Mikor a kis Sanyó megszületett, ősz volt, s hűvös esők mosták-fürösztötték a falut őrző három óriási dombot, úgymint: a Sashegyet, a Szőlősdombot meg a Juhost. Ezek a dombok akkorák voltak, mint egy-egy hatalmasra kelesztett cipó, s valahányszor esett, Sanyóék tornácáról nem látszott egyéb, csak a szürke felhők, a belőlük földre ereszkedő esők függönye, mögötte a három, cipónyi dombbal.

Az öregek állították, hogy valamikor egy óriás élt a távoli hegyekben, egy nagy sziklavárban, és valahányszor sétálni indult, hét falut is átlépett egyszerre. Annak az óriásnak pedig volt egy fia, aki – mint minden gyermek – maga is szeretett eljátszadozni a tágas mezőn, míg apja hosszabb úton volt.

Egyszer, mikor az óriás már több napja maradt távol, az óriásgyerek csak megunta a várakozást, s mivel elfogyott az ennivalója, gondolt egyet, s gyúrt-dagasztott magának földből néhány cipót. Mikor elkészült velük, hát meg is kellene sütnie, de ugyan mivel? Tüzet még nem tudott rakni, ahhoz nem ért fel az esze, s mit tehetett egyebet? Szétrakosgatta cipóit a mezőn, hogy a nap majd megszárogatja az agyagtésztát. A cipók meg úgy megkeményedtek, hogy azóta is ott vannak.

Hát ezt tartják az öregek Téglafalván a Sashegyről, a Szőlősdombról meg a Juhosról, merthogy arrafelé igen-igen sok az agyag. Amikor az kiszárad, a föld vörös téglaszínt kap, ha meg sokat ázik, a feneketlen sarat barna, dagasztott tésztának vélnéd.

Sanyó Téglafalván született egy szürke, borús délutánon.

Alig sírt fel, teli torokból, édesanyja mellett, a szörnyű sivalkodással egyidőben, a tornácról panaszos nyüszítés hallatszott be. Az apa csodálkozva kapta föl a fejét, hol az alig világra jött Sanyóra nézett gyanakodva, hol meg az ajtó felé fülelt, de hiába – a sírás az sírás maradt, a nyüszítés pedig nyüszítés. Az apa ekkor résnyire megnyitotta az ajtót, s kinézett a tornácra: fekete, ázott bundájú kiskutya kaparta gyámoltalanul a küszöböt. Alig kinyílt szemével, kétségbeesetten bámulta az ajtóban előtte tornyosuló nagy darab embert, mintha azt mondta volna: nem látod, mennyire megvert az eső? És hogy fázom? Ha van egy csöpp lélek benned, beeresztesz a jó melegbe! De mert a fekete szőrgombóc nem tudott szólni, így csak a farkát csóválta ártatlanul, és nem vette le a szemét az emberről.

– Hát téged ki tett ki ilyen időben? – kérdezte nevetve a férfi, s ezt a hívatlan vendég úgy értelmezte, hogy szabad az út befelé. Hálásan vakkantott kettőt-hármat, majd nekiiramodott, meg sem állt az ágy lábáig, s ott összekuporodott a jó melegben.

– Ha már bejött, hadd maradjon nálunk! – szólalt meg halkan Sanyó édesanyja. – Majd felnő, s lesz a gyereknek játszópajtása.

– Nem árt az a ház körül sem – toldotta meg az apa, s betette az ajtót.

Sötét bundája miatt nevezték el a kutyát Kormosnak, úgy cseperedett aztán fel, Sanyóval együtt, mintha csak a testvére lett volna. Eleinte ott aludt, összegömbölyödve a kisfiú bölcsője alatt, majd mikor Sanyó nagyobb lett, a tornácon csináltak a kutyának vackot, de akkor már Sanyó járni is tudott, úgy volt egymással továbbra is a kis gyermek és a kutya, mint elválaszthatatlan jó pajtások.

Nőtt, nődögélt Sanyó, már olyan jó hatéves-forma lehetett. Orra pisze, arca csupa szeplő. Haja szőke, két füle elálló, s néhány foga már hiányzik, de idővel nő helyettük más. Ha két ujját szájába dugja, akkorát tud füttyenteni, hogy Kormos a hetedik szomszédban is felkapja rá a fejét. De ez általában ritkán fordult elő. Kormos tudta, hogy neki Sanyó mellett a helye. Jól is érezte magát vele, hiszen annyit hemperegtek naphosszat az udvar gyepén, hogy esténként Kormos is fáradtan lihegett az álmos Sanyó mellett.

Együtt voltak akkor is, amikor a fiúcska megbarátkozott Szürkével, a tehénnel, meg a disznókkal, a tyúkokkal, a virágoskerttel, a lubickoló rucákkal. Ezalatt Kormos szüntelenül kis gazdáját leste, s ha meglátta rajta, hogy valami nincsen az ínyére, éles ugatással támadt arra, akiről úgy gyanította, hogy Sanyót bántani merészeli.

Egy szó mint száz, ketten uralták az udvart, s mindenki tisztelte – hogy ne mondjam: félte – őket, még a Kormossal barátkozni próbáló, időnként arra tévedő kutyák is.

Egyik este, elalvás előtt, a fiúcska apja elmesélte az óriás történetét. Sanyó tátott szájjal hallgatta, utána sokáig nem tudott elaludni. A sötétben megjelent előtte a három domb, melyeket az udvarról már annyiszor látott, de most valahogy másként gondolt rájuk: fejébe vette, hogy ha törik, ha szakad, egyszer úgyis felkerekedik, s elindul megnézni, mi van az agyagcipók mögött, s megkeresi az óriás sziklavárát, csakhogy ehhez még nőnie kell valamennyit, a lábának pedig meg kell erősödnie – sóhajtott, és mély álomba merült.

Kormos is buzgón szunyókált a tornácon. Füle minden gyanús neszre megrezzent, ám csendes éjszaka ígérkezett.

***

Illusztráció: Pusztai Georgina metszete

Cseke Gábor gyermekregénye teljes terjedelmében itt olvasható.

CSEKE Gábor: Magamról annyit: 1941. július 29-én születtem Kolozsváron mint magyar állampolgár, és most már minden bizonnyal a XXI. században hunyom le végleg a szemem, román állampolgárként. Újságot szerkesztettem, írok. Jelenleg Csíkszeredában élek (Hargita megye). A két dátum és minőség közötti űrt igyekeztem hasznosan kitölteni. Egyesek szerint sikerült.

Cseke Gábor (1941. július 29-én) író, újságíró, Cseke Vilmos matematikai szakíró fia.

Cseke Gábor középiskolát szülővárosában, a Brassai Sámuel Líceumban végzett, 1957-ben érettségizett, magyar irodalom szakos tanári képesítést a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen szerzett 1962-ben. Az egyetem elvégzése után az Ifjúmunkás belső munkatársa, 1968-tól 1979-ig főszerkesztője volt, később az Előre szerkesztőjeként működött. Publicisztikai, kritikai írásokkal hívta fel magára a figyelmet az 1960-as évek első felében.

A Forrás-sorozatban 1967-ben verskötettel jelentkezett (Déli harang), költői érzékenységének újabb, meggyőzőbb bizonyítéka az Elveszett birtokok (1969). Lírai magatartását a tárgyakhoz, a szülőföldhöz, az emberekhez fűződő bensőséges viszony s valami kamaszos hetykeség jellemezte (Távolságok ciklus). Sikerrel próbálkozott az 1950-es években lejáratott “termelési témák” költői megközelítésével (Levelek a brigádból). Karcolatai, elbeszélései (Tornác, 1970) a riporteri ihletést ötvözték a szerző lélekelemző, erkölcsboncolgató hajlamaival.

Ló a pincében címmel lefordította Ovidiu Zotta ifjúsági regényét (1975). A tuskó c. gyermekregénye (1979) versekkel tarkított lírai történet, Érzelmes levelek c. regénye (Kolozsvár 1980) családi vetületben elemezte a nemzeti szenvedélyeket legyűrő szerelmet. 1980-as verskötete, az Ellenállás, az ifjúkori illúziók elvesztésének, a férfiúvá érésnek és a családba menekülésnek komor vallomása. Műfordítói csúcsteljesítménye M. F. Ṣandru válogatott versei (A nagy teremben, 1989).

Kapcsolódó oldalak:

Cseke Gábor alkotásai a Lenolaj.hu oldalán

• Cseke Gábor versei. MEK
• Cseke Gábor honlapja
• Kafé Főnix irodalmi és fotóművészeti lap

„Háború lesz, nagy háború.” Tihomir Mijušković őrnagynak eme szavait jegyezte meg élete sorsdöntő keddi napjáról, 1914. július 29-éről a régi naptár szerint a šabaci Kasino nem éppen bőbeszédű tulajdonosa. Hiába faggatták váltig Kostát, a fogadóst, meg kövérkés feleségét, Hristinát, hogy mondjanak még valamit az őrnagyról, úgy húzódoztak, mintha fináncok zörgették volna rájuk a vendéglőjük ajtaját. „Mink az őrnagyról ennyit tudunk. Sokan megfordulnak minálunk, mindenféle rendű-rangú ember, csodabogarak és nyomorékok… Meg különben is rendes emberek volnánk és jó vendéglősök. Mikor a hivatalnak fizetni kellett az utcai világításért, mink voltunk Šabacban az elsők; mikor kivetették a nótapénzt, mink rögtön lecsaptuk a Cicvarićék bandájának fizetségéből, hogy az államnak az államé megadassék… ” Hát az őrnagy? Az őrnagyról mintha nem is tudnának, az őrnaggyal mintha csak futtában találkoztak volna, mint valami kísértettel vagy emberutánzattal, amelyben érzelmek nem lakoznak, sem a saját, sem a mások szenvedése nem bántja…
„Megint háború lesz. Nagy háború.” Úgy beszélik, ezt mondta Tihomir Mijušković őrnagy azon a végzetes 1914. július 29-én, amikor a Kasino kávéházból átment a Kilenc cölöphöz címzett kávéházba. Ennek a kávéháznak a tulajdonosa már, bizonyos Zejić, akinél sem fehércseléd, sem pulyák nincsenek, világosabban emlékszik az őrnagyra, és az őt képviselő szalmabábot felruházza pár lényegi vonással, melyek felvillantanak alakjából ezt-azt. „Én az őrnagyra alig emlékszek. Bevallom, nem szolgál valami jól az emlékezetem. Amúgy rendes ember lennék. Minden másban akkurátus. Mikor az államnak meg kellett adni a jussát, nem firtattam, nem alkudoztam. Nem, uram. Azt kértem, hogy a legnagyobbat vesse ki rám, a harminc villanyégőre a kertben. Az ám… És senkit sem engedtem útjára lámpás nélkül a sötét utcákon, akármilyen pityókásan lépett ki a küszöbömön. Ami pedig az őrnagyot illeti, az elvetemült ember volt, eldurvult a háborúkban, elvakította a rangkórság, elszakadt a szülővidékétől, ahol a szomszédait, szilaj haragjában, gyászba borította. A sereggel kelt, a sereggel feküdt… Mindenkin tiport, mindenkit egzecírozott. A lovakat addig verte, míg hab nem jött ki a szájukon. A nyolcszáz kilós ökrök remegtek, amikor fogatolta őket, hogy elvontassák a lövegeket a Drinához. A bakák úgy féltek tőle, mint a tüzes istennyilától. Szó se róla, hogy nem volt igazságos, de az a szigor, az a gorombaság… Nem volt hét, hogy nem tört keze vagy lába valamelyik katonának a veréstől. Nem tudok többet, ez minden. Igen, betért hozzám azon az utolsó nyugalmas júliusi napon is, mielőtt az átkozott osztrákok ránk támadtak. Mit csinált? Hát ivott, uram, és ennél többet nem tudunk. Én meg amúgy rendes ember lennék, és rendes vendéglős. Amikor kirótták a nótapénzt, azt mondtam: saját zsebemből fizetem a nagy banda adóját, és nem, egy petákot se veszek el a Cicvarićék baksisából. Hát ez vagyok én…
„Háború lesz megint. Nagy háború.” Az őrnagy eme szavaira jól emlékszik a šabaci Amerika kávéház tulajdonosa, akit némelyek Villám néven emlegetnek. Ez az örökké kialvatlan, püffedt képű, karikás szemű ember, Villám gazda végül aztán kikerekítette Tihomir Mijušković őrnagy történetét. Kölcsönvette azt a kevés semmit a Kasino kávéházból, megtoldotta a szalmabábos lényeg villanásaival a Kilenc cölöphöz címzett kávéházból, a szalmára sarat tapasztott, és életet lehelt belé annak alapján, amit a saját kávéházában, az Amerikában hallott.
„Igen, emlékszem az őrnagyra és az ő végzetes napjára. Keddi nap volt, 1914. július 29. a mi naptárunk szerint. Sokaknak az utolsó nyugalmas napja. Minekünk, kocsmárosoknak, a vendégeinknek, Šabacnak és az én Szerbiámnak. Más emberek meg leélik az egész életüket, évtizedeket lepergetve, majd sírva-nevetve eljutnak egy élet végnapjához, és az az utolsó nyugodt nap tesz keresztbe nekik. Az őrnagynak az egész élete belefért egy napba, egyetlen délutánba. Íme, mi esett meg vele, úgy, ahogy felőle hallottam, meg amit a két szememmel láttam. Azt mondják, komisz ember volt? Hogy a jószágot, az embereket ütötte-verte? Lehet. Mondják, hogy a sereggel kelt, az egységével feküdt. Megállja a helyét. Vannak ilyen tisztek, csakhogy… A reggel és az este között felkel a nap, és a mennybolton Isten tereli. Az őrnagynak a felesége, Ruža volt a nap az égen. Ő mosott-vasalt rá. Oldalán cserélte vele a főnökségeket, parancsnokságokat, állásokat, magaslatokat, mígnem végül, két évvel a háborúk kezdete előtt kikötöttek Šabacban. Előléptették, és az első behívású vegyes drinai hadosztály második zászlóaljának parancsnoka lett, Ružából pedig őrnagyné. Városon könnyebben megoldható minden, a mosás, a varrás, a beszerzés, az őrnagynének jóval több ideje maradt. De ő nem saját magára vesztegette el. Nem sertepertélt, nem cicomázott. Senkire rá sem nézett, addig az utolsó napig.
A háború, uram, nyilván a háború sara ez. A mondott napon az őrnagy először a Kasino kávéházba tért be. Furcsállom, hogy Kosta gazda nem emlékszik rá, mert én tudom, Ruža akkor ment utána először, hogy a gyűrűt kérje az őrnagy ujjáról. Megvastagodtak az ujjaid, Tiko, így szólt hozzá. Szorít a gyűrű. Add, hogy kitágíttathassam, nehogy, ha megint háború üt ki, ez is csak zavarjon. Furcsállom, hogy a fogadós ezt nem hallotta, de tudom, hogy az asszonyt az őrnagy, aki már jól felöntött a garatra, elküldte, a gyűrűt nem adta. Azután hát, késő délután, nyomás alatt, átment a Kilenc cölöphöz címzett kávéházba. Alighogy bement, a küszöbön megint csak ott áll Ruža. Nem dorgálja az italozásért, nem is tereli haza. Tudja ő is: háború jön holnap, és a földdel lesz egyenlővé téve minden, ami el tud dőlni. Csak a gyűrűt akarja. Hogy kitágíttassa, itt, egy cincár műhelyében. Egy vagy két órára kell neki. Nem tovább. Nem adja az őrnagy a gyűrűt, nem húzná le az ujjáról, csak Ružát öleli. A leggyengédebb csókokkal halmozza el, mintha ezek az ajkak nem azokat a harapós fogakat, azt a dörgő hangot fednék, amelyektől úgy félt a sereg, mint a pestistől. Lenhaját simogatja, az asszony pedig egyre csak: a gyűrűt, a gyűrűt kérincséli…
Elkergeti. Jönnek a muzsikusok. Kezdenek hangolni, mígnem mindnek könnyei csordulnak. Bizonygatják, hogy a híres Cicvarićékhoz tartoznak. Persze füllentenek. Szól a nóta, az őrnagy is rázendít. Veszi sorra: A šabaci szépasszony, Szól a filemile, Eladtam a pejkóm; vedel tovább, mint a kefekötő, nem tud betelni. Kifizeti a zenészeket, és kilép az utcára. Tépetten, csapzott hajjal. Rogyadozik a lába, de nem esik el, ügyel rá, hogy össze ne sározza magát, mert az uniformis szentség. Szitkok dőlnek belőle útközben. Fűti a düh, uram, de ki ellen fűti? Szeme gonosz villámokat lövell, melyek saját magán kívül mást meg nem perzselnek. Betér az én fogadómba. Bort inna még, vérvöröset. Tudakolja, hol maradnak a zenészek. Nyílik az ajtó, de semmiféle banda nincs a küszöb előtt, amely a Cicvarićok sarjának adja ki magát, hanem megint Ruža. A gyűrűt már nem is kéri, maga húzza le a részeg férje ujjáról. Szól neki, hogy visszakapja; mire legurít egy-két pohárral. Tudja a mesterségét a cincár, csak egy kicsit ki kell hogy tágítsa. Ezt hadarja váltig: – Tudja a cincár a dolgát, csak egy kicsit tágít rajta… csak egy kicsit tágít… tágít…
És elmegy az átkozott némber. Utána azt halljuk: átviharzott Šabacon egy himpellér hadnagyocska. Ficsúr. A szürkéskék tartalékos tiszti egyenruhát azért vette magára, hogy feszítsen, nem pedig, hogy meghaljon benne. Atyja lehajtható fedelű automobiljával érkezett a frontra, és, tudom is én, hogyan, megakadt a szeme Ružán, az őrnagynén. Elég volt egy pillantás a limuzinból. Meginvitálta az asszonyt egy sétaautózásra, körül a városon. Behajtottak a Száva-parti erdőbe, minden őrszemnek udvariasan tisztelegve, eközben arról áradozott, hogy minden erdőség neki nyomban Beethoven ’Pastorale’ szimfóniáját idézi fel, amely a legszebben imitálja a madárcsicsergést! Miféle madárdal, uram? Közelgett a háború, és a himpellér nőt akart egy alkalomra. Mármint hogy Ruža legyen az – lepke és a végzetes lámpafény –, akitől utoljára csókot kap. A ’beethoveni erdőből’ visszajövet ígért neki birtokot, titulust, pénzt; mesével traktálta arról, hogy odábbállnak Szerbiából, el a háború elől. Szökéssel kecsegtette a szabadságba… De hát ő nem szabad, ő még valakinek a párja. Ám a kikent-kifent mundéros gavallér nem hagyja annyiban. Az őrnagyné feddhetetlenségének maradéka már csak egy kicsit tartott ki. Végezetül minden hűségének, egész addigi életének zálogát karikagyűrűjében érezte összpontosulni, le is húzta az ujjáról, és, úgy szól a fáma, a Száva vizébe hajította. Csak az őrnagy gyűrűje maradt még hátra, vagyis a horgony és rajta az utolsó bilincs.
Bement egyszer a csalfa asszony a Kasino kávéházba, de az őrnagy elküldte. Másodjára bement a Kilenc cölöphöz címzett kávéházba, ám hűsége zálogát nem kapta meg. Azt beszélik, azok ketten, a csábító meg a babája, csendben hajtattak az őrnagy után, második sebességben, hogy meg ne neszelje, úgy követték, melyik lesz a következő, ahova betér. Mikor nálam kötött ki, jön utána Ruža. Most már nem kérlelte. Lehúzza a gyűrűt. Nyomába eredek. Látom, hogy egy nagy kocsiba száll be. Viháncol, és kibontott, szénaszín haját hátraveti. Utóbb hallom, hogy az őrnagy karikagyűrűjét a folyóba hajította, és elmentek délnek. Mikor valami legények beszaladtak hozzám a fogadóba, újságolván, ’Az őrnagyné bedobta a gyűrűt a folyóba!’, az őrnagy megrázta magát. Mintha most eszmélne fel. Arcán a borivásnak nyoma sincs. Jó katona módjára legelőbb az uniformisát vizsgálja. Tenyerével a gyűrődéseket kisimítja, meghúzza a derékszíjat, a nadrág alját betűri a csizmaszárba. Hívja az inast, hogy fényesítse ki a lábbelijét, és míg az glancolja, megtapogatja a gyűrűsujját. Senkire se néz. Semmit se kérdez. A cipőpucolás kész. ’Mivel tartozom, Villám gazda?’, kérdi, és fizeti a cechet. ’A júliusnak csaknem vége, és augusztusban menni kell a háborúba’, szól, és kimegy a fogadó kertjébe. A többit tudja.”
A többit a történelem is tudja. Elérkezett az utolsó előtti napja júliusnak. Verőfényes nap volt. A búzát már learatták, a kukorica a lóháton ülőt eltakarta. Július 30-án a régi, augusztus 12-én az új naptár szerint, szerdai napon, a takarásban lévő Drina hullámzó vizén átkelve, majd a kukoricáson át elindult a balkáni osztrák–magyar had.
Megkezdődött a Nagy Háború.
Frank tábornok vezényletével az osztrák–magyar ötödik hadsereg a Bijeljina–Zvornik–Priboj–Brčko irányból lendült támadásba a Drinán át, a hatodik hadsereg Potiorek tábornok vezényletével a Vlasenica–Rogatica–Kalinovik–Szarajevó térségből hatolt előre, míg a második hadsereg Bem-Ermoli tábornok vezényletével észak felől, Szerémségből és a Bánságból tört be Szerbia területére. Az osztrák–magyar vezérkar a fő erőket a Drinára összpontosította, északnyugati stratégiai felvonulási irányt választva, ami kissé meglepte a szerb főparancsnokságot, a haderőt kilencvenfokos irányváltással az északi szárnyról sietve csoportosította át a nyugati határok megvédésére. A központi ütközet a Cer-hegységben zajlott le, de egy karikagyűrűjétől megfosztott őrnagy történetéhez fontosabb megismerkedni az ő kurta, hősies hadviselésével.
A drinai hadosztály 2. zászlóalja háromszor bocsátkozott harcba ez alatt a két sorsdöntő nap alatt, és Tihomir Mijušković őrnagy mindháromszor sápadt volt, tiszta, friss és határozott. Az első harci cselekmény: Tekerišnél a 21. osztrák–magyar Landwehr hadosztály megtámadta a szerb vegyes hadosztályt, amelynek kötelékébe tartozott az őáltala parancsnokolt 2. zászlóalj. Azután Beli Kamen következett, és végül Begluk. A harmadik elegendő volt hozzá, hogy elmetssze egy élet fonalát, amely az igazat megmondva, még a šabaci Amerika kávéházban, a régi naptár szerinti július 29-én véget ért. A hírt Tihomir Mijušković őrnagy kitüntetéséről és posztumusz előléptetéséről alezredessé megismételt kiadásában közölte a Politika nyomban a ceri ütközet után. Šabacban mindenki olvasta, csak egy asszony nem, akinek a hírét többé, ha boldog, ha sorvad, él-e, hal-e, senki nem hallotta. Ruža volt a neve. Csak ennyi maradt fenn felőle.

(Bognár Antal és Virág Bognár Ágota fordítása)

Aleksandar Gatalica Belgrádban született, 1964-ben. Tizenegy könyve jelent meg, műveit eddig tíz európai nyelvre fordították le. Ógörögből fordít (Aiszkhülosz, Euripidész, Szophoklész drámái és versek), zenekritikus. Több jutalom mellett A Nagy Háború című regényéért megkapta a 2012-es NIN-díjat és számos más rangos elismerést. E regényének homlokterében az 1914 “különös nyáréjszakáján” jóvátehetetlenül a történelem örvényébe került emberek személyes élettörténetei állnak.

Kapcsolódó oldal:

Aleksandar Gatalica: A Nagy Háború