Augusztus huszadikán a reggel valahogy ünnepibbnek tűnt, pedig a Nap ugyanúgy besütött a tisztaságtól csillogó, fehér keretbe öltöztetett ablakokon. A sárga villamos hangja se volt ma más, mint tegnap, mégis érződött a korai óra szövetében az emelkedettség, a feltétlen bizakodás, és valami megnevezhetetlen, amit a főváros szokott hangjai sem tudtak elnyomni.
A rövid, barnahajú, vékony kisfiú a tölgyfaasztalnál ült, kezében egy piros-fehér-zöld színekből összefűzött szalaggal, amit a testvérétől Ilonkától kapott még előző este, és a hét évesek komolyságával nézte az apját.
– Apa, mit is ünneplünk ma?
Az apja, egy a fiatalságából éppen kifelé induló, rövidujjú inget viselő férfi egy pillanatra elgondolkodott, ami minden apa sajátja, aki szereti a gyermekét, és komolyan veszi a bizalommal feltett kérdéseket. Az utcára nyíló közelebbi ablak felé mutatott.
– Azt, hogy odakint és idebent – tette a kezét a szívére – van valami jó és nemes, ami minden rossz ellenére hosszú évszázadok óta összeköt bennünket.
Andriska felállt, az ablakhoz sietett, és okos barna szemeivel kinézett az utcára, ahol emberek sétáltak, beszélgettek, nevettek, és úgy tűnt, valahogy mindenki sokkal könnyebben viszi a maga kis, mások számára láthatatlan történetét, illetve annak édes és egyben keserű súlyát. Egy fél emelettel lejjebb, ami most szinte kézzelfogható távolságnak tűnt csupán, valóban felszabadultabbak voltak az ünnepségre igyekvő idősek, fiatalok és gyerekek, nénik és bácsik, nők és férfiak, lányok és fiúk.
– Akkor ma az egész ország olyan, mint egy nagy a család, akkor most mi mind egy család vagyunk? – kérdezte Andriska és vékony kis hangjában egyszerre rezgett finoman az apró gyermeki rácsodálkozás, a felismerés, és az ezek miatt érzett boldogság.
– Az anya lépett be a 10 éves Ilonkával. Mindketten nyári, színes, virágos ruhában, lenszőke hajuk copfban, indulásra készen.
– Igen, Andris, ma augusztus 20-án, az egész nemzet ünnepel, az államalapítást, az új kenyeret- megállt egy pillanatra – de igazából azt, hogy éljünk mi magyarok bárhol a világon, mindannyian összetartozunk.
– Kár, hogy csak egy napig tart. – mondta Ilonka, és szép kis ujjaival megigazította csuklóján a piros-fehér-zöld szalagokból készített karkötőjét.
– Nem egy napig tart, ez majdnem 1000 éve így van, csak van, amikor elfelejtjük, hogy mennyire szeretjük egymást. Meg kell tanulnunk a jót látni először, és minden olyat, ami nem jó, kijavítani, vagy kijavíttatni.
– Mint amikor kiradíroztam az „sz” betűt, mert nem lett szép? – Kérdezte Andriska.
– „Sz”, mint szeretet. – nevetett Ilonka.
– „Cs”, mint család. – tette hozzá a kisfiú, majd kicsit szorosabban fogta a nemzeti színű szalagokat, aztán mégis hagyta, hogy az édesanyja finoman kivegye a kezéből, és Andriska bal csuklójára kösse.
Hamarosan mindannyian kiléptek a bejárati ajtón, majd a kapun át az utcára, és elvegyültek a vidám tömegben, hogy aztán a magyarságukra és az összetartozásukra emlékeztető színes, érdekes programokon vegyenek részt egy különösen szép nyári napon.
***
Szuhay-Havas Marianna (Budapest, 1968. augusztus 13. -) Art’húr díjas költő, 2008 januárja óta az 2015-ben megújult Lenolaj irodalmi és kulturális lap főszerkesztője, az Art’húr Irodalmi Kávéház szerkesztője, négy gyermek édesanyja.
Édesapja, Szuhay-Havas Ervin (1929-1998) író, műfordító, történész és művelődéstörténész, nagyapja, Havas Zsigmond (1900 -1972) író, újságíró a Tolnai Világlapja munkatársa, majd felelős szerkesztője (1921–39), Spencer Walls és Anthony Astor néven számos ifjúsági és detektívregény szerzője.
Legfrissebb hozzászólások