Kedves  női arc fogad, nagymamakorú nő invitál a ház belseje felé.

Gyere be vándor, szól, adok tiszta ruhát, száradjon egy kicsikét a tiéd.

Elnézést kérve motyogom, hogy kaphatnék-e kamilla teát, mert elrontottam a gyomrom. Kaphatsz, de akkor nem ehetsz mást, mondja ellentmondást nem tűrően.

A falakon mindenhol fotók vannak, amikor rákérdezek, akkor mondja, hogy a férje lefényképezett mindent. Az életük pillanatait, a vándorokat, akik betértek hozzájuk.

Az első képen fiatalasszony áll a férjével.

Ezek mi vagyunk, bombázták a várost, azért jöttünk haza. Haza? Kaptunk egy telket, a telket benőtte a szederinda, a gaz, este a kullancsok csak úgy hullottak belőlünk. Erre építettük a házat, a kertet, a lugast. Gyönyörű lett a gyümölcsfákkal, a virágágyásokkal!

Mellette négy gyermek a falon.

Mindegyiket kitanítottuk, pedig akkor még nehéz volt.

És ez a szálfa egyenes ember?

Ő az apám Huszár Pálffy János. Sokszor megcsalta szegény anyámat! Látod, én meg csak szakácsnő voltam, egy kisiskola menzáján, de ekkor már nem nézek oda, mert egy gyönyörű nőt látok a falon. Kétség nem férhet hozzá, hogy Laborfalvi Rózát látom, de nem, az lehetetlen, itt már mosolyog a nő:  ez az unoka, vagy dédunoka, nem is tudom. Vándor volt, mint te. Ő is az eső elől futott be, és neki is a gyomra fájt.

És ez a férfi ki? A férjem volt, komorodik el az asszony. Nagyon jó ember, szorgalmas. Asztalos volt, még megvan a gyalupadja, és a szerszámai. Ínséges időkben még koporsókat is készített, persze nem diófából, és nem cseresznyéből.

Ez a falu zsidófalú volt, ortodoxok és keresztények szépen megfértek itt. Egy híres, és gyönyörű zsinagógája állt, de lerombolták. Zsidóorvos mentette meg a kisfiam szeme világát, repeszgránáttal ment teli, és ugyanez az orvos, amikor szülés után nem akartam helyre jönni, ő itatott konyakkal és kecsketejjel. Lett is vérem aztán, nem maradtam vérszegény. Hanem amikor ezeket a szerencsétleneket haláltáborokba vitték, kicsordult a könnyünk. Samu bácsit csak azért nem vitték el, mert beivott, és merevrészeg volt, majdnem belehalt a nagy ivászatba.

Hát ez a mi kis falunk mára város lett.

És a sok vándor, kérdezem, mindenkit beengedtek?

Igen, és egy sem élt vissza a bizalmunkkal, mosolyog megint egy nagyot.

Ni, elállt az eső, nevetek már én is, mennem kéne!

Járj szerencsével vándor!

Milyen fura nő volt, öreg szemekről, fiatal kezekről is beszélt, csak mondta élete meséjét, de nem mondta a nevét.

(Otthon nem hagy nyugodni, kinél is voltam, kiderül, tényleg szakácsnőnél jártam, csakhogy ő volt Horváth Ilona szakácsnő, akinek a könyve olyan híres, hogy nemzedékek tanultak sütni, főzni tőle.)

***

Kapcsolódó alkotás:

Nyírfalvi Károly: Az emlékváros, avagy Kafka Beleden*

I read the news today, oh boy
About a lucky man who made the grade
And though the news was rather sad
Well I just had to laugh
I saw the photograph.

Paul McCartney: A Day in the Life

Valamivel elrontottam a gyomrom. Negyedik napja úton voltunk, alig ettem, alig ittam, térkép híján félvakon közlekedtünk a végeláthatatlan síkon, ki tudja mi elöl, és miért. Valahogy mégis ismerősnek tűnt az út, talán egy öreg fa látványa maradt meg hátul az emlékezet zugaiban, vagy annyira rosszul voltam, hogy egyetlen vágyam volt csupán, találni egy házat, lakatlant, lakottat, ahol megpihenhetünk, ahol megszabadulhatok testem minden mérgétől, vírusától, s megszűnik végre gyomrom kínzó hányattatása is. Most úgy írok, ahogy eszembe jut, majd ha lesz erőm, vissza-visszalépek, elidőzöm a részleteken.

Az ország nyugati szélén jártunk, közel a határhoz, egy pillanatra sikerült elolvasnom a táblán a következő nevet: Beled. Hol hallottam én ezt már? Vagy jártam is erre, vagy csak meséltek róla.

Talán apám mesélte, amikor fiatal volt, erre tévedt, okát sem tudja már, szóval erre tévedt, elkapta egy vihar, s a határszélén az első házban sikerült menedéket találnia. A ház most is ott állt, a kapu nyitva, mint ifjúkorom kedvenc olvasmányában Saroyan könyvében. Apám idejénben öreg házaspár lakott itt, mindekinek nyitva állt a házuk, akárcsak most. Beléptem a néptelen udvarra, senki nem fogadott, az idő is vihar előttinek mutatkozott. Zörgetésemre kinyílt egy ajtó, fiatal lány állt a küszöbön, szótlanul betessékelt, székkel kínált, és kérdő tekintettel vizsgálta arcomat.

“Rosszul van?”

Hosszan hallgattam, végül kinyögtem: “Kaphatok egy pohár vizet?”  Lassú  kortyok között megeredt a nyelvem: “Lesodródtunk az útról, elájultam a kocsiban, nem tudom. A kapu nyitva volt, egy pillanatra ismerősnek tűnt a ház.”  Hosszan hallgatott a lány, elkortyoltam a vizet, letettem a poharat. Indultam volna tovább, s ahogy felállni készültem, csak kiáltani  volt erőm:  “Adjon egy vödröt…”

***

Addigra mindegy volt, ott álltam félig görnyedten a tócsa közepén, a pohár víz, ahogy lement, jött is vissza mindjárt.

Nem tudtam hol vagyok, s a lányt is mintha kicserélték volna. Amikor magamhoz tértem, teával kínált, hosszan rám nézett, majd lassan, tagolva beszélni kezdett: “Nem tudom ön kicsoda. A ház a nagyszüleimé volt, mióta meghaltak el-eljárok, kitakarítok, rendet rakok, járom az erdőt.”

“De én már jártam itt, úgy emlékszem.”

“Nagyaapáék kapuja mindenkinek nyitva állt. Volt egy fura szokása. Minden vendéget, aki csak betért hozzájuk, lefényképezett. Megkerestem ezt a dobozt. Ebben gyűjtötte a képeket. Keresse meg magát.”

“S akkor minden a helyére kerül?”

“Nem tudom, addig is pihen, s tudja folytatni az útját. Rájön, hová is tart.”

Hosszú csend következett, turkáltam a képek között, néztem az ismeretlen arcokat. Kezdtem újra elfáradni, s ahogy történni szokott, kezembe akadt egy fotó, s nem akartam hinni a szememnek. Kafka és Felice Bauer ült a képen. Sehol semmilyen jelzés, hol és mikor készült. Szinte nesztelenül odatoltam a lány elé.

“Ezt a képet ismeri? Hogy került ide?”

“Nem tudom, kik vannak rajta. Igyon még egy kis vizet, vagy hozok teát, hátha jobban lesz.”

Kortyoltam.

“A képen Franz Kafka és Felice Bauer pózolnak, s úgy tudom Budapesten.”

“Nem tudom, nagyapa csak lefényképezte a vendégeket, valahol előhívatta, aztán eltette ebbe a dobozba. Ezt a képet talán nem ő fényképezte, idekeveredett. De nem lóg ki a többi közül.”

Néztem, néztem a képet, kivágódott az ajtó, s a szoba közepén ott termett a lányom.

“Miért hagytál kint egyedül?”

“Elfeledkeztem rólad.”

“Olyan hosszan?”

“Hánytam, elájultam. Most kezdek jobban lenni.”

Visszatért a másik lány is, gondoltam, most kell magyarázkodni. Feléje fordultam: “A lányom.”

“Értem. S a felesége?”

“Csak ketten utazgatunk, nem tartott velünk. Nincs erőm elmesélni.”

“Apa, sötétedik, indulnunk kellene, sötétben nem szeretek vezetni, a lámpa is ócska, sápadt a fénye.”

Kirohant, bevágta az ajtót. Csend lett, síri csend.

Kiittam a vizet, egy utolsó pillantást vetettem még a képre, belenéztem Kafka és Felice szemébe. Égnek emeltem a mutatóujjam, s lassan, tagoltan idéztem Kafkát: “ Valaki megrágalmazhatta Josef K.-t, mert noha semmi rosszat sem tett, egy reggel letartóztatták.”

Kint felbőgött a motor, a lányom, az én gyönyörű lányom, tudtam, nemcsak a szobából viharzott ki, de egész a kocsiig szaladt, és ha  nem szedem össze magam, itthagy a világ végén, hogy megijesszen. Tudtam, indulnom kell, vagy itt halok meg tovatűnő emlékek között. Majd kihajolok az ablakon, s a hűvös levegő, a józan szél meggyógyít. De mi rosszat tettem, hogy valamivel ennyire elrontottam a gyomrom?

***

Fenti írás az alábbi újságcikket dolgozza fel szépirodalmi igénnyel: D. T. : Első ház a faluvégen = Kisalföld, 1969. 12. 24.

***

Kapcsolódó alkotás:

Mórotz Krisztina: Könnyű nyári zápor