkatársa lélekszakadva azzal rontott be, Attilát keresi, hogy segítse ki a bajból: vezércikket kellene írnia a másnapi számba, arról, hogy milyen áldatlanul rossz a közhangulat, fulladozunk már a szabadság hiányától ebben az országban. Többször nekikezdett a cikknek, de valahogy nem jött meg hozzá az ihlete, s akkor támadt az a gondolata, hogy Attilához forduljon, segítse ki. A költő egyet hörpintett a csészéjéből, s azt kérdezte: „Mennyit fizettek?” Hevesi eléggé kielégítő ajánlatot tett: „Ötven pengőt – mondta –, de csak neked, azért, mert az vagy, aki vagy.” „Mikorra kell a vers?” – kérdezte Attila. „Ha lehet, este nyolc óra felé.” Néztük a faliórát, hármat mutatott. Így született meg, pontosan a kért időre ez a kimondhatatlanul szép és megrázó költemény.

Egy másik eseményről is beszámolnék József Attila életéből, amelynek során olyan szerepet játszottam, amelyre nem lehetek büszke. Határozottan nem szerettem Attila házastársát, Judit asszonyt, hidegnek, ridegnek találtam, holott véleményem szerint Attilának elsősorban gyengédségre lett volna szüksége, aminek hiányát néha a költő maga is szóba hozta. A Korunk című kolozsvári folyóirat 1935. februári számába Fülöp Ernő álnéven nagyobb tanulmányt közöltem József Attila utolsó kötetéről, amelyben a költő szerelmi verseiről szólván azt írtam: „József szerelmes verseiben van valami befejezetlenség. Ám ÓDÁ-jában más, új hangot pendít meg, férfi-hangot, de csak egyetlen-egyszer, holott többször szeretném hallani mély búgását.” Attiláék nálunk voltak vacsorán, amikor ehhez a passzushoz értem, Juditra tekintettem, s láttam, hogy arca megmerevedik. Gonosz megjegyzés volt, mert tudtam a válságról, amelyet éppen az ÓDA okozott Attila és Judit viszonyában. Az este után, ha jól emlékszem, már nem is találkoztunk, Attila elhagyta Juditot.

/…/ Ő maga több cikkben fejezte ki ellenvetéseit a népi ideológiával szemben, amely inkább flörtölt az értelmiség elkötelezetten kommunista csoportjával, mintsem kimondottan szolidaritást vállalt volna a demokratikus ellenzékkel, amelynek „lezsidózását” a harmincas években ők kezdeményezték.
„Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni” – ezt a folklórból vett verset választotta József Attila válogatott verseinek gyűjteményéhez. Attila megjárta a skizofrénia, az akkor menthetetlen betegség poklát, mégpedig tudatosan járta meg, és mondhatnám, élete utolsó pillanatáig költészetet formált gyötrelmeiből. Amikor már kitört rajta az őrület, egy délelőtt felhívott a lexikon szerkesztőségében, ahol dolgoztam: „Verset írtam – dünnyögte –, szeretném felolvasni neked.” „Attila – kértem –, tudod, hogy verset először olvasni szeretek s csak aztán hallani, hozd be az irodába.” „Nem, nem, azonnal – mondta. – Tudni akarom, mit gondolsz róla.” S máris kezdte szavalni a telefon kagylójába a NAGYON FÁJ című verset. Azt hiszem, nem tévedek, ha azt mondom, hogy a világirodalom egyik talán leggyötrelmesebb és ugyanakkor egyik legcsodálatosabb költeménye. Mikor befejezte, kértem, hogy olvassa be még egyszer. „Na, milyen? Tetszik?” – kérdezte. „Hogy kérdezhetsz ilyet, Attila? – feleltem. – Borzalmas, amit írtál. Borzalmas, hogy ezt megélted, hogy túlélted” – és hozzátettem, hogy mint vers kápráztatóan gyönyörű.

Az utolsó pillanatig a legmegrázóbbak a pokoli szenvedéseiről és az annyira megtagadott Isten irgalmához való folyamodásról szóló versei. Azt hitte, azt akarta hinni utolsó hónapjaiban, hogy Flóra szerelme, akibe szinte agonizálva beleszeretett, meggyógyíthatná. Tragikus iróniája a történetnek az, hogy amikor megrendítő szerelmes verseit küldte Flórának, még nem tudta, hogy az egy ideje egyik legjobb barátjába, költészetben is riválisába, Illyés Gyulába szerelmes. A klinikáról, ahol még néhányszor meglátogattam, egyik nővéréhez vitték, a Balaton partjára. Ott láttam utoljára, és álmaimban még most is visszajár a képe, ahogy a ház előtt búcsúzva a néhány baráttól, akik a távozásra kész kocsiban ültek, lehorgasztotta fejét, mint aki megadja magát sorsának. Egy hét múlva, egy decemberi éjszakán Ignotus Pál keltett fel telefonon. Meghalt, mondta.

Gyorsan kabátot kaptam magamra, lefutottam a körútra, hogy levegőhöz jussak. Előre látható volt, és mégis úgy érintett, mint egy villámcsapás. Felnéztem a Nemzeti Színházzal szemben álló bérházra, amelynek tetején egy szemafor minden éjjel az Est Lapok híreit sugározta, s azon olvastam, hogy Attila József, költő öngyilkos lett. Az ügyeletes hírszerkesztő nem tudta, hogy a költőt, aki a távozó vonat elé vetette magát, József Attilának hívták, tehát azt sem tudta, hogy a magyar irodalom egyik legnagyobb művészének halálát jelenti. Kevesen tudták, de azok között volt Márai Sándor, aki 1942 májusában, amikor a balatonszárszói temetőből, ahová annak idején búskomoran kísértem el, Budapestre hozták, és a Kerepesi úti temető díszsírhelyén hantolták el hamvait, a következőt írta róla: „Irtózatos árat fizetett a nagyságért, de semmivel sem maradt adós. Alig vigasztal most más, mint hogy megmondhattam, hódoltam neki.”

Nagyon meleg hangú búcsúztató volt ez a nagy kortárs író szájából, aki előkelően magányos életében távol tartotta magát József Attilától, a mosónő anya és a proletár apa fiától.
Hadd idézzek fel egy képet, amely nem a szenvedő és a katarzis útján támolygó József Attiláé, hanem a gyermekded, jókedvű, életszerető emberé. Születésnapjára gyűltünk össze a Centrál kávéházban. Nem sejtettük, hogy ez lesz az utolsó. Attila több mint egy órát késett, egyre türelmetlenebbül vártuk az ajándéknak szánt aranytollal. Hirtelen lihegve beszáguldott: „Meglepetést hoztam nektek” – mondta huncut pillantással, azzal kihúzott a zsebéből egy fecnit, és olvasni kezdte egyik legkedvesebb költeményét. „Harminckétéves lettem én, meglepetés e költemény…” Még csak árnyéka sem volt arcán a bajnak.

Budai Éva
rovatvezető

Bródy Sándor (Eger, 1863. július 23. – Budapest, 1924. augusztus 12.) író, drámaíró és publicista

Apja gabonakereskedő volt, egy ideig ő kezelte az egri érsek gabona-értékesítéseit. Fiatal gyermek volt, amikor apja tönkrement és hamarosan meghalt. Külsejét tőle örökölte. Néptanítónak készült, de tanulmányait sosem fejezte be. Műveltsége hiányosságait rendkívüli tehetségével sikerült pótolnia. Bár ebben az időben a magyar polgárság és az értelmiség zöme szinte kétnyelvű, ő csak magyarul beszélt. 18 éves korában írnokoskodni kezdett bátyjánál, aki Gyulán volt ügyvéd. Első cikkeit is itt, a helyi lapban sikerült megjelentetnie. Nagy hatással volt rá Jókai áradó meseszövése és Zola naturalizmusa.

Budapestre költözése után sikerült megjelentetnie Nyomor című novelláskötetét és Faust orvos című regényét, amelyek feltűnést keltettek. Sokan a magyar Zolát látták benne. Szenvedélyes természetű ember volt. Még Kolozsvárra érkezése után elcsábította Hunyady Margitot, korának ismert színésznőjét. A kapcsolatból nemsokára megszületett törvénytelen gyermeke, Hunyady Sándor, aki később szintén irodalmi pályára lépett.

A különféle társaságok lelke volt, egyben az irodalmi divatot is ő diktálta. Drámákat is írt, többek között a manapság is többször játszott: A tanítónő-t, A dada-t és A medikus-t.

Később Ambrus Zoltán és Gárdonyi Géza közreműködésével szerkesztette a Jövendő című hetilapot, amelyet a Nyugat előfutárának is tekinthetünk. Ebben a korabeli társadalom visszásságait bírálta. Erdős Renée írónővel szerelmi viszonyt folytatott. Az érzelmeit szenvedélyesen megélő író 1905 nyarán a Semmeringen öngyilkosságot kísérelt meg. Miután felgyógyult, ismét újságíróskodott. Még megírta utolsó nagy művét, egy novellaciklust Rembrandtról, az elmagányosodott, megöregedett művészről. Ezt követően kórházba került és elhunyt.

Felesége Rosenfeld Izabella, írói nevén Fehér Judit volt. Fiuk Bródy András újságíró. Unokatestvére Bródy Zsigmond, akinek unokája Bródy András közgazdász, dédunokája pedig Bródy János zenész, dalszövegíró. Házasságon kívüli gyermeke Hunyady Sándor író.

(forrás: wikipédia)

JUHÁSZ GYULA Bródy Sándor halálakor, a Szeged című napilap 1924. augusztus 13-i számában:

Olvasták, szerették és ajnározták. Szép ember volt, elragadó, és hozzá valóban hatalmas és diadalmas tehetség. A nők és az olvasók behódoltak neki, és sokáig a dicsőség és népszerűség napfényében fürdött ebben az országban, ahol nem szépséggel és tehetséggel, de könyökkel és tekintéllyel szokás hódítani…. Temperamentuma minden sorában izzott és szikrázott, lobogott és robogott…. Nagyon sokat köszönhet neki minden magyar, aki tollat forgat, és aki valakinek számít ma.

BABITS MIHÁLY a Nyugatban, 1934-ben, Bródy Sándor halálának tizedik évfordulóján:

Bródyt évfordulók nélkül se könnyen feledjük el. Szinte a tollunk hegyén hordjuk őt: szavainkban és mondatainkban. A magyar stíluson nyomot hagyott. Aki róla ír: a nyelvről kell írnia.

SZÉP ERNŐ a Színházi Életben, ugyancsak 1934-ben:
Isten őrizz, hogy szobor legyen abból a gyönyörű vad szépségből, ami Bródy Sándor. Abból a hűséges, hűséges életből, abból a tüzelő sötét szerelemből. Abból a vademberjóságból, amivel a kutyára lenézett, abból a haragos pogányságból, amivel rámordult a szegénységre, a betegségre, a csalásra, szemtelenségre, abból az őserdei gyengédségből, amivel egy kegyetlen tigris dörzsöli az orrát a párja nyakára, abból a gyengédségből, amivel az a tigris a kölykét fogja a két mancsa közé.

(forrás: kétezer.hu)

Kapcsolódó oldal:

BRÓDY SÁNDOR LEGSZEBB ÍRÁSAI (Magyar Elektronikus Könyvtár)

***

Jóna Dávid tanítói, közművelődési diplomájának megszerzése után, Péterffy András rendező osztályában végzett az ELTE Videokommunikáció szakán, majd az ELTE Bölcsészettudományi Karának Mozgóképtanári kurzusát, továbbképzését végezte. A Zsámbéki Főiskolán, a vizuális műveltségi területen mozgóképkultúrát, médiaismeretet, fotókultúrát, majd digitális fényképezést és animációt oktatott, az informatikai műveltségi területen pedig webkommunikációt. Tizennégy éven keresztül vezette a főiskola filmklubját, tagja volt a Filmklub szövetségnek. 17 évig volt a Zsámbéki stúdió vezetője (1987-2004), a Főiskolai újságot szerkesztette, az intézményi, valamint Zsámbék honlapjának volt főszerkesztője. A Bicskei városi tv főszerkesztője (2008-2009), adásrendezője volt.

Az Országos Mozgókép-oktatási Egyesület alapításában aktívan részt vett, a Pest megyei Regionális Médiaoktatási Központ egyik vezetőjeként a NAT Mozgóképkultúra, Médiaismeret tantárgy blokkjának közoktatási integrációját irányította, az OKI felkérésére országos tantervet lektorált. Tanári segédkönyvet írt. Operatőrként és vágóként is dolgozott. Éveken keresztül eredményesen vett részt a független videofilm fesztiválokon (25. Budapesti Független Film és Videoszemle első díj (1994), országos különdíjak, Mediawave döntő, Fény-Árnyék külön díj).

Zsámbékon a főiskolai oktatás megszűnt, ezért váltania kellett: a Raiffeisen Bank, Belső Ellenőrzési Főosztály vezető munkatársa volt, auditor (2004-2011). Itt sem szakadt el az irodalomtól, művészettől, a Raiffeisen Bank intranetes híradójának kulturális rovatát szerkesztette.

Szerkesztő munkatársa volt az Erdélyben megjelent Történelmi Magazinnak (2005-2012), főszerkesztője volt a 20 ezer példányban megjelenő Színes Riport magazinnak (2006), állandó szerzője a Szózat című lapnak (2012-). A Perbáli Hírmondó (1998-2004), majd a Mányi Hírmondó (2011-2014) önkormányzati lapok főszerkesztője.

Az Art’húr Alapítvány elnöke, főszerkesztője. Az általa indított civil kezdeményezés, volt, hogy 10 ezer példányban megjelenő lapot működtetett, kiállításokat, színházi darabokat hozott létre, a Budapesti Kongresszusi Központban háromszor egész napos rendezvényt szervezett. Munkájában Langstadler Csaba (Szentjánosi) alkotói barátsága (Gazduram vers-levélváltás), Faludy György és Utassy József támogató biztatása tekinthető jelentősnek. Biegelbauer Pál természetgyógyász a „legfontosabb tanítványának” nevezte. Az Író Kilencek csoportnak volt tagja és díjazottja, háromszor megjelent a Tolna megyei Kézjegy antológiában.

Családja

Szülei: Jóna István és Csepregi Zsuzsanna. Apai ágon debreceni cívis család, távoli rokona Vásáry Tamás karmester, Vásáry István (1887-1955) kisgazdapárti politikus, pénzügyminiszter. Anyai ágon hódmezővásárhelyiek, anyai nagyapja malomtulajdonos volt. Két gyermeke született: Jóna Borka Sára (1996) és Jóna Dániel (2001). A Zsámbékhoz közeli Mányon élnek feleségével Dr. Mosolygó Sárával.

Művei

Elmélkedések a médiapedagógiáról (1997) Kiadó: Art’húr ISBN 963-04-8561-3
Elmélkedések a webkommunikációról (2001) Kiadó: Bicskei Egységes Művelődési Központ és Könyvtár
Karinthy Frigyes filmes írásait, A gép hazudik címmel szerkesztő-kiadóként gondozta (1996) Kiadó: Art’húr ISBN 978-963-04-8521-0
Mányi bedekker – útikalauz, helytörténet – webes kiadás (2012)
Kísérletezik az életösztön – versfüzet, Kiadó: Zsámbéki Tanítóképző Főiskola (1992) ISBN 963-73-06-161
Léleksztriptíz – versfüzet, Kiadó: Art’húr (1994)
Kattintott egérkorszak – versfüzet, Kiadó: Art’húr (1995)
Vadhajtás – Jóna Dávid versválogatás – Kanada, a vancouveri Brit Columbia Egyetem gondozásában jelent meg. (1994)
Védőháló – gyűjteményes verskötet (2007) ISBN 978-963-06-1934-9
Az Élet szövete – próza (2015) Kiadó: Art’húr ISBN 978-963-12-4498-4
Jóféle csönd – vers (2018) Kiadó: Hungarovox ISBN 978-615-5743-39-9
Költőpénz – vers (2019) Kiadó: Parnasszus (Turczi István) ISBN 978-963-9781-73-3
Gyöngyhalászok – Baranyi Ferenccel közös kötet, vers (2021) Kiadó: Kossuth 978-963-544-368-0
Dééévid, aranyapám – vers (2022) Kiadó: Hungarovox (Kaiser László) ISBN 978-963-534-116-0

(forrás: wikipedia.hu)

Ady András: 1976. július 12-én született Csíkszeredán, humanisztika – idegen nyelv szakon végezte középiskolai tanulmányait a Márton Áron Gimnáziumban. Két év sportfőiskola következett, majd a Babeş-Bolyai Tudományegyetem pszichológia karán államvizsgázott. Jelenleg kulturális szakirányító a Csíkszeredai Polgármesteri Hivatalban.

Ady András alkotásai a Lenolaj.hu oldalán

Ady András alkotásai a Káfé főnix irodalmi és fotóművészeti lap oldalán

Ady András: 1976. július 12-én született Csíkszeredán, humanisztika – idegen nyelv szakon végezte középiskolai tanulmányait a Márton Áron Gimnáziumban. Két év sportfőiskola következett, majd a Babeş-Bolyai Tudományegyetem pszichológia karán államvizsgázott. Jelenleg kulturális szakirányító a Csíkszeredai Polgármesteri Hivatalban.

Ady András alkotásai a Lenolaj.hu oldalán

Ady András alkotásai a Káfé főnix irodalmi és fotóművészeti lap oldalán

Lator László (Tiszasásvár, 1927. november 19. –) a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas magyar költő, műfordító, esszéista, a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja.
1964
KÉPSZÁM
106347
ADOMÁNYOZÓ: Hunyady József
Forrás: Fortepan.hu

Lator László Makón érettségizett, 1947–1951 között magyar–német szakon a Pázmány Péter Tudományegyetemen tanult, sokáig Eötvös-kollégistaként. Felesége Pór Judit műfordító volt. 1950–1955 között a körmendi gimnázium tanára. 1955-től az Európa Kiadó lektora, később főszerkesztője. Versekkel a Magyarok és a Válasz című folyóiratokban jelentkezett először. A Kárpátaljai Kör elnöke, 1992-től alapító tagja a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiának. Szerkesztőként vagy szereplőként rendszeresen megjelent a Magyar Rádióban és a Magyar Televízióban. Hosszú időn át szerkesztette az Unikornis Kiadó sorozatát, A magyar költészet kincsestárát. A Holmi (folyóirat) 1989-es alapításától fogva a lap szerkesztőbizottságának tagja.

Bár már az 1940-es évek második felében elkészült és megjelenésre várt egy kötete, első verseskönyve, a Sárangyal csak 1969-ben jelent meg. Addig főleg műfordítóként volt jelen a magyar irodalmi életben. Köteteket fordított Alekszandr Blok, Lermontov, Paul Celan verseiből, válogatott műfordításait Kalandok, szenvedélyek címen adták ki. Számos antológiát szerkesztett, köztük a Gyönyörök sötét kútjait a világ- és a magyar irodalom erotikus verseiből. Összes versei 1997-ben jeletek meg.

Lator László költészetét első pillantásra megkülönbözteti a kortárs magyar lírában szűkszavúsága és a kötött formákhoz való ragaszkodása. Domokos Mátyás azt írja erről a lírai hajlamról és törekvésről: „a Létezés egyetlen ősképletét akarja fölírni a halál fekete táblájára”. Ma már méltán elismert költő, de az 1960-as évek végén még fölfedezésszerűen hangoznak a pályatárs Fodor András szavai: „a feleslegéből alkotó művész vállalt puritanizmusáról, szikár biztonságáról”, hangzás és jelentés, ritmus és dikció, kép és gondolat tökéletes egybeolvadásáról, és arról, hogy verseiben a kifejezés „szinte szeizmográf-érzékenységgel követi a mondandó impulzusát”.

A hetvenes évektől a kilencvenes évekig hétfő esténként népszerű és nagy hatású műfordítási szemináriumot (valójában költői mesterkurzust) vezetett az ELTE bölcsészkarán. Tanítványai közé tartozott többek közt N. Kiss Zsuzsa, Ferencz Győző, Imre Flóra, Szabó T. Anna, Tóth Krisztina, Bódis Kriszta, Imreh András, Vörös István, Lackfi János, Kemény István, Kun Árpád, Kőrizs Imre, Papp Gábor Zsigmond, Payer Imre, Szabó Szilárd, Vadász Géza, Bartis Attila, Babarczy Eszter, Szlukovényi Katalin, Zsávolya Zoltán és az irodalomtörténész Kappanyos András.

Feleségével együtt szabadideje jelentős részét Ispánkon töltötte, ahol telket és házat vettek. Szenvedélyesen érdeklődik a gombák iránt.

(Forrás: wikipedia.hu, szöveggondozás: lenolaj.hu)

Bartos Róza szövege irodalomtörténeti rémdráma a javából. Eltöprenghetünk, miféle haszonnal járhat egy efféle irat közreadása – mi vezérelhette például a Nyugat szerkesztőit, amikor, mint a lapban olvasható, „egy-két héttel” a múzeumi beszerzés után nagy terjedelmű, idézetek sokaságát tartalmazó ismertetőt tettek közzé az emlékiratból? (A teljes kiadás végül 1983-ban látott napvilágot.)
Az Nyugat-béli írás a „Vajda János vőlegénysége és mézeshetei” címet viselte, és egy bizonyos H. A. – valószínűleg Hevesi András – jegyezte. Két héttel később megjelent a folytatás, a „Vajda János házassága”, ugyanennek a szerzőnek a tollából.
Az újságok éppen az első rész megjelenésének napján közölték Vajdáné halálhírét, ami valószínűleg csak fokozta a szenzációt. A Nyugatot ekkoriban Babits és Gellért Oszkár szerkesztették, akik a közlést aligha szánták bálványdöntögetésnek, hiszen például a Nyugat első nemzedékének lírikusai – élükön Adyval – előfutáruknak tekintették Vajdát. Az emlékirat részleteinek publikálását H. A egyébként nem indokolja, de a Nyugat döntését illetően is igaz lehet, amit dr. Szilágyi Géza költő-újságíró „Vajda János pokla” című tanulmánya bevezetőjében a maga mentségeképpen említ: „Kegyeletlenségről […] {sic!}szó sem lehet ott, ahol megvan az a legnagyobb kegyelet, amely a lehető teljes megértésre való, semmitől vissza nem riadó törekvésben nyilvánul meg.”
Dolgozata 1933 nyarán, a „Lélekelemzési tanulmányok” című kötetben látott napvilágot, amelynek bevezetőjét Sigmund Freud írta, s amelyet Ferenczi Sándor magyar tanítványai-követői mesterük hatvanadik születésnapjára állítottak össze. (Az ünnepelt nem érhette meg a „Tanulmányok” megjelenését, nem sokkal korábban, ugyanebben az esztendőben meghalt.) Dr. Mészáros Judit pszichoanalitikus, a Ferenczi Sándor Társaság elnöke, aki kötet 1993-as reprint kiadásában is közreműködött, megerősítette: a Ferenczi baráti köréhez tartozó, egyben „Nyugatos” Szilágyi írása alapjában véve kiállta az idő próbáját.
Bartos Rozália kéziratát – amelyet már 1925-ben lezárt – mind H. A., mind Szilágyi meglehetős óvatossággal kezeli, utóbbi tényként említi, hogy szerzőjük a pseudologia phantastica, azaz a kórós hazudozás kórképét mutatja. Ugyanilyen értelemben nyilatkozik róla Komlós Aladár a hatkötetes „Spenót” („A magyar irodalom története”) Vajda-fejezetében: ő a „kórosan hazug félprostituált nő” titulussal illeti.
A memoárokat szemléző és közreadó H. A. érezhető feszélyezettséggel, s szinte mentegetőzve állapítja meg: „Az emlékirat helyesírása arra vall, hogy Bartos Rozália a magyar szavakat németes kiejtéssel ejtette, ami egyáltalán nem meglepő valakinél, aki a budai Rácvárosban nevelkedett.” Hozzáteszi, hogy a szöveg „nem mindennapi írói készségre és meglepő irodalmi műveltségre vall, azt persze nehéz megállapítani, hogy ezt a műveltséget lány korában, vagy Vajda mellett szerezte”. Maga a kézirat azonban, amelyet a Nemzeti Múzeum Könyvtára 1933-ban 20.-as beszerzési számmal vett lajstromba, helyenként ennek mintha éppen az ellenkezőjét bizonyítaná. Illusztrációképpen álljon itt egy célzatosan kiragadott részlete:
„Az első gyermeknek, az idősebbiket András, az öreg apja nevét és fiatalabb a második születésű János az apja nevét attam, és a koporsóba beletettem ópergamen papírra írottat, az orvos írta. Montam, kitutja nem e fognak feltámadni, had olvasák akor a ket kis koporsó történetüket” {sic!} (kézirat, 194. old.) Akárha zavart elméjű ember írta volna.
A bevezetőben szereplő „eszelős szörnyeteg” kitételt Bartos R. annak ellenére igazolni látszik, hogy a végeláthatatlanul sorjázó horrorisztikus részleteket rendszeresen és szinte kötelességszerűen Vajda emberi és költői nagyságát magasztaló passzusokkal szakítja meg.
Közömbösnek tűnő elemek ellenben olykor bizarr kontextusba kerülnek. Vajdával való első találkozásukra emlékezve írja – a Duna-korzón, véletlenül ismerkedtek meg –: „Ekkor közeledik lassú, húzó lépésekben egy nagyon magas idős úr, nagy széles, szürke puha kalap volt a fején és nagy nehéz kabát a karján, a kezében vastag bot volt.” Az ekkoriban, 1880-ban ötvenhárom éves „idős úr” e botjáról a Nyugatban az adott helyen több szó nem esik, de a kéziratban még találkozunk vele: „Mikor ez a bot öt ével később az én fejemen keté törött…” (Nem ez volt Róza egyetlen megbotoztatása.)
Vajda János költészete egészében nem mond ellene mindannak, amit az emlékiratban olvashatunk. Lírájával kapcsolatban számosan számos alkalommal utaltak titáni indulataira, mérhetetlen keserűségére, önnön nagyságának gyakran hangoztatott tudatára: mindezt magánéletének epizódjai, más aspektusokból bár, de többszörösen visszaigazolják.
Tény viszont, hogy az özvegy által elmondott esetek olykor erős gyanakvást támasztanak a kívülállóban is, aki néhol a bizonyossággal határos valószínűséggel feltételezheti: Bartos Róza egyszerűen konfabulál.
A pszichoanalízis módszereivel, ám tudományos igénnyel és filológusi akríbiával dolgozó Szilágyi Vajda-tanulmányából egy nyilvánvalóan patologikus személyiség képe bontakozik ki, az olvasóban pedig felmerül a kérdés, vajon akadt-e egyáltalán nő, aki tartósan képes lett volna elviselni a „Montblanc-embert” {sic!} (Ady).
„A Szilágyi-tanulmány olvastán az a benyomásom, hogy Vajda kényszeres személyiség volt, sőt felmerül, hogy akár kényszerbeteg is lehetett” – mondja a szakember, dr. Somogyi Andrea pszichiáter. „A tanulmány illetve a költői életmű alapján feltételezhető, hogy Vajda egyszersmind depressziós is volt. A két kórkép külön-külön is felléphet, gyakori azonban a komorbiditás – bár ez nem jelenti, hogy a depressziós szükségképpen kényszeres és viszont. Vajda esetében kényszeres alkatra enged következtetni, hogy a költő megszállottja anyagcseréjének, az, hogy a Szilágyi által bemutatott módon anyagias, továbbá az is, hogy halálos ágyán szükségesnek látja papírra vetni: »Egyetlenegy krajcárral sem tartozom senkinek.«
„Ide sorolnám – teszi hozzá a pszichiáter – a Szilágyi által említett különös, illetve »nem szűnő« rendszeretetet is. Ami a depressziót illeti: Vajdát, akit a lexikonok a nagyvárosi magányosság első hazai megszólaltatójaként méltatnak, aligha kerülte el ez a betegség. (A depressziósok között egyébként is igen magas az elváltak és egyedülállók aránya.) Úgy tűnik, Vajda nem volt képes tartós, működő kapcsolatban élni, sem ilyet létrehozni. A kapcsolatteremtésben e feltételezett depresszió is gátolhatta. Önmagukban is erre a kórképre utalhatnak az efféle verscímek: »Keserű órában«, »Egyedül«, »A sírból«, »Napfogyatkozáskor« és hasonlók. Nem lepődtem volna meg, ha Szilágyi tanulmányából arról értesülök, hogy Vajda öngyilkos lett.”
Szilágyi a nem-szakmabeli számára is meggyőzően bizonyítja, hogy Vajda azok közé tartozott, akik a freudi formulával élve „ha szeretnek, nem kívánnak meg, ha pedig megkívánnak, nem tudnak szeretni”. Ugyancsak elhihetjük neki, hogy három nagy szerelmét a költő – Ginát, Leonát és a Rozamunda néven megénekelt Bartos Rózát – fizikai értelemben soha nem tette magáévá. (Maga dr. Somogyi is hajlik e feltételezésre.) E ponton érdemes megjegyezni, hogy miután Gina – Kratochwill Georgina – elvesztette főúri kitartóját, Esterházy Mihály grófot, majd az általa ráhagyományozott vagyont is, kereste a kapcsolatot a belé akkor még igencsak szerelmes Vajdával. A költő azonban nem állt kötélnek, s az akkor már bukott cirkuszdirektrisz Gina ajánlkozását, Szilágyi szerint mondvacsinált indokokkal, visszautasította. Csaknem bizonyos, hogy Bartos Rózával kötött frigyük is elhálatlan maradt. A költő, csak hogy ne kelljen eleget tennie férji kötelezettségeinek, rendre kétségbe vonta, hogy felesége szűzen jött a házasságba. Hiába kapott erre vonatkozó megnyugtató orvosi szakvéleményeket, többek közt a nagy hírű Korányi professzortól, újabb és újabb botrányos vizsgálatokkal igyekezett igazoltatni „gyanúját” – mely vizsgálatok eredményét aztán ismételten megkérdőjelezte. Elhálatlan házasságra, „matrimonium non consummatum”-ra hivatkozva kérte és kapta meg 1886-ban az egyházi hatóságok hozzájárulását a váláshoz – a viharos kapcsolat azonban közte és Bartos Róza közt egészen 1897-ig, haláláig fennmaradt. Az emlékirat szerint nem sokkal halála előtt kijelentette, hogy az egyházi döntés semmit sem jelent, Róza így is, úgy is a felesége. Bartos Rozália amúgy határozottan állítja, hogy „lettem én az én esküdt uramnak a canonjog szerint a törvényes felesége, két év és két hónap a törvényes esketés után”. Szilágyi szerint ez nem igaz, amit arra alapoz, hogy a katolikus egyház a hasonló esteket a lehető legnagyobb alapossággal vizsgálta ki.
A csaknem kétméteres Vajda határozottan jóképű embernek számított, férfiassága pedig legendás volt (amint erre ismerősei előtt maga is nem ritkán célozgatott), de csak a legalja prostituáltak szolgáltatásait volt képes igénybe venni. Ezek azonban nem szerették, mert bár nem garasoskodott, igen gorombán bánt velük. Szilágyi szerint ugyanis ahhoz, hogy élvezhesse az általuk nyújtott örömöket, előbb alaposan meg kellett aláznia őket. A brutalitás feleségéhez való viszonyát is jellemezte, noha, mint fentebb szó volt róla, eredményt valószínűleg nem hozott.
Gyermekeik tehát már csak ezért sem lehettek – Bartos Róza viszont előad egy meglehetősen valószínűtlennek tűnő rémtörténetet, amelyben Vajda őt megveri, csecsemő ikerfiaikat halálra rugdossa (!), az esetet pedig végül csak a halottkém közreműködésével sikerül eltussolni. Tényszerűen nem cáfolható, hogy a költő elkövette a heródesi tettet, de dr. Somogyi szerint lehetséges ésszerű magyarázat arra, miképpen kerülhetett az asszony visszaemlékezéseibe a valószínűtlen és hátborzongató epizód. Ha Bartos Róza, amikor a naplónak ezt a részét írta, esetleg már a senilis dementia állapotában volt, akkor – az erre az állapotra jellemző módon – esetleg kitalált eseményekkel töltött ki egy olyan időszakot, amelyre valójában nem emlékezett.
Érdemes itt utalni arra, hogy a rácvárosi polgárlány 1860-ban született, a szóban forgó kisded rémregény a kézirat egy széljegyzete szerint 1883 októberében játszódott, szerzője azonban már öregen (bár 1925-nél nem később, tehát legfeljebb hatvanöt évesen) vetette papírra.
Mindezek ismeretében indokoltnak tekinthető a Nyugat képromboló vakmerősége. Túl azon, hogy a szerkesztők talán izgalmasnak érezték egy „igazán modern” irodalmi akció végrehajtását, a közlés a Vajda-recepcióban is új távlatokat nyitott. Ha nem került volna sor az emlékiratok ismertetésére, Szilágyi pedig nem írja meg nagy jelentőségű tanulmányát, az utókor sok egyéb mellett értetlenül állna – például – a vajdai életpályát összegző „Utóirat” e sorai előtt is: Nem tartozom leányaidnak,/Kiket dicsőiték versekben./E földi édenből enyim csak/ Úgy festve volt s azt – megfizettem.

KŐRÖS LÁSZLÓ írása

2001

Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár

ADY András: 1976. július 12-én született Csíkszeredán, humanisztika – idegen nyelv szakon végezte középiskolai tanulmányait a Márton Áron Gimnáziumban. Két év sportfőiskola következett, majd a Babeş-Bolyai Tudományegyetem pszichológia karán államvizsgázott. Jelenleg kulturális szakirányító a Csíkszeredai Polgármesteri Hivatalban.

(Forrás: Káfé főnix irodalmi és fotóművészeti lap)