Bányamérnök apja és olasz származású anyja kávéházat üzemeltettek a Kálvin téren. Ő az Angolkisasszonyoknál nevelkedett, majd elvégezte a Színművészeti Akadémiát. Nevét Szentesy Lajostól, az Akadémia főtitkárától kapta, eredetileg – és az általa, a polgári életben is így használt – Bayor vezetéknévvel, ami később, Schöpflin Aladár 1930-as Színészeti lexikonjában Bajorként jelent meg. A színházi életben Bálint Lajos, a Nemzeti Színház dramaturg-titkára honosította meg e nevet. Az Akadémiáról útja egyenesen a Nemzeti Színházba vezetett, amelynek két évad kivételével (1924-1925 Magyar Színház) haláláig tagja volt.
Villájában – amely ma a Bajor Gizi Színészmúzeum épülete – a második világháború alatt sok üldözöttet bújtatott, így itt rejtegette első és harmadik férjét, Germán Tibor professzort is. 1951-ben a megzavarodott Germán Tibor attól félve, hogy feleségét súlyos betegségek (siketség és agydaganat) fenyegetik, megölte, majd magával is végzett.
Egy érdekes történet: hogy egy diákszínházi előadás után, egy feltűnően zavarban lévő, beszédhibás epizódszereplőnek, Latinovits Zoltánnak azt javasolta, hogy válassza a színészhivatást.
(forrás: wikipédia)
Néhány idézet tőle a Színészkönyvtárból Takács István válogatása és írása alapján:
„…én már korán, négy-öt éves koromban magamra akartam vonni a figyelmet. Kosztümöket csináltattam a hálóingből meg színes szalagokból, a szobában körbeültettem a babákat, fölmásztam egy sámlira, és verseket szavaltam, énekeltem, szóval, produkáltam magam nekik. Ebben a mulatságban Mariska nővérem segített, ő varázsolta estéli kosztümmé a hálóingeket, rakta nyakamra a mama gyöngyeit, rendezte el a szekrényből kiráncigált szalagokat…”
„… Apám amikor beletörődött abba, hogy színésznő és a Nemzeti Színház tagja lettem, valamelyik újság megkérte, nyilatkozzék hogyan lépett a lánya erre a pályára. Apám nem szerette a színház körül való mókázást, de megírta az interjút. Tündöklő humorának tökéletes képe ez. Részletesen elmesélte benne saját életrajzát, elmondta, hogy 1849-ben, emigrációban született. Apja Bem vezérkari főnöke volt, ő maga Németországban végezte tanulmányait, bányamérnök lett, satöbbi, satöbbi. Végre Magyarországra került. Egyszer elment a Nemzeti Színházba, végignézte az előadást, és azt mondta: „Ejnye, ejnye, itt nemsokára új naivára lesz szükség. A cikket úgy fejezte be: „Miután ezt megállapíthattam, megházasodtam és szállíthattam a színháznak egy naivát.”
„Az én egyéniségem akkor jelentkezik igazán, amikor az apámról beszélek. Olyan imádat volt bennem, mint a kis Dorritban. Halála a legnagyobb csapás volt számomra. Alig tudtam egy percre is elfelejteni. Egy nagyon okos ember azt írta nekem, hogy addig élünk, amíg emlékeznek ránk. Ez megvigasztalt egy kissé, mert én mindig emlékezem… Tulajdonságaim? Rengeteget pasziánszozok. Igen lassan, sokat elmélyedve olvasok. Sokat heverek a díványon, szeretek gondolkozni, töprengeni. Az öltözködést viszont nem tartom fontosnak. Szeretek csatangolni az utcán. Ha kérdezik, hogy miért nem törődöm többet a divattal, ezt felelem: – Minek, beljebb nem látnak?”
„A színészkedéssel is úgy vagyunk, hogy vagy hisznek nekünk, vagy nem. Én borzasztóan félek a feltűnéstől. Amikor a városban járok, szemembe húzott kalappal, szürkén és észrevétlenül igyekszem a házsorok között végigsurranni. Lehet, hogy erre is azt mondják, csinálom. Talán, őszintébbnek látják azt, aki lobogó hajjal, kutyával, virággal, autóval úgy viharzik végig a korzón, mint a forgószél. Nekem ez a színésznő imponál – megvallom – de ehhez nincs tehetségem…”
.
„Érdekes, hogy engem, bármilyen szerepről essék is szó, legyen az nehéz vagy könnyű, mindig kimondhatatlan öröm tölt el s tiszta nemes szándékú ambíció ragad meg, s készít elő minden szerepemre. A jó színművésznek kitűnően kell ismernie az életet, nem szabad félnie, gyámoltalannak lennie, ha előtte a játszandó szerep új, nem ismert érzést vagy tartalmat mutat. Legyen az kétségbeesett sírás, riadt sóhajtás, sikoltó harag, impozáns erő, madárszívű hang, bölcs fukarság, franciás szellemesség, avagy skót darabosság, vagy támadó szenvedélyt játsszál is véres marású gondolatokkal, vagy talán ha az ördög aranyait csillogtatod is kezedben!” , „csak egy a fontos, a művészet örök törvényeinek tiszteletben tartása: – mindig saját magadat add, mindig százszázalékosan, mert hiszen feladatod egy szolgálat milliók előtt, s milliók szolgálata az egy előtt!”
Legfrissebb hozzászólások