Az öreg árnyéka kiemelkedik az ágy világos síkjából, fél könyökére támaszkodik, moccanatlanul tölti ki az ablakszemet.
Nem tudni, merre néz. Csak egy sötét kontúr. Bizonytalan állapot. Aligha él, de nem hiszi, hogy már halott. Vár, majd csak elmozdítja az Úristen, vagy visszafekteti, talán még a kezeit is összekulcsolja majd sárga mellkasán. Mert vére már nincs. Nem lehet. És hát így illik feküdni végül, nem valamiféle vízszintes vigyázzállásban. Így ünnepélyes, így gazdaságos, kevesebb helyet foglal a test a koporsóban. De őt még a földi események érdeklik: – Jól megjártam – meséli el háromszor is. – Tegnap kiesett a protézisem. Eltörött.
– Ez baj. – mondom magamban, vagy legalábbis nagyon halkan. – De amikor majd az egész alsó állkapcsa leesik, akkor mi lesz? Mit tehetnék például én ilyen esetben, ha éppen jelen lennék? Egyáltalán, hogyan kerültem ide, ebbe a bolondokházába, az elmúlás várótermébe?
Talán nem volt, hol aludnom. Igen, valaki ajánlotta azt a portást. Vele rendeztem el aprópénzért. Ivott. Meghúzta mohón az üveget, aztán elvezetett az ágyig. Két üveg, két éjszaka, hét üveg, hét éjszaka. Rendben volt.
Rossz alvó vagyok. Iszom némán a neszt, elmélkedem, lesem a témát, ízlelgetem a lesújtó ihletforrást.
Lám, itt ez az öreg, aki még él, de annyira merev már, annyira túlvilági, hogy átvilágít testén a távozni készülő lélek.
Ki tudja, mennyi az átköltözés valószínűsége? Szóval, mennyi ebben az egészben a látszat? Mert esély az van. Nem is sejti, de van.
Én figyelem, ő nem tudja, hogy figyelem. Elméletileg lehetetlen csukott szemmel figyelni valakit. Elméletileg nem lehetséges… ó, pedig mennyi adat, megérzés rejtőzik ott. A szem mögött.
Ezek szerint, ha feléled, ösztönösen teszi, gátlások nélkül, ha meghal, ugyanúgy, diszkréten, egymagában. Szerinte.
Így nyúlik lassan az idő, az öreg előtérbe toluló körvonala eltakarja a szemközti háztető szögeit, határozott, mérnöki görbületeit.
Elfedi támpontomat, kilátásaimat. Lehet, hogy voltaképpen ő is figyel engem. Meglehet. Ő itt a veterán, én csak újonc vagyok.
Csupa átmeneti tényező, de nem lényegtelen. Biztosan jártak itt mások is – gondolom. Hozzám hasonló tévelygők, célkeresők. Jöttek-mentek ők is.
Az élet ilyen. A portás is ilyen: rendező, színfaltologató.
Nem mozdulok. Az öreg sem. Ő viszont megszakított félmozdulatban vár, én egyszerűen alvást mímelek. Óvatosan.
Úgy érzem, az öreg, mint ájtatos manó lesi első rezdülésemet. Akkor fog majd lecsapni. Most már bizonyos, hogy szerepet játszik. Esze ágában sincs eltávozni, meghalni úgymond.
Véreb ő. Ragadozó. Maga a halál. És nem mozdul. Az istennek sem mozdul.
Kikészülök, nem bírom tovább. Kiugrom az ágyból, összekapkodom a cuccaimat, elrohanok.
Az öreg kaján nevetése végigkísér a sötét folyosón. Lohol utánam.
Hallom a portás horkolását. Ő látszólag él még.
***
Keszthelyi György alkotásai a Lenolaj.hu oldalán
Keszthelyi György alkotásai a Káfé főnix irodalmi és fotóművészeti lap oldalán
Keszthelyi György költő, író, grafikus, festőművész
“Kolozsváron jöttem a világra 1955. augusztus 20-án, másodmagammal. Elsőszülött vagyok negyvenöt perc előnnyel, ezért szabályszerűen talán elsőhalott is leszek. Gyermekkoromban csodálattal bámultam a Házsongárd hős-részlegét; ma már annyi a névtelen (élő)halott hős, hogy nem csodálok semmit. Harmincöt évet éltem az első bolondokházában, most számolom, megérek-e ugyanannyit a másodikban. Írtam, írok, versekben élek, furcsa módon első kötetem mégis kisregény. Rendszeresen és feltúrázott motorral dolgozom, mert úgy érzem, késve indultam el ezen a vándorúton. Van, aki pesszimistának tart, tudj’ Isten, mi vagyok. Dominus vobiscum.”
Kötetei:
Keszthelyi György: Bárány kalasnyikovval (Magyar Elektronikus Könyvtár, 2010)
Keszthelyi György: Csendéletmezsgyén – Versek 2010-2013 (Magyar Elektronikus Könyvtár, szerkesztő Cseke Gábor; illusztrátor Keszthelyi György, 2013)
Keszthelyi György: Lélekzárka (2014, Bookart)
Keszthelyi György: Lódenes embermadár (2015, Kriterion Könyvkiadó)
Beszámoló a látszatokról (versek). Várad, Nagyvárad, 2018.
Legfrissebb hozzászólások