Az Íliászban is, az Odüsszeiában is olvashatunk a „haláltalan” égilakókról, akik az Olümposz csúcsán, nem örök hóban, hanem örök tavaszidőben csodás ízű ambróziát falatoznak, s hozzá mézízű nektárt kortyolgatnak.
Az ambrózia szó jelentése: „emberfeletti”, „isteni” (t.i. táplálék), alkotóelemei pedig kimondani is borzalmas! -: olaj, bor, méz reszelt sajt és liszt. Ezt fogyasztották földi királyok is, sőt bizonyos atlétikai versenyek csúcsbeállító győztesei, az időleges „pünkösdi” királyok. A pép hidegen tálalandó.
Az ambróziát ezek szerint ne irigyeljük a halhatatlan olümposziaktól, akiknek ereiben egyébként nem vér, hanem egy csodás folyadék, az ikhór kering; ettől is halhatatlanok.
A görög nektár szó eredete bizonytalan, de összetétele ismert: az előbb felsorolt ötféle hozzávalóból kettő alkotja: a méz és a bor.
A szerényebb sorú pórnép egy liliomféle növény, az aszphodelosz gyökereit őrölte meg estebédnek, néha makkal vagy mályvával keverve a kását.
Homérosz hősei, a harcos akhájok viszont jó zsíros disznógerincet és háthúst falatoznak; a pecsenyét liszttel bőségesen meghintik, ezzel kínálják a fáradt vándort. A vendégbarátság pedig azt követeli, hogy a lábfürdőt vett és olajjal bekent bolyongótól csak akkor szabad megkérdezni apja nevét és szülővárosát, ha már felfrissült ételtől-italtól.
A lakoma kezdetén – áldozat gyanánt – vendégmarasztaló házigazdák mindig a földre vetnek néhány csontdarabot az isteneknek, akik láthatatlanul vannak jelent a földiek étkezésénél, és mélyen beszívják a sült hús illatát.
Az ambrózia és a nektár receptjeinek ismeretében ebben nincs is semmi csodálni való. Szegény olümposzi istenek!
Legfrissebb hozzászólások