Ki lehet egy műalkotás „tulajdonosa”? Ki és milyen jogcímen birtokolhat bármit? Házat, hidat, festményt, földet, gyárat? Milyen birtokviszonyt érez törvényesnek és megmásíthatatlannak egy adott politikai közösség? Milyen a közös és milyen a magántulajdon aránya? Kinek a tulajdona például egy Szent Márk scuolájában (iskolájában) kiállított reneszánsz festmény? Mindezek érdekes kérdések egy olyan társadalom szemszögéből, ahol száz év alatt minden törvényes birtokviszonyt „felülírt” a politika.
Velence példája azt sugallja, hogy a „közös tulajdon” nem feltétlenül az innováció vagy akár a kapitalizmus gátja. Velencében a legnagyobb gyár, a már a középkorban futószalag-termelést bevezető Arzenál állami, „városi” tulajdonban volt, ahogy a katonai és kereskedelmi flotta is. A nagy vitorlások az állam tulajdonában álltak, a kereskedők ezeket egy évre kibérelhették. Mondhatjuk, Velencében egyetlen polgár sem volt „nincstelen”, születésénél fogva (rész)birtokosa volt a termelőeszközöknek.
Természetesen velencei polgár és velencei polgár között óriási vagyoni különbségek léteztek. De a vagyontalanság egészen más, mint a nélkülözés és a kitaszítottság. Egy aprócska városban a gazdagoknak sincs hova „elkülönülni”, ráadásul a szentek „scuolái”, a már a középkorban az Arzenál munkásainak bevezetett nyugdíj és betegbiztosítás enyhíthette a legsúlyosabb társadalmi feszültségeket. Ezeknek is köszönhető, hogy Velencében, a Köztársaság fennállásának 1300 éve alatt soha nem tört ki forradalom.
Mi vélelmezzük, hogy egy kereskedelmi expedícióból eredő haszon „megérdemeltebb” és épp ezért tiszteletreméltóbb, mint egy udvari szolgálatért kiérdemelt földbirtok. De ezt a középkor nem így „vélelmezte”. A kereskedelmi hasznot sokszor gyanúsnak, a kereskedőket ócska ügyeskedőknek vagy szélhámosoknak tartotta. A velencei gazdagok nem „karddal” szerezték a vagyonukat. Feltételezhetjük, hogy a kereskedelmi hasznot a „fogyasztás” módja törvényesítette a városlakók szemében a középkori Velencében.
A kereskedő természetesen szigorú szabályok szerint adózott a nyereségéből. Háború idején katonáskodott, békében aktív „hírszerzőként” képviselte a Serenessima érdekeit. II. Orseolo Péter volt az első dózse, aki a velencei kereskedők hazafias feladatává tette, hogy lopott vagy vásárolt bizánci műkincsekkel (mozaikokkal, szentképekkel) díszítsék a Szent Márk bazilikát. Egy bazilika „köztér”, ahol ünnepnapokon a legágrólszakadtabb velencei is gyönyörködhetett a parádés műkincsekben.
Kincseket nemcsak vásárolni vagy lopni lehet (lopással kerültek Velencébe az „oroszlános” Szent Márk ereklyéi is), hanem megrendelni is. Egy templomi festményt, egy köztéri szobrot, egy családi kápolnát. Vagy meghívni a városba egy híres orgonaművészt, rendezni egy hatalmas népünnepélyt. Panem et circenses! A legszegényebbek „kenyeréről” a város és az egyház gondoskodott, a „cirkuszról” pedig a vagyonukat illendő módon elköltő magánszemélyek –ráadásul micsoda cirkuszról! Egy vagyontalan velencei vasárnaponként a legcsodálatosabb Tizianók és Tintorettók között sétálgathatott, és reggeltől-estig hallgathatta a kor legragyogóbb zenéit a kor legragyogóbb előadóinak a tolmácsolásában. Ünnepnapokon együtt mulathatott a város előkelőivel – ehetett, ihatott, botránkozhatott, utána végigülhette (vagy végigállhatta) a szabadtéri előadásokat.
A velencei mecenatúra a magántulajdont alakította át közkinccsé vagyis közös kulturális tulajdonná, ily módon a gazdagok „hivalkodása” is a társadalmi békét szolgálta.
A bürokratikusan túlszervezett Velencében a verbális önkifejezés elé akadályokat gördítettek. Nem véletlen, hogy a zene, a színház és a képzőművészet lesz a tipikus „velencei művészet”. Ez a modell nagyon bizáncias (ha tetszik, kelet-európai), de a velenceiek persze mást értettek művészi függetlenségen, mint a mai kelet-közép-európaiak. A művészek társadalmilag is fontos szerepet játszottak, de Velencében nem léteztek állami ösztöndíjak vagy kitüntetések – egy törvénytelen születésű „gyüttment” (mint például Giorgione) is nagy velencei festő lehetett. Ráadásul a politikától való függetlenség tényleg függetlenséget jelentett: velencei művészeknek nem kellett dózseválasztáskor „felsorakozniuk”, és kígyót-békát kiabálniuk a többiekre. Egy művész szuverenitása (ahogy egyetlen állampolgáré sem) persze nem lehetett maradéktalan egy ilyen mindent ellenőrizni akaró „szuperállamban”, Velencében. De azért a „haladás” vagy az „államérdek” nevében megőrülniük sem kellett. Ha a Serenissimára rátört volna a bolondóra, és az „európaiság” nevében az utolsó szögig eladja a hidakat, akkor egészen valószínűtlen, hogy a San Rocco művészei – a populizmus vádját kerülendő – lehagyják a szentképeikről a szegényeket.
A művészet – amelyet a gazdagok sajátos „közadakozása” tett lehetővé – túl fontos volt Velencében. Nemcsak az „önértéke” folytán, hanem a társadalmi béke szempontjából is. A művészet túlzó átideologizálása, „behódoltatása” előbb-utóbb a „balancia”, a társadalmi egyensúly felbomlásával fenyegetett volna.
Meglehet, ennek köszönhette a zene és a festészet a maga viszonylagos szuverenitását Velencében.
Ma a szépségéért szeretjük Velencét. És közben megfeledkezünk arról, hogy a művészet, ez a mindent átható esztétikum egy különleges, majdhogynem utánozhatatlan társadalom és egy tizenhárom évszázadon át kitartó társadalmi béke milyen fontos pillére volt.
Forrás: Velence (esszék)
A Velence múltjáról és jelenéről szóló esszékötet fejezetei. Történetek, eszmefuttatások, fényképek, idézetek
51 vagyok, egy 11 éves, csodás kislány mamája. Nagykanizsán születtem, az ELTÉ-n végeztem, hosszú ideig éltem Portugáliában, Olaszországban és Spanyolországban, lovagregényekkel és trubadúrokkal foglalkozom, a Károli Kreatív írás specializációját vezetem. Szerelemből tanítok.
De az írás fontosabb. Versekkel kezdtem, regényeim, novellásköteteim a Magvetőnél és a Jelenkornál jelentek meg. Esőváros (2004), Aranyhímzés (2005), Magyar dekameron (2007), Fordított idő (2015), Elsodort idő (2017), Összetört idő (2019).”
Kapcsolódó oldalak:
Újnautilus Irodalmi és Társadalmi Portál
Legfrissebb hozzászólások