Ismét nagy népszerűségnek örvend a betlehemezés magyar nyelvterületen, a Dunántúlon a pásztorok tréfás játékát szokták előadni, Erdélyben pedig felnőtt férfiak házról házra járva játsszák el Jézus születésének.
Van ahol még most is járnak kántálni, karácsonyi dalokat énekelnek az ablakok alatt, ami egyúttal esetleges összezördülések miatti bocsánatkérést jelenthet. Régebben a kántortanítók ostyát sütöttek és minden házhoz a lakók száma alapján ostyát vittek, amely része volt az ünnepi fogásnak.
A karácsonyi vacsora fontos eleme volt még a mézbe mártott fokhagyma és bors, amelyet a család egyszerre fogyasztott el, hogy tagjai egészségesek, erősek, édesek és kedvesek legyenek a következő évben. Szintén a hagyományhoz tartozott, hogy egy nagy almát annyi cikkelyre szeleteltek ahányan az asztal körül ültek, a gyümölcs közös fogyasztása azt üzente, hogy a család is úgy tartson össze, ahogy az alma „együvé tartozott”. Palócvidéken úgy tartják, ha valaki év közben eltévelyedik, a közösen evett almára gondolva visszatalál a családjához.
Az ételek többsége, így például az apró mákszemeket tartalmazó bejgli szimbolikusan azt a célt szolgálta, hogy a következő esztendő bőségét biztosítsa, hiszen a középkorban még december 25-e volt az évkezdet. Korábban a karácsonyi étkek maradékát megőrizték, zacskóban szárították, és betegség esetén ezzel füstölték meg a gyógyulni vágyót.
Az emberek úgy tartották, ami a karácsonyi asztalon van, varázserővel bír, a bőség jeleként az asztalra egész kenyeret és kalácsot tettek, míg az asztal alá szénát és szalmát, hiszen Jézus Krisztus istállóban született.
Tátrai Zsuzsa néprajzkutató/Lenolaj/MTI
Legfrissebb hozzászólások