Nem mindennapi mindennapok Dél-Koreában – Lenolaj

EUGENIA S. LEE: Nem mindennapi mindennapok Dél-Koreában 37.

Jyll — Thu, 15 Oct 2020 08:36:48 +0000

Ezt csak azért írtam le, hogy érezzétek, egy adott pillanatban súlyosnak tűnő probléma, másodpercek alatt képes jelentőségét veszíteni, ha mondjuk jön egy nagyságrendekkel súlyosabb helyette. Aztán azért is írtam le, mert egyébként is mindenféle súlyos, és kevésbé súlyos betegségekkel tarkított életem megtanított arra, hogy minden félelem, végső soron halálfélelem. Aki elég sokszor éli át a halál közelségét, az egyre kevésbé fél egyéb változásoktól, és kimondottan szórakoztatónak tartja a saját kezdeményezésű változtatásokat. Nekem hetente más színű a hajam, a stílusom, a lakást rendszeresen átrendezem, szeretem, érdekesnek találom. Gyakran változtatom Facebookon is a képeimet, legyen aktuális, friss, valódi, és persze új, más. Az én szádzsum ezen része szó szerint úgy szól, hogy az életem egy viharos szélben álló gyertya lángja, bármikor elfújhatja a szél. Ezt is éltem át mostanáig, születésemtől fogva. Nekem ajándék, mert megtanultam általa békét lelni, és elengedni. Amikor a szádzsum ezt ki is mondta, teljesen megnyugodtam, sokkal szabadabb vagyok, mint eddig bármikor, tudok feltétel nélkül szeretni. Embert, sünt, kutyát, egy virágot, bármit és bárkit. Tehát nehéz a szádzsum, de nem “rossz” , sőt, szerintem nagyon is “jó” , bár így nem osztályozunk sorsokat soha. Van, akinek az van a szádzsujában, hogy pár év múlva megtalálja a szerelem, de ez neki, abból a szemszögből ahol most tart, beláthatatlanul hosszú időnek tűnik. Van, akinek ugyanez a problémája, de az ő szádzsujában nincs valódi szerelem. Van akinek lesz gyereke, van akinek soha. Van akinek lesz pénze, van akinek soha. Van aki gazdag, de magányos, szeretik, de meg fog halni, és millió egyéb kombinációja a sorsnak. Azt hiszem, a szádzsu azért hasznos, mert segít elfogadni amit el kell, és lehetővé teszi a változtatást azon, amin lehet.

Egy idősebb hölgy kérdezte tőlem a minap, hogy ugye el kell fogadnunk a sorsunkat? Mielőtt még válaszolhattam volna, egy fiatal, és még harcos lelkű amazon odaírta, hogy nem! A kérdező, és én is jót mosolyogtunk, de természetesen nem szóltunk, ezt nem lehet megtanítani, ezt csak megtapasztalni lehet, a sorsunk ismerete, elfogadása igen nagy ajándék, ugyanis akkor szűnik a görcsös akarás, a pótcselekvések hosszú sora, és egyértelművé válik, hogy mi az a része az életünknek, amin valóban lehetséges változtatnunk. Miután ez tisztázódott, már lehetséges arra a részre fókuszálni.
Egy biztos. Végső soron minden szádzsut mi készítünk magunknak. Előző életeink szándékai, gondolatai, szavai, és tettei által. Nincs kinél reklamálni, hogy de miért… Jó szándékkal lenni, a következő életeink szádzsuját alapozza meg, ahogy a rosszindulat is azt teszi, csak más lesz az eredmény.

***

EUGENIA S. LEE a Nem mindennapi mindennapok Dél-Koreában rovatban megjelent írásai

“Magyar vagyok, ami nem érdem, nem átok, egy állapot. A férjem, és így a családom fele viszont dél-koreai. Napjaim egy részét a német/holland határvidéken élem, másik felét itt Dél-Koreában. Ez alkalommal anyósom súlyos betegsége okán hosszabb időre rendezkedem be itt, a többi pedig majd kiderül. Apró jegyzeteim az itteni mindennapjaimról szólnak, ebben a városban amit Cheongju-nak neveznek, magam is most élek először.”

EUGENIA S. LEE alkotásai a Lenolaj.hu oldalán

Eugenia S. Lee szerzői oldala

EUGENIA S. LEE alkotásai a Káfé főnix irodalmi és fotóművészeti lap oldalán

EUGENIA S. LEE: Nem mindennapi mindennapok Dél-Koreában 36.

Jyll — Thu, 24 Sep 2020 07:27:40 +0000

Látom, indul a szezonális stand-up comedy Járványos Ceciliával, meg az operatív elvtársakkal, és kezdem úgy érezni, hogy ők ebben az egész történetben a legártatlanabb szereplők. Emlékszem, itt, télen volt olyan nap, hogy 700 új fertőzött volt, az 52 millió lakoshoz, más sem volt a tévében, mint tájékoztató tájékoztató hátán hónapokig, ahogy most is. Itt nincs operatív törzs, egy hölgy beszél általában a sajtótájékoztatón, egészségügyi államtitkár, ő egyébként tudományos publikációkat is készített /készít a koreai járványkezelés mikéntjéről, egyebekről, hogy aki úgy gondolja, éljen vele. Dzsuszak (hálaadás, 3 napos nagy családi ünnep) előtt vagyunk pár nappal, hetven alá csökkent a napi új fertőzések száma, ötven alatt teljesen biztonságos a helyzet. Itt is beindult a második hullám még augusztusban, a legnagyobb kánikulában. Hirtelen 400 fölé emelkedett a napi új fertőzöttek száma, ráadásul a fővárosban és környékén. Azonnal lépett a kormány, második, majd 2.5 szintre emelte a távolságtartási kötelezettséget. Ebből itt 3 fokozat létezik, utána már csak az ima van, minimum három nagy vallás áll rendelkezésre, valamelyik istenség csak segít, ha odáig jutnánk, ha meg nem, akkor így jártunk, mondhatni magunk teremtette helyzetben vagyunk.
Bezártak az éttermek, kávézók, szórakozóhelyek, online lehetett rendelni mindent, gyülekezési tilalom, maszk viselés még a szabadban is, rengeteg fertőtlenítés, napokra bezárt parlament, és egy hatalmas tv társaság is, mert egy-egy beteg ott is lett. Két hét után kétszáz alá esett a fertőzések száma, akkor visszavették a távolságtartási kötelezettséget kettes fokozatra, most is ott van még, várható, hogy ünnep alatt azért erre a tartalékra szükség lesz. Mindenesetre ismét van offline tanítás, kávézó, étterem, a távolságtartásra alkalmatlan szórakozóhelyek továbbra is zárva tartanak. Egykedvűen, vagy épp divatozva viseljük a maszkot, valamiért itt senki sem hisztizik, hogy nehéz benne lenni, igen sok nehéz dolog van az életben, ami tényleg az, jelentéktelen dolgokon idő sincs nyafogni. Közben én figyelem a világot is, szokásommá vált egyéb tekintetben is, koronavírus ügyben is. Magyarországon télen bagatelle dolognak tűnt a betegség, most sajnos úgy látom, ezt igyekszik megbosszulni. Abe, volt japán miniszterelnök a gyomorbajára hivatkozva mondott le, praktikusan azonban belebukott a betegség kezelésének szánalmasan gyenge voltába. Japán rendelkezik mindennel, ami a járvány elleni küzdelemhez szükséges, csak közben olimpiát szerettek volna rendezni mindenáron, Abe azzal igyekezett volna a fukusimai atombalesetet feledtetni a világgal, és a néppel.

Sejtem, hogy Magyarországon is volt, illetve van racionális magyarázat arra a káoszra, ami ott védelem gyanánt zajlik, nyilván ez pénz, ahogy eddig még mindig mindenre ez volt a kézenfekvő ok. Nem gondolom, hogy Orbán diktátor, azt sem gondolom, hogy idegengyűlölő és rasszista lenne, sokkal inkább azt gondolom, hogy ő egy tükör az elvarázsolt kastélyban, azt sugározza vissza, már – már komikus töménységben, amit a szavazóbázisa elvár tőle. Szerintem nagyon jól látta, hogy nincs igény a demokráciára, annál nagyobb a Kádár-éra rózsaszín kanapésított gagyi utánzatára, abban szokta meg az egyszeri ember a maga működését, hát megkapta, működik is, otthonosan langymeleg sz@r. Az egészségügy pénzigényes terület. Igen leegyszerűsítve két modell létezik ennek a területnek a működtetésére. Az egyikben az emberek nagyon kevés egészségügyi járulékot fizetnek, cserébe van magánbiztosítás és önrészes ellátás. A másik modell szerint sok járulék fizetendő, viszont ingyen van minden. E két rendszer különböző kombinált változatai léteznek szerte a világon, de olyan, ahol nagyon magas a járulék, és a hatalom sarokba, illetve teljesen fizetős rendszerbe szorítja a lakosságot, szerintem kizárólag Magyarországon, ugyanis máshol már rájuk gyújtották volna a vadiúj perzsa szőnyegeket stadionnal együtt, esetleg egymás után.

A barátnőm tanárnő, egy másik is az. Mesélnek. Az egyik iskolában már három kolléga gyereke, testvére, házastársa fertőzött, de a tanár bejár a gyerekek közé tanítani, mert, hogy muszáj, a törvény így írja elő, vagy a szabály, vagy a mittudomén mi, amit mindig kapnak “központilag”. Már maga a kifejezés is a gyermekkorom világát idézi, hát még az a sok, egymásnak teljesen ellentmondó utasítás, ami bennük van. Az oktatásban nincsenek illúziók, bíznak benne, hogy talán könnyen átvészelik. Sokan nem igazán szeretnék tudni, hogy ez valójában mennyire súlyos betegség, jól jön, hogy vagy nincs tájékoztatás, vagy van, csak félre.

Elég vicces volt, hogy szerény személyem tudatta a magyar közvéleménnyel egy magyar kutatás eredményét a témában. 24 órával később jelent meg erről az első magyar nyelvű újságcikk egy online újságban. Addigra itt már szakértők elemezték nekünk a magyar kísérlet részleteit. A világhíradóban drámai hangon, nagyon szép angolsággal beszél valaki a ködös Albionban, hogy napi 50 ezer új fertőzöttre számítanak októberre, közben utcakép, senkin sincs maszk, teljesen hétköznapi londoni kép a koronavírus előtti időkből, kár, hogy aznapi felvétel. Erre mondta a férjem, hogy akkor a személyiségi jogaik teljes tudatában fognak meghalni, mit lehet velük tenni? Aki egy darab textil viselésében, vagy nem viselésében véli felfedezni a szabadsága zálogát, azzal nemigen van miről beszélgetni járványügyben, úgyis elringatta már magát, messze a valóságtól, illuzórikus ábrándok hátán, a vélt szabadság szigete felé. A Facebookon láttam, csak úgy véletlenül, egy felháborodott honpolgár írását, aki az egyenlő bánásmód hatósághoz fordul, mert őt senki nem kötelezheti maszk viselésére. Rögtön eszembe jutott, hogy vajon az elmúlt tíz évben minden jogfosztásakor ott tett-e be- vagy feljelentést, mert ha igen, akkor minden bizonnyal ott lakik, annyit járt oda. A másik, meg sértődötten írta, hogy nem engedték enni a vonaton. Nem, tényleg nem, itt még az étteremben sem, ha szükséges, aztán mégsem ezen múlik az önérzetünk. Tartok tőle, hogy ez egyféle kompenzáció. A tényleges szabadság elvesztése, a napi frusztráció magas, nagyon magas szintje kerget néhány embert abba az illúzióba, hogy a maszk viselés megtagadásával visszaszerzett valamit a naponta sárba tiport önérzetéből. Ezért a sok hű de magyarkodás és Trianon-siratás is, mint “elvi kérdés “, közben gyakorlatilag fognak olyan helyzetbe kerülni, és hozni másokat, amiben meglepően keveset adnak az elvi kérdésekre, és arra a népszerű kifogásra, hogy ‘én nem tehetek semmit, ilyen az életem, szegény vagyok, mások a hibásak mindig’ . Európa nyugati felének egy része pedig szimplán önző, buta, és lusta, a déli szárny alapvetően nehezen értelmezi azon kifejezéseket, hogy távolság, tilalom, veszély. Kulturális különbség, sokkal inkább érthető, mint a puszta lustaság, vagy a görcsös, frusztrált szabadságharc egy darab rongy okán. Igyekszem, én tényleg igyekszem, de képtelen vagyok együtt érezni velük, bár érteni vélem de megérteni nem tudom. A gazdaságnak működnie kell, konzultálta a nép egy része, és még azt is el tudom képzelni, hogy tényleg így gondolják. Majd kiderül, milyen áron, és kinek a hasznára.

***

EUGENIA S. LEE a Nem mindennapi mindennapok Dél-Koreában rovatban megjelent írásai

EUGENIA S. LEE alkotásai a Lenolaj.hu oldalán

Eugenia S. Lee szerzői oldala

EUGENIA S. LEE alkotásai a Káfé főnix irodalmi és fotóművészeti lap oldalán

EUGENIA S. LEE: Nem mindennapi mindennapok Dél-Koreában 35.

Jyll — Sun, 13 Sep 2020 17:21:54 +0000

Két hete vezették be nálunk Dél-Koreában a social distancing második és harmadik fokozata közötti köztes állapotot, azaz a két és fél fokozatot. Azért történt ez, mert Szöulban és környékén, a vele összenőtt városokban, amit közös néven Szudokvannak mondunk, naponta több, mint négyszáz új koronavírus fertőzést regisztráltak.
Túl ezen, egy mutáns koronavírusról van szó, amely sokkal fertőzőképesebb, mint az eredeti, amelyik télen járt itt. Ennek a szigorú fokozatnak elméletileg ezen a hétvégén kéne vége legyen, de úgy tűnik, és a koreai fizetőeszköz esése is ezt mutatja, hogy meg fogják hosszabbítani.
Kétségtelen tény, hogy hatásos, hiszen 200 alatt van a napi új megbetegedések száma a régióban, és Dél-Korea más területein is, ahol a kettes fokozat van érvényben, csökkent a megbetegedések száma, ugyanakkor itt nemsokára “karácsony” lesz, illetve egy ünnep, a hálaadás ünnepe, ami ajándékozós családi ünnep, gyakorlatilag megfelel az európai karácsonynak.
Olyankor mindenki hazautazik a szüleihez, három napig együtt vannak, ajándékot adnak egymásnak, meglátogatják a távolabbi rokonokat is, rendbe teszik a sírokat.
Nagyon szép, nagyon bensőséges ünnep, és nagyon jó terep a koronavírusnak.
Dél- Koreának gyenge pontja, hogy minden második lakosa Szöulban és környékén él, emiatt ha ott terjed el a fertőzés, az beláthatatlan következményekkel jár. Itt Kvángdzsuban, ahol én élek, a harmadik fokozat került bevezetésre, mert a három és fél milliós lakossághoz képest igen sok friss fertőzés történt az utóbbi egy hónapban.
A harmadik fokozat csupán ebben a városban került bevezetésre, sehol máshol az országban nem. Mindazonáltal a kettő és fél fokozat is azt jelenti, hogy online oktatás van, nincs óvoda, nincs bölcsőde, nincs délutáni magániskola, ami itt nagyon nagy szerepet játszik az oktatásban.
A kávézókban, cukrászdában, éttermekben csak elvitelre lehet rendelni, illetve a meleg ételt felszolgáló éttermeket este 9 órakor be kell zárni, ami azt jelenti, hogy nem lehet inni, márpedig a koreaiak szeretnek inni.
Nagyon sok tanár, aki délután iskolában dolgozott, vesztette el az állását, többek között a lányom is, (btw. online angolt tanít, ha érdekel valakit) bezárták a sportlétesítményeket, bezárták a számítógép termeket, nagyon sok alkalmazotti munkaviszonyban dolgozó fiatal vesztette el az állását.
Kapnak természetesen kártérítést az államtól, de nem annyit, amennyi pótolná a teljes kiesett bevételeiket.
Ennek ellenére nincsen lázadozás, nem gondolja senki, hogy ez ne lenne helyes cselekedet a kormány részéről, amely pedig nem önhatalmúlag hoz intézkedéseket, hanem szakemberek, az orvosok, víruskutatók együttes véleménye alapján dönt arról, hogy milyen korlátozások szükségesek az országban. Ez a szakmaiság és a nyílt tájékoztatás az, ami miatt a lakosság megbízik a kormány döntéseiben a járványt illetően.
Ha a számadatokat nézzük: 52 millióan élünk ebben az országban, és az eddigi összes beteg száma nem haladja meg a 20000-et, ez látszólag nagyon kevés. El tudom képzelni, hogy információ hiányában sokan nem értik, hogy miért van szükség komoly, gazdasági kárt okozó korlátozásokra ilyen, relatív kevés betegszám mellett, arról nem is beszélve, hogy háromszáz ember halt bele ebbe a kórba a kezdet kezdetétől fogva a mai napig, ami valóban nem sok, habár egy is sok.
Ugyanakkor tudni kell, hogy ebben a betegségben nem az a veszélyes, ami eddig történt, hanem az a potenciális forgatókönyv, ami ezt követően történhet. Az eredeti koronavírusnak Koreában már öt különböző mutációja fertőz, a legújabb a sokszorosát képes megfertőzni, mint az eredeti. Ez azt jelenti, hogy míg télen megfertőzött egy ember másik kettőt nagyjából, most megfertőz egy ember másik hatot. Az a 6 továbbfertőz újabb hatot, és az 5. és 6. körös fertőzésről is tudunk, hiszen itt kinyomozzák fertőzött és fertőzött között a kapcsolatot.
60 éves kor felett a betegség halálozási aránya megugrik, 70 és 80 éves kor felett eléri a 25%- ot, és nemrég derült fény arra, hogy az úgynevezett nyájimmunitás nem történik meg ennek a vírusnak az esetében.
A koreai lakosság mindössze 0,3% – ka lett immunis. Korábban úgy tudtuk, hogy a fiatalok könnyű tünetekkel vagy teljesen tünetmentesen esnek át döntő többségében a betegségen, de kiderült, hogy ha így is van, sajnos maradandó károsodásokat szenvednek az esetek 30%-ában, szív, illetve érrendszeri károsodásokat szereznek a betegség alatt.
Összehasonlítani ezt a betegséget az influenzával teljesen értelmetlen dolog, elképzelhető, hogy abszolút számok terén valaki ilyet tesz, de ez megtévesztő.
A tényleges adatok azt mutatják, hogy az influenza halálozási aránya 0,05%, míg ennek a betegségnek a halálozási aránya még itt Dél-Koreában is – ahol a világon talán a legjobban kezelik a járványt – eléri átlagban a 2.4% körüli értéket.
Ez természetesen azért van, mert az idősek vannak elsősorban kitéve a betegség súlyos, visszafordíthatatlan formájának. Itt minden nap van több alkalommal úgynevezett briefing, amikor is az egészségügyi minisztérium szak államtitkára elmondja a napi adatokat és az éppen aktuális megszorításokat, védekező intézkedéseket. Akkor is elmondja ezt, ha előző nap elmondta, ha elmondta már aznap ötször, mert nem lehet tudni, hogy ki mikor hallja éppen. Ugyanígy az online média, applikációk és minden egyéb információs csatorna ellátja a Koreában élőket megfelelő információkkal. Vélhetőleg ennek köszönhető, hogy itt a legvadabb szélsőjobboldali szektavezetőnek sem jut eszébe megkérdőjelezni a betegség létét, illetve azt mondani, hogy nem kell maszk és nem kell védekezés. Minden nap van világhíradó is koronavírus ügyben, ahol láthatjuk, hogy más országokban mi a helyzet. Sokáig Amerika vezette a listát megbetegedések terén, és a halálozási arány is náluk volt a legrosszabb. Most azonban Mexikó és India a két szerencsétlenebb ország, ahol az infrastruktúra sincs meg a járvány kezeléséhez, és az embereknek az a fogalom, hogy távolságtartás nem mond semmit, a kultúrájuk annyira más, hogy nem tudják értelmezni, mit jelent, mit kéne tenniük annak érdekében, hogy ne betegedjenek meg.
Magyarországról egy alkalommal esett szó, akkor, amikor bejelentette a határzárat. Nem minősítették, hanem tényszerűen közölték, hogy Magyarország a védekezés ezen formáját választotta. Úgy általában az észak-amerikai és az európai híradásokat mindig követi egy olyan csodálkozó, döbbent hangulat a stúdióban, ami leplezhetetlen, és annak szól, hogy mennyire nem tudják, és nem akarják a minimális fegyelmet sem gyakorolni néhány más ország lakói. Ezt ugyan senki nem mondja ki, de nagyon jól érezhető, hogy azokról az országokról van szó, ahol a személyiségi jogok félreértelmezése okán úgy érzik sokan, hogy joguk van másokat megfertőzni, ezzel a potenciálisan halálos betegséggel.
Ebben az országban ezt egyszerű felelőtlenségnek nevezik, semmi mentséget nem tudnak felhozni erre, és abszurd gondolatnak tartják, hogy a személyes szabadság mások veszélyeztetését is magában foglalná.
Nagyon nehéz most nekünk is, mindenkinek nehéz.
52 millió embernek nehéz, kevés a pénz, kicsi a kereslet, nem tudják eladni a termékeket, borzasztó nyarunk volt, monszun két hónapig, tájfunok, áradások, hatalmas károk emberéletben, vagyonban egyaránt.
És most itt az ősz, amikor végre lehetne a belső kereslettel egy kicsit kompenzálni az eddig történteket, de nem lehet, mert a második hullám, ahogy azt mindenki tudta előre, a spanyolnáthának nevezett amerikai eredetű vírusos betegség mintáján, bizony ideért, sokkal korábban, mint ahogy azt várták volna a szakemberek is.
A modellek azt mutatják, hogy a hideg beálltával a sokszorosára fog növekedni a vírus ereje, fertőzőképessége arányosan azzal, hogy a hidegben az emberek immunrendszere valamelyes legyengül. És itt most Koreáról beszélünk, ahol a nők várható élettartama a 100 évhez esik közel, és a férfiaké is a 90-hez, nem pedig Észak-Amerikáról és nem Európáról, ahol a velem korú emberek közül sokan már rendelkeznek jó néhány krónikus betegséggel, ami eleve veszélyeztetetté teszi őket, és fogékonnyá a fertőzésre. Ha ehhez hozzáadjuk az úgynevezett vírustagadók, maszk nem hordók, távolságot nem be tartók széles táborát, akkor bizony jól látható, hogy a második hullám valóban hasonlítani fog a spanyol náthához.
Minden koronavírussal foglalkozó írásom végén el szoktam mondani, hogy nekünk mit tanítanak, hogyan kell védekezni a fertőzés ellen.
Elsősorban gyakran kell kezet mosni, lehet kesztyűt hordani, kint maszkot kell viselni, rendesen, nem az állon, nem a homlokon, nem a tarkónkon, hanem eltakarva vele az orrunkat és a szánkat, ügyelve arra, hogy mind a négy oldalon a lehető legjobban feküdjön fel az arcra a maszk, ellenkező esetben a hézagokon bejut a kórokozó. Hacsak nem ezüst-ionos maszkunk van, akkor nem szabad fogdosni a belső felét. És ha nincs elegendő mennyiség ahhoz, hogy mindennap újat vegyünk, akkor napoztatni, szellőztetni kell, amikor éppen nem használjuk.
Egy KF94-es besorolású, egyszer használatos maszk használhatósági ideje 8 óra, nyolc aktív óra, azaz nyolc olyan óra, amikor ki vagyunk téve a fertőzésnek. Ez praktikusan több napot jelent. Jól kezelve egy ilyen maszk egy hétig, tíz napig is használható, függően attól, hogy a viselője mennyire kényszerül ki a szabadba illetve más emberek közé.
Napközben kézfertőtlenítő használata javasolt, ha nincs mód gyakran kezet mosni, akkor ez is egy megoldás. Ne fogdossuk az arcunkat! Hazaérve ne menjünk cipővel a lakásba, az utcai ruhát mielőbb váltsuk le, azt is lehetőleg a lakótér bejárathoz közel eső részén, és takarítsunk és fertőtlenítsünk, hypo, domestos, bármilyen klórtartalmú vegyszer megteszi. Itt alkoholt szoktak használni illetve vannak olyan szprék, amivel telefont, számítógép billentyűzet, ajtót, kilincset csak le kell fújni és ezzel mentesíthető a lakás a kórokozóktól.
Itt Koreában jelenleg a szabadban is kötelező a maszk viselése, de ha visszaesik a napi betegszám 50 fő alá, és egyes fokozatra csökken a távolságtartás, akkor szabad területen, ahol a két méteres távolság betartható egymástól, nem lesz kötelező maszkot viselni. Minden egyéb helyen igen. Egyszerű, amit Semmelweis Ignác is mondott, mossunk kezet, tartsunk tisztaságot, nem lehetetlen kérés. Felelősek vagyunk egymásért, kicsi lett a világ, órák alatt egyik kontinensről a másikra lehet jutni. Ezzel a technikai fejlettséggel felelősség is jár, járna, a személyiségi jogok pedig addig érvényesek, ameddig nem okoznak kárt másnak. Márpedig a fegyelmezetlenség ez esetben nemcsak annak az életében üthet vissza, aki fegyelmezetlen, hanem bárkiében, akivel ő kontaktusba kerül. A jogok csak a kötelezettségek tükrében jelentenek bármit is.

***

EUGENIA S. LEE a Nem mindennapi mindennapok Dél-Koreában rovatban megjelent írásai

EUGENIA S. LEE alkotásai a Lenolaj.hu oldalán

Eugenia S. Lee szerzői oldala

EUGENIA S. LEE alkotásai a Káfé főnix irodalmi és fotóművészeti lap oldalán

EUGENIA S. LEE: Nem mindennapi mindennapok Dél-Koreában 34.

Jyll — Mon, 24 Feb 2020 12:22:50 +0000

Annak idején, fájt a térdem, az tűnt a legnagyobb problémának. Igaz, probléma azóta is, de érdekes módon vesztett a jelentőségéből, mert rohamosan elkezdett romlani a látásom. Azóta is oldalazva megyek lejtőn, és lépcsőn, esetleg a férjem hátán, de mégis visszaszorult a térdfájás a vakság potenciális bekövetkezte okán. Ez, mármint a vakság, a szádzsumban is benne van. Aztán elkezdtem gyakorolni, hogy ha majd teljesen megvakulok, akkor se legyek magatehetetlen. Azóta is gyakorolok, és azóta is romlik a szemem, de még nem vagyok vak. Aztán jött az agy ér aneorizma, meg az agyműtét, ami, lévén az agyam kellős közepén van a problémás ér, nem volt egyszerű menet, igen nagy esély volt rá, hogy nem élem túl. No, akkor egy ideig kevésbé sajnáltam magam amiatt, hogy meg fogok vakulni, a térdem pedig tényleg csak a lépcsőn jutott eszembe. Ezt csak azért írtam le, hogy érezzétek, egy adott pillanatban súlyosnak tűnő probléma, másodpercek alatt képes jelentőségét veszíteni, ha mondjuk jön egy nagyságrendekkel súlyosabb helyette. Aztán azért is írtam le, mert egyébként is mindenféle súlyos, és kevésbé súlyos betegségekkel tarkított életem megtanított arra, hogy minden félelem, végső soron halálfélelem. Aki elég sokszor éli át a halál közelségét, az egyre kevésbé fél egyéb változásoktól, és kimondottan szórakoztatónak tartja a saját kezdeményezésű változtatásokat. Nekem hetente más színű a hajam, a stílusom, a lakást rendszeresen átrendezem, szeretem, érdekesnek találom. Gyakran változtatom Facebookon is a képeimet, legyen aktuális, friss, valódi, és persze új, más. Az én szádzsum ezen része szó szerint úgy szól, hogy az életem egy viharos szélben álló gyertya lángja, bármikor elfújhatja a szél. Ezt is éltem át mostanáig, születésemtől fogva. Nekem ajándék, mert megtanultam általa békét lelni, és elengedni. Amikor a szádzsum ezt ki is mondta, teljesen megnyugodtam, sokkal szabadabb vagyok, mint eddig bármikor, tudok feltétel nélkül szeretni. Embert, sünt, kutyát, egy virágot, bármit és bárkit. Tehát nehéz a szádzsum, de nem “rossz” , sőt, szerintem nagyon is “jó” , bár így nem osztályozunk sorsokat soha. Van, akinek az van a szádzsujában, hogy pár év múlva megtalálja a szerelem, de ez neki, abból a szemszögből ahol most tart, beláthatatlanul hosszú időnek tűnik. Van, akinek ugyanez a problémája, de az ő szádzsujában nincs valódi szerelem. Van, akinek lesz gyereke, van akinek soha. Van akinek lesz pénze, van akinek soha. Van aki gazdag, de magányos, szeretik, de meg fog halni, és millió egyéb kombinációja a sorsnak. Azt hiszem, a szádzsu azért hasznos, mert segít elfogadni amit el kell, és lehetővé teszi a változtatást azon, amin lehet. Egy idősebb hölgy kérdezte tőlem a minap, hogy ugye el kell fogadnunk a sorsunkat? Mielőtt még válaszolhattam volna, egy fiatal, és még harcos lelkű amazon odaírta, hogy “nem”! A kérdező, és én is jót mosolyogtunk, de természetesen nem szóltunk, ezt nem lehet megtanítani, ezt csak megtapasztalni lehet, a sorsunk ismerete, elfogadása igen nagy ajándék, ugyanis akkor szűnik a görcsös akarás, a pótcselekvések hosszú sora, és egyértelművé válik, hogy mi az a része az életünknek, amin valóban lehetséges változtatnunk. Miután ez tisztázódott, már lehetséges arra a részre fókuszálni.
Egy biztos. Végső soron minden szádzsut mi készítünk magunknak. Előző életeink szándékai, gondolatai, szavai, és tettei által. Nincs kinél reklamálni, hogy de miért. Jó szándékkal lenni, a következő életeink szádzsuját alapozza meg, ahogy a rosszindulat is azt teszi, csak más lesz az eredmény.

***

EUGENIA S. LEE a Nem mindennapi mindennapok Dél-Koreában rovatban megjelent írásai

EUGENIA S. LEE alkotásai a Lenolaj.hu oldalán

Eugenia S. Lee szerzői oldala

EUGENIA S. LEE alkotásai a Káfé főnix irodalmi és fotóművészeti lap oldalán

EUGENIA S. LEE: Nem mindennapi mindennapok Dél-Koreában 33.

Jyll — Mon, 27 Jan 2020 11:11:30 +0000

No, itt is magukra öltötték a politikusok a dzsekit, csak itt sárga, ahogy azt tegnap is említettem. Megvan az ötödik Koreában lévő beteg is, ő is Uhánban dolgozott, 20.-án jött haza, azóta bóklászott mindenfelé újév alkalmából, ugyanis nem volt beteg eddig. Egy szállodában is járt, ott egy alkalmazott beteg lett ma, őt gyanús esetként vitték kórházba, majd kiderül, hogy fertőzött e vagy sem. Japánban, Szingapúrban, Hongkongban is egyre csak nő a betegek száma. Ide egy átlagos napon 35.000 kínai érkezik. Az ünnepek alatt ennek a sokszorosa érkezett. Uhánt az elmúlt napokban 6 millió ottani lakos hagyta el, ennyit a karantén kérdésről. Ezek jó része ide utazott. A WHO tehetetlenségének köszönhetően sem határzárat, sem semmi egyéb lényeges intézkedést nem tud Korea sem, más államok sem bevezetni. Holnaptól kezdve, aki Kínából utazik, annak egy egészségügyi kérdőívet kell majd a reptéren kitöltenie, de hát ez sem az igazi.
Mai hivatalos, friss adatok, reggel érkeztek : Kínában 2762 beteg, 682 fő ebből válságos állapotban van, 80 halott. Amerikában 5 beteg, Koreában és Japánban 4-4 beteg van. (forrás: YTN news agency, Korea) A kínai kormány karantén intézkedései nem érték el a céljukat, a szabad mozgást ténylegesen nem korlátozzák, ezt jól jelzi az Uhán várost napokban elhagyott 6 millió (!) ottani lakos száma.
Egyre több kritika éri a WHO-t is az érintett országok részéről.
Mi megrendeltük a maszkokat, cloroxot nagy mennyiségben, másra egyelőre itt nincs szükség.
Mindenesetre ne gyertek a térségbe egy ideig semmiképp, a jelenlegi állás szerint Ázsiában most igen veszélyes tartózkodni, ami a keleti részt kiváltképp érinti. Hongkongban zavargások törtek ki, ugyanis ott amúgy is sok a Kínától elszakadni kívánó erő, most viszont van vagy hetven beteg náluk is. A MERS járvány idején 300 hongkongi halt meg, a mostani megbetegedések miatt még erősebb lett a Kína ellenes hangulat, éjjel tüzek voltak, és összecsapások a rendőrök, és a tüntetők között.
Este majd mondok friss adatokat, naponta kétszer szoktak érkezni.

2020 01 27 16:38 Dél-Korea

***

EUGENIA S. LEE a Nem mindennapi mindennapok Dél-Koreában rovatban megjelent írásai

EUGENIA S. LEE alkotásai a Lenolaj.hu oldalán

Eugenia S. Lee szerzői oldala

EUGENIA S. LEE alkotásai a Káfé főnix irodalmi és fotóművészeti lap oldalán

EUGENIA S. LEE: Nem mindennapi mindennapok Dél-Koreában 30.

Jyll — Mon, 25 Feb 2019 09:39:06 +0000

Ez a mai nem a legjobb nap a műtét óta, kicsit nehezebb, ingadozóbb ma. Reggel kopogtak a gardrób ablakán, ami csak azért volt furcsa, mert a 28. emeleten viszonylag ritkán fordul ez elő. Egy szarka volt és a párja, itt szerencsét jelent, ha fészket raknak az ember házán, és bár alig hiszem, hogy ez megtörténne, azért jó volt, hogy tiszteletüket tették.

Tartósan 10 fok felett marad már a hőmérséklet azt mondják, de nagy a por, a szárazság, talán hétvégén jön némi eső. Furcsa volt, karbantartották az internetes hálózatot, egy órán át nem volt net, tévéadás, semmi AI, hirtelen hiányozni kezdett, mennyire függ az ember, ha akarja, ha nem, mennyire kell a szobába a világ a híreivel együtt, milyen evidens, hogy realtime tudom az Oscar díjazottait vagy azt, hogy hol tart Hanoi felé Kim Dzsong Un vonata.

Két másik orchideám is virágszárat növesztett, kíváncsi vagyok milyen virágot hoznak majd, nem emlékszem már. Arthur kiképzésen van, ugyanis elkényeztettem, nem eszi a kockát, csak a kukacot, az viszont nem jó, mert nálunk a kockában van a vitamin, nem a héjában, és persze a finom meg a kukacban, de odalett az egyensúly. Így aztán esténként Olivér kiveszi, játszik vele, megmozgatja, majd visszateszi, és szegény jószág csak kockát kap, kukacot nem. Két napig nem evett, makacs kis disznó, de mára virradóan fogyásnak indult a kocka, remélem lesz most már kukac is mellé.

Kim Dzsong Un előre megfogalmazta mit szeretne. Keszánkongdán újraindítását, és a turistaút megnyitását a Kümgángszánra, azaz a déllel közös ipari létesítmények újraindítását, és az észak-déli turizmust. Ehhez mindent felépített dél, viszont az ENSZ szankciók miatt eddig nem indult el egyik project sem. Amerika felől olyan hangok érkeznek, hogy el kell fogadni a realitást, miszerint észak rendelkezik atomfegyverrel, és nem feltétlenül azt kell követelni, hogy az egyáltalán ne legyen, hanem megteremteni a feltételeit annak, hogy ne álljon senki érdekében azt bevetni. Nem tudom, meglátjuk mi lesz a vietnami csúcstalálkozó eredménye.

Megettem az utolsó szelet tortát, egyedül vagyok ma, nem főzök. Még mindig olyan a fejem, mintha valaki jól behúzott volna a bal szemem alá, kicsit tarka arrafelé. Holnapra azt ígérik elmegy a por. Ha így lesz, akkor nem a szellőztető rendszert fogom bekapcsolni, hanem kinyitom az ablakokat, és beengedem a tavaszt.

***

EUGENIA S. LEE a Nem mindennapi mindennapok Dél-Koreában rovatban megjelent írásai

EUGENIA S. LEE alkotásai a Lenolaj.hu oldalán

Eugenia S. Lee szerzői oldala

EUGENIA S. LEE alkotásai a Káfé főnix irodalmi és fotóművészeti lap oldalán

EUGENIA S. LEE: Nem mindennapi mindennapok Dél-Koreában 29.

Jyll — Fri, 22 Feb 2019 10:13:54 +0000

Itt hagyomány szerint, mire felébred az ünnepelt, a szerettei megfőzik a friss, hófehér rizst, és a mijak-kuk-ot, ami nem egy egzotikus madár, hanem szárított tengeri hínár leves marhahússal. Ezt reggelire szolgálják fel. Változnak az idők alapon viszont a fiatalok tesznek a mijak-kuk-ra, buliznak és tortát esznek a szülinapon. A mi generációnk a kettő között az átmenet. Így aztán miután elsírtam nektek, hogy még nem megy, csak összeszedtem magam, és míg ő aludt (reggel aludt el, nem tudott éjjel aludni), megfőztem a levest, és bár sütni valóban képtelen lennék még, leszöktem a cukrászdába, és vettem egy méretes szülinapi csokitortát, így sokkal jobb kedvvel aludtam át a napot.

Egyszer aztán felébredtem, de láthatóan csak egy fürdőszoba látogatás erejéig, amit a férjem azonnal levett, így gyorsan mondta, hogy eszünk! Akkor jutott eszembe, hogy délután van, megfőztem ugyan, de nem ettünk. Nosza elköltöttük a késői ebédet, még el is mosogattam, mert ilyenkor így szokás, és aztán aludtam tovább.

A mai napi kihívás is megoldva, úgyhogy most örülök, és ennek fényében alszom tovább versenyt Arthurral, aki szerintem igencsak vesztésre áll. Amúgy meg a kezemmel érzem, hogy van fejem, a fejemmel viszont nem érzem, hogy lenne kezem, majd megálmodom a megoldást, szólok ha megvan.

***

EUGENIA S. LEE a Nem mindennapi mindennapok Dél-Koreában rovatban megjelent írásai

EUGENIA S. LEE alkotásai a Lenolaj.hu oldalán

EUGENIA S. LEE alkotásai a Káfé főnix irodalmi és fotóművészeti lap oldalán

EUGENIA S. LEE: Nem mindennapi mindennapok Dél-Koreában 28.

Jyll — Wed, 20 Feb 2019 08:26:31 +0000

Szaulban még sűrűn esett a hó, nehéz hó, amelyik sietve, nagy pelyhekben érkezik, picit megül a fenyők ágain, aztán elolvad hamar. Tolókocsiban ülve vártam az autót a lobbyban, egy egyenruhás férfi őrzött, sapka alá rejtettem a fejem, hideg is volt, igaz. Millió ember sietett fel és alá, elegáns hölgyek, tornacipős fiatalok, egy nagyon beteg, görbe néni maszkban a tömeg szélén sodródott, láthatóan megszokta. Nézegettem őket, a megszokott kívülállóságom immár jelet is kapott, én kedvelem, másokat zavar, engem gyakran mások zavartak, ma már nem érdekel, nem dugdosom önmagam. Elnéztem hányféleképp lehet egy kicsit kilépni a mókuskerékből, pihenni egy keveset, sokat, vagy itt hagyni, és feladni az egészet, bár úgyis tudjuk, hogy a végig nem játszott darab után csak nehezebb következhet, nincs olyan, hogy ingyen, meg esetleg és talán.
Útközben a hó esőre váltott, elmosta az utóbbi napok száraz porát, megnedvesítette a kiszáradt földeket, talán a Kümgáng, a folyónk medrében is marad belőle valami, most csak homok van. Kicsit fázom. Hosszú ideig fürödtem, hogy múljon el a kórházszag, lejöjjön a maradék vér és jód, valamennyi úgyis marad, az már a részem, a történetem része.
Puffadt arcú férfi iszik, dohányzik, soha nem pihen, az ő generációja még nem tudja, hogy kell. Otthon idegen, a gyerekei csak a pénzét látják, a házassága is ismeretség útján köttetett. Többnyire részegen alszik el jóval éjfél után a nappaliban, a kanapén, mindig csak sportot néz, leginkább golfot.
Vérvétel után karját tapogató beige dáma, a szépsége már hervad, nehéz elfogadni, az anyja szerint amúgy is rangon alul házasodott, lassan már az ezzel szerzett előnye is elolvad, a mama sem emlegeti már, a fiatalabb szeretők esetleg pénzért, de annyira még nem adta le. Hideg kapcsolat a felnőtt gyerekkel, műbarátnők, mondanivaló nélküli csevegések, sabu-sabu drága vietnami éttermekben, sok “fontos” dolog, persze, hogy siet. És karikás szemű anyukák, örökké dolgozó férjjel, otthon két dühös kamasszal, kicsit meghízva, csupán kudarcot látva a tükörben. A kórház érdekes hely, nemigen ad módot a hazugságra, leomlanak a buborék falak, áléletek, vélt függetlenségek, minden ami nem az, ami valójában.

EUGENIA S. LEE a Nem mindennapi mindennapok Dél-Koreában rovatban megjelent írásai

EUGENIA S. LEE alkotásai a Lenolaj.hu oldalán

EUGENIA S. LEE alkotásai a Káfé főnix irodalmi és fotóművészeti lap oldalán

EUGENIA S. LEE: Nem mindennapi mindennapok Dél-Koreában 26.

Jyll — Tue, 24 Jul 2018 10:00:28 +0000

Este fél tízenegy van, a lakásban közel harminc fok, minden ablak nyitva, kint ömlik az eső, még kétszáz millimétert mondanak éjjelre. A szőnyegeket fel kell ilyenkor szedni, mert nedves a parketta is a párától, a fürdőben gyakorlatilag folyamatosan megy a páraelszívó. A férjem ma kint volt az első, magánúton szerzett munkáján, valami különleges tapéta volt, csak este hét után ért haza, de látta, hogy pocsékul vagyok, nosza megmelegítette a csontlevest, amit tegnap főzött gyógynövényekkel, monszun alatt mindent bevet az ember, hogy túlélje. Kitálalta, cserébe én megmutattam neki, hogy kell velőscsontot enni, illetve kiszívni a besózott velőt. Napközben tettem bele fejes káposztát, paprikát, és paradicsomot egyet, meg két shitake gombát, szóval olyan lett, mint a házasságunk, vegyes, de igen ízletes, és egyáltalán nem unalmas.
A monszun esők régen nem hoztak vihart, de már évek óta hoznak. Ma is volt, hatalmas villámokkal és mennydörgéssel jött, de nemigen lehetett elkülöníteni a vihart és a monszunt, úgy tűnt, hogy egyszer csak a semmiből dörög és villámlik, az eső addig is ömlött. A hegy, ami tövében lakunk, az Uam hegy, magas, és hosszú, várrom is van rajta, kiránduló útvonal és buddhista kolostor, meg szép tó a másik oldalán. Elméletileg hűsítenie kéne a közeli, nagy kiterjedésű erdőnek a levegőt, gyakorlatilag viszont megfulladunk a párától és a hőségtől egyszerre.
Nemrég bekapcsoltam a számítógépem, szinte azonnal maximumra kellett állítanom a hűtést, úgy pörgött a ventilátor.
A leves jót tett azért, bár azt hiszem különösebb erőfeszítés nélkül végig tudnám aludni az elkövetkezendő egy hónapot, és még jobban is járnék. Ugyanakkor a virágaim tobzódnak, olyan, mint gyermekkoromban a Budapesti Állatkertben a Pálmaház, ahová épeszű emberek nyáron nem mentek, télen viszont klassz kis megfázást lehetett kijövet összeszedni. Azért persze szép, ahogy mindig szép, amikor az ember alkotta dolgok felett átveszi az uralmat a természet, és az külön élmény, hogy a koreaiak nem akarnak megváltoztatni semmit, alkalmazkodni próbálnak.
Ilyenkor ötvenmilliónyian szenvedünk, és az közelebb hoz bennünket egymáshoz, figyelünk a másikra. Nehéz, és veszélyes közlekedni, ma több halálos baleset is történt az országban, nagy tűz keletkezett Szedzsong ultramodern városában, egy új felhőkarcoló építkezésén, hárman ott is meghaltak ma, ilyenkor tízszer annyira kéne figyelni, mint egyébként, de lomha teknőssé válik az ember agya is, és nem csupán a külföldié. Villám áradások ma még nem voltak, de az ilyenkor szokásos árvizek máris megindultak, az ártereket lezárták.
A napokban volt Trump születésnapja, ahol divatbemutató is volt, annak a végén egy kimonószerű ruhába öltözött nő, aminek a koreai viselethez semmi köze, és a karjára volt varrva két fekete, vastag szalag, olyasmit pedig a sámánok, és a kísértő szellemek viselnek errefelé. A zavarba ejtő performance alatt Észak-Korea nemzeti himnusza szólt, majd sok fiatal, és szexi lány vonult be testre simuló ruhában, mindegyikre az volt írva, hogy “make Amerika great again”. Mit mondjak, egész rácsodálkoztam a dologra, legalább annyira, mint áfonyaszedés idején a háztulaj méhész sapkájára, de éljen a béke, a Déliek már amúgy is építenék az autópályát és a vasutat Északra, épp ma láttam a nyomvonal-terveket. Olyan aranyosak, mert nekik mindig is az volt a frusztrációjuk, hogy az országuk nem közelíthető meg szárazföldön, ezért mostanában a legkomolyabb politikai elemző műsorokban is szégyellősen, de roppant kíváncsian kérdezik a szakértőket, hogy akkor az tényleg igaz, hogy majd autóval, vagy vonattal elmehetünk akár Európába is. Persze az elemzők erre azt válaszolják, hogy a Selyemút létezik, elméletileg igen, el fogunk tudni jutni repülő nélkül is az Eurázsiai kontinensen bárhová. Erre aztán a reakció minden esetben egy nagyon boldog mosoly, majd a műsor komolyságához mérten némi krákogás, és mimika igazítás. A két Korea is folyamatosan tárgyal, monszun ide vagy oda, Pánmundzsamban igen nagy a forgalom. Augusztusban lesz a szétszakított családok találkozója, ami már csupán szimbolikus, alig ötszáz ember él még közülük, azok is nyolcvan felett vannak, a szervezésbe a vöröskereszt is segít. Kétszáz amerikai katona maradványait szolgáltatta vissza Észak-Korea a napokban az amerikai hadseregnek, Hawaii-ra vitték őket azonosítani. Szóval megy a dolog, nem is lassan, bár nagy robbantás, látványos leszerelési attrakció még nem történt Szingapúr óta, de a szándék már csak nagyon kevesekben ébreszt kétségeket. Úgy tűnik, Észak valóban felcseréli jólétre az atomfegyvereket. Most megint nagyon esik, mintha erős zápor lenne, csak folyamatos, az intenzitása változik egy keveset olykor. Még nagy a forgalom, az autók felverik a vizet, de egyébként csak az eső hangja szól, késő éjszaka ez igen meditatív élmény, olyankor szeretem, ám a késő éj az itt úgy hajnali kettőkor kezdődik, a koreaiak igen keveset alszanak, élni viszont nagyon szeretnek.

***

EUGENIA S. LEE a Nem mindennapi mindennapok Dél-Koreában rovatban megjelent írásai

EUGENIA S. LEE alkotásai a Lenolaj.hu oldalán

EUGENIA S. LEE alkotásai a Káfé főnix irodalmi és fotóművészeti lap oldalán

EUGENIA S. LEE: Nem mindennapi mindennapok Dél-Koreában 25.

Jyll — Mon, 16 Jul 2018 07:54:13 +0000

Úgy tűnik, vannak problémák, ami elől mi sem menekülhetünk, pedig földrajzilag igazán elszigetelt az ország, amiben élünk. A napokban mégis fogtak közel hatszáz jemeni állampolgárságú illegális bevándorlót, meg már van 47oo pakisztáni, és maláj.

Korea bevándorlási szabályai igen egyszerűek, lévén eddig nem sok külföldi képzelte el itt az életét, akik mégis, azok vagy valamilyen ágon koreaiak, vagy mint én, koreai állampolgár a házastársuk.

Ezeket a jemeni fiatal férfiakat egy kínai hajó csempészte Csedzsu szigetére, ott aztán feltűntek, mert egyrészt nem néznek ki turistának, másrészt ötszázvalahányan vannak, azt már észreveszi az ember, harmadrészt a dög melegben is pulóver és kapucni van rajtuk, negyedrészt pedig naponta “x” alkalommal Mekka felé fordulva imádkoznak Csedzsu turistákkal teletömött közparkjaiban, a fennmaradó időben meg csak úgy vannak, és Koreában ez felettébb szokatlan tevékenység.

Begyűjtötték hát őket, meg a kínaiakat, a malájokat, és úgy általában mindenkit, aki nem rendelkezik vízummal, vagy menekült státusszal, illetve nincs az ügye intézés alatt.

A társadalmi reakció szinte azonnali volt, különösen Csedzsu lakosai körében, akik mostanában rendszeres célpontjai az embercsempészetnek, azt követelik, hogy a nem valódi menekülteket utasítsa ki Korea, és vélhetőleg úgy is lesz, Jemen, Malájzia, Kína nem háborús terület, onnan nem fogadják el a menekült kérelmeket a koreai közigazgatásban. Pakisztán nem tudom minek van minősítve, de ők maradhatnak.
A szírek is maradnak természetesen, bár mindenki, aki háborús menekült, ideiglenesen maradhat itt, amíg a hazájában veszélyben az élete.

Túl ezen, vannak gazdasági bevándorlók, azaz vendégmunkások, ők körülbelül egy milliónyian, javarészt Délkelet-Ázsiából, de ők rendelkeznek a szükséges tartózkodási engedéllyel. Ugyan, ez egy eleve túlnépesedett félsziget, de a munkás kézből hiány van, így őket beengedik, viszont Dél-Korea nem rendelkezik olyan eszköztárral, amivel megélhetést tudna biztosítani munkavégzés szándéka nélkül itt élni kívánó bevándorlóknak, ez a luxus a koreaiaknak sem adott, így sajnálatos módon a jemenieknek haza kell menniük.

Aztán ma még volt egy kis jelzés Észak-Korea felől, hogy oké, hogy leszereljük az atomfegyvereket, de valaki adjon rá pénzt, mert nekünk nincs.
Trump pedig érdekes ötlettel állt elő, miszerint ugyan leállíttatta a közös hadgyakorlatokat Déllel, de azért az árát fizessük ki, továbbá megfeledkezett arról az ígéretéről, hogy kihagy bennünket a kereskedelmi háborúból amennyiben összejön Szingapúr, most megint azt mondja, hogy tárgyalni kell az egyenlőtlen külkereskedelmi mérlegről, ettől Korea vezetése nem kimondottan boldog.

Mindennek ellenére a hírekben az első helyet a monszun, és a közeledő tájfun foglalja el. Holnaptól, egész hétfőig országos monszun esőt mondanak, ráadásul viharokkal, és olyan módon, hogy nagyon rövid idő alatt esik le hatalmas mennyiségű csapadék majd, a rendes eső mellett, kiszámíthatatlan helyeken. Ez baj, mert ebből szoktak a halálos villámáradások, földcsuszamlások lenni, a minap is elvitte az autópályát egy ilyen Kadzse-do szigeten, ami nem olyan igazi sziget, mert annyira közel van, hogy ezer és egy híd köti össze a félszigettel, gyakorlatilag a félsziget része. A közelben van Puszán és Ulszán is, ahol az utóbbi időkben földrengés volt több alkalommal is, komoly károkat okozva, mert feléledt egy törésvonal, amiről eddig nem is tudtunk.

Tekintettel a tapasztalataimra, és az időjárás jelentésre, ma alaposan bevásároltam, túlélő üzemmódba helyezve pár napra a háztartásunkat, ne kelljen kimenni, ha esetleg itt is nagyon rossz idő lenne.

Ma már nem bírtam, délelőtt 3o fok felett volt a lakásban, úgyhogy bezártam az ablakokat, és bekapcsoltam a légkondit, a ventilátorokkal pedig elvezettem a hűvös levegőt az egész lakásba.

A hűtőnk dugig, a férjem megjött, jó csípős, forró levest főztem paprika pasztából, disznóhúsból, ami hűsít a hagyományos koreai orvoslás szerint, nagy halom friss zölddel, és egy jó maréknyi friss szójacsírával, vacsorázott is rendesen.

Nyilván, a bevállalt támfal építés a katolikus temetőben nem gyerekjáték negyven fokos gőzfürdőben, de azt sem tudom, hogy egy teológus végzettségű ember honnan tud támfalat építeni, villanyt szerelni, falazni, és hasonlókat.
Mindig csak nézek, hogy egyszer megmutatnak neki valamit, utána mintha egész életében azt csinálta volna, hibátlanul megoldja. Én még mindig háromszor raktam fel egy adott csík tapétát, mikor ő már a selyemtől a szigetelő műanyagon át a textilig mindent tudott.
Mondjuk éhen halni nem fogunk, és ez már jó, bár én boldogabb lennék, ha én is keresnék pénzt, remélem annak is eljön majd az ideje.

A közelgő időjárásváltozás okán nem tudom mikor jutok hozzá a vágyott epifitáimhoz, meglátjuk.

Közben megérkezett a koreai focicsapat, hősként fogadták őket a reptéren, kiesés ide vagy oda, többen felajánlották, hogy a kapus helyett elmennek inkább még egyszer katonának, csak őt ne vigyék el.
A kapus iránt, és két védő iránt is élénk érdeklődés mutatkozik európai elsőosztályú angol, német csapatai részéről, a csatárok, akik azért nem szerepeltek annyira fényesen, már olyan klubokban fociznak amúgy is.
Mexikó olyan hálás Koreának a továbbjutásért, hogy a légitársaságuk féláron hozza a turistákat ide, és minden Koreai árura hatalmas kedvezményeket adnak.
Milyen furcsa lenne, ha a németek meg védővámokat vezetnének be ellenünk, bár azt gondolom, ők jól tudják, hogy a kiesésük elsősorban saját maguknak köszönhető, és csak másodsorban a koreaiak valóban lenyűgözően lelkes játékának, minden technikai hiányossággal együtt. meg talán azt is, hogy ez csak egy sport, egy játék, se több, se kevesebb.

Két körben lehordtam a szemetet is, láttam, hogy a szokással szemben ma mindenki ezt teszi, nyilván senki nem akar szakadó esőben szemetelni.

Ellenőriztem az orchideáim gyökérzetét, jól vannak, a kókusz orchideán találtam egy virágkezdeményre utaló gombócot, kíváncsian várom, vajon tényleg virág lesz-e belőle. Kilenc óra van, már csak a ventilátorok mennek, a levegő kellemesen hűvös, a mosott ruha is szinte azonnal beszáradt, bár én nem szeretem ha nem vagyok kapcsolatban a természettel, így a rolómat csak félig húztam le, és végig figyeltem a naplementét, azt, ahogy vörösödik az ég alja, ami itt is szelet jelez másnapra.

Kabócák még nincsenek, majd augusztusban fogják mini flexre hajazó hangjukat kiengedni, amitől aztán egy hónapig minden egyéb zaj megszűnik létezni, bizonyítva a tényt, hogy a szerelem mindent legyőz.

***

EUGENIA S. LEE a Nem mindennapi mindennapok Dél-Koreában rovatban megjelent írásai

EUGENIA S. LEE alkotásai a Lenolaj.hu oldalán

EUGENIA S. LEE alkotásai a Káfé főnix irodalmi és fotóművészeti lap oldalán