Schöpflin Aladár írta róla: “Erdős Renée verseit olvasva az emberek összecsapták a kezüket, a nők nyíltan felháborodtak és titokban irigyelték. Az írók külön szabad világában élt, nem függött előítéletektől, merhetett és mert igazat mondani. Még az igaznál is igazabbat. Mert örült saját maga merészségének, büszkélkedett vele önmaga előtt is.”
Kaffka Margit az írónő kortársaként pedig így fogalmazott: „Egyre többen érezzük úgy itthon, mintha tartoznánk neki valamivel, mintha kihagytuk volna valamiből és keressük meg rokonszenvezőn az ő alakját is a nagy lendülések mögött.”
ERDŐS RENÉE: EGYSZER MEGNYUGSZOM
Egyszer megnyugszom és erős leszek
S majd könnytelenül járom az utat.
És tűz, víz, nap, zivatar közepett
Vidáman hordom vándorbatyumat.
Egyszer majd elrepülnek álmaim,
Mint könnyű felhők a vihar után
S zaklatott éjek látomásain
Szendergő lelkem föl nem sír talán.
Szívem falán egyszer majd rést nyitok,
Mert makacsul véd múlt emlékeket.
S kiszórok onnan minden lim-lomot,
Fakó babér – és rózsalevelet.
Egyszer majd olyan egyedül leszek,
Hogy elfelejtek időt és napot.
S a lét szárnyán czikázom csüggeteg,
Miként az űrben bolygó csillagok.
S távol lesz tőlem: múlt, jövő, jelen –
Távol a zaklató álmok, a vágy –
S a nagy éjben kialszom hirtelen,
Mint egy ismeretlen, fáradt világ.
Legfrissebb hozzászólások