Pécsett született egy pincér törvénytelen gyermekeként. A középiskola elvégzése után az orvosi egyetem esti tanfolyamait kezdte látogatni, közben pedig egy laboratóriumi eszközöket előállító üzemben dolgozott. A művészi tevékenység azonban mindennél erősebben vonzotta. Beiratkozott Podolini-Volkmann Artúr szabad-iskolájába, majd a Bauhaus eszmevilágához formailag közelálló Bortnyik Sándor „Műhelyének” lett a tagja és két éven át folytatott elsősorban grafikai tanulmányokat. Ebben a műhelyben ismerte meg igazán a modern művészet huszadik századi történetének legjellemzőbb alakjait, így, amikor 1930-ban emigrált Franciaországba, már majdnem mindent ismert az absztrakt művészet területén is. Az önálló művészi tevékenység mellett intenzíven foglalkozott alkalmazott grafikai és reklámfeladatokkal.
A harmincas években festő és reklámgrafikus volt, később indult el optikai és kinetikai vizsgálatainak útján: kezdetben különböző átlátszó anyagokra készült rajzokat helyezett egymásra, majd utóbb kettős mozgó szerkezeteket készített fehérben és feketében.
Korai korszakának egész pályáját végigkísérő felismerése volt a fekete és fehér ellentétére és különbözőségére építhető kompozíció. Az alkalmazott grafikai tervező és a formák analitikusa a későbbiekben többféle változatban feldolgozott zebrák alaptípusát 1938-ban hozta létre.
Későbbi alkotói periódusát Denfer-korszaknak nevezte az egyik párizsi metróállomásról. Az elhasználódott falak vakolatán, festésén felfedezett vonalhálók inspirálták az első, igazán kinetikus-optikai jellegű formakapcsolatok kialakításában. Első párizsi kiállítása és az első nemzetközi jelentőségű bemutatkozások után, 1953 körül kezdte megfogalmazni a közösségi művészet új, technológiai szempontból is aktuális normáit. Az új caracasi egyetem építkezéseinél három monumentális feladat megoldása során jelentős mértékben tisztázhatta a geometrikus, kinetikus művészet, illetve az architektúra lehetséges kapcsolatának kérdéseit. A „színes város” című tanulmánygyűjteménye nagyrészt ezekből a felismerésekből táplálkozott.
Victor Vasarely
(1906-1997)
A magyar művészet egyetemes története felől nézve, a nagyobb áttörést az 1961-es, Kassák Lajossal közösen rendezett kiállítása jelentette. Ekkor a klasszikus avantgárd kelet-európai közelmúltjának eszméi kapcsolódtak össze a modern Nyugat struktúraelvű és új illuzionizmus felé átalakuló vizuális művészeti törekvéseivel.
Az életmű ma már pontosan beilleszthető a 20. század művészetének tényei közé, és itt felülvizsgálatra szorul a sokszorosítással, a tudomány és technika segítségével népművészetté váló modern kreativitás humanista vágyképe.
Amikor az első francia űrhajóssal, Jean-Loup Chrétiennel 154 eredeti szerigráfiát küldött a Szaljut–7-en a világűrbe, már ennek az új korszaknak gondolt barátságos gesztusokat tenni. A lapokat mindhárom űrhajós ellátta kézjegyével, majd azokat jótékony célra az UNESCO-nak átadták. Minden arra int bennünket, hogy Vasarely páratlanul invenciózus, és egy nagy történeti korszak törekvéseit szintetizáló életművét az individuális, nagy művészeti teljesítmények között tartsuk számon. Őt tekinthetjük az optikai festészet, vagy „op-art” legjelentősebb képviselőjének, mind életműve, mind számos elméleti munkája révén, amelyekben egyebek között a mozgást úgy jellemzi, mint „azt az erőszakot, amellyel a szerkezetek szemünk recehártyáján közvetlen ingert okoznak”.
Budai Éva
(Forrás: wikipedia)
Kezét maga elé ejtő akt
(1926)
– Podolini-Volkmann Artúr szabad-iskolájában készült rajz –
Az ember
(1943)
– technika: tempera, karton –
Naissance–M
(1952)
Mora
(1954–1960)
műanyag
Helios
(1964)
– technika: plexi –
Zafír Pozitív
(1967)
– technika: műanyag –
Kroa-MC
(1969)
fém
Noorum
(1960–1977)
Eroed-Pre
(1978)
Hexa 5
(1988)
Kapcsolódó oldal:
Legfrissebb hozzászólások