Szegény, megboldogult kollégám “patásoknak” nevezte a pszichopatákat. Talán mert kilóg a lóláb — nem tudom. Mindenesetre egyre többen vannak az egyetemeken (is). Nárcisztikusak, könyörtelenek, nagyon kevés valódi olvasmányélményük van. Nehéz megértetni velük, hogy az irodalom nem feltétlenül a háború folytatása más eszközökkel, Nádasdy pl. nem azért fordította le a Commediát, mert Babitsot (vagy bárki mást) “le akart nyomni”. A költők nem feltétlenül harcosok, a versek nem szükségképpen fegyverek. A költészet nem valami giga-mega Csillagok háborúja. Hanem valami más.
Bár önmagukat szuperérzékeny embereknek tartják, nagyon kevéssé érdeklik őket a szövegek. Nagyon könnyen lehet ma olvasmányélmények nélkül szakértő bárki. Ma tömegével képezzük a diplomásokat, akik azokat a kötelező olvasmányokat sem olvasták, amiből majd érettségiztetni fognak. Csak “áttekintésük” van a művekről — vagyis csak azokat a neten terjedő kivonatokat és összefoglalókat olvasták, amiket a jövendő tanítványaik fognak. A jelenségre adott szokványos magyarázatok (net, eltömegesedett oktatás stb.) engem nem teljesen elégítenek ki. A folyamat már az én egyetemista éveim alatt elkezdődött. Bollók János hogy felháborodott, micsoda kulturális sokként élte át, hogy azok akarnak középkorászok lenni, akik nem tudnak jól latinul. Igen, én sem tudok. De a művekről szóló beszéd a 80-as években még nem szorította ki magukat a műveket. Ma kicsit olyan világ van, mint mikor Marxot olvasták, idézték, tanították, de olvasni senki sem olvasta. Vagy mikor orvosi diplomákat adtak ki a középkori egyetemeken olyan hallgatóknak, akik nem hogy felboncolt hullát, még meztelen emberi testet sem láttak.
Ez pedig az irodalmi művekről való értelmetlen hablatyolásnak kedvez. A patások “elhelyezik” a műveket, anélkül hogy azokat értelmeznék, vagy arról akárcsak bármilyen épkézláb gondolatuk lenne. Érvekre nem reagálnak, soha nem lehet őket egy beszédmódból kilendíteni. Közben nem emlékeznek arra, amit öt perccel korábban állítottak. (Az emlékezetnek ezek a furcsa “foltjai”, szakadásai azok, amelyek — az önreflexióra való totális képtelenség mellett — egy átlagos nárcisztikustól megkülönböztetik őket.) Természetesen sértésnek veszik, ha egy szemináriumon felhívod egy másik szempontra a figyelmüket. Vagy csak arra, hogy nincs értelme például Shakespeare nőellenességéről, antiszemitizmusáról beszélni ANÉLKÜL, hogy a korról vagy az adott műről gondolnánk valamit. Hogy egy drámai szöveg nem feltétlenül egy kaotikus címkefelhő, ahol rákattintunk egy-két jelszóra, hogy xy-t gyorsan leleplezzük.
Én amúgy sohasem szoktam a patásokat megszégyeníteni. Részint mert nem vagyok pszichiáter (tehát tévedhetek), részint mert félek is tőlük. És a leleplezést erkölcsi kötelességemnek sem érzem. A pszichopaták ugyanis soha nem mennek “vissza” a középiskolába tanítani.
A közhiedelemmel ellentétben egy magyar szak jó belépő a közéleti pályára, a társadalmi elithez. Egy nem túl művelt vidéki fiatal számára is néhány “rajongó” kritika, lelkes együtt-bulizás is komoly társadalmi kapcsolathálót eredményezhet. Mindenhol ott vagy, mindenhez hozzászólsz. Lady Dianaról jegyezték fel, hogy anélkül lett világsztár, hogy életében egyetlen könyvet végigolvasott volna.
Az orvosok szerint egyre több pszichopata van. A mai nyilvánosság (nemcsak a bulvár, hanem a kulturális és politikai élet is) kedvez nekik. Nincs élet, nincs halál, nincs igazság, nincs múlt, nincs jövő, csak az aktuális vitapartnernek behúzott balegyenes. Egy lehangolóan üres, semmibe vesző küzdőtér, ahol élőhalottak püfölik egymást. Ki egy vasdoronggal, ki egy levágott emberi fejjel, ki pedig egy Tolsztoj Összessel.
***
54 vagyok, egy 11 éves, csodás kislány mamája. Nagykanizsán születtem, az ELTÉ-n végeztem, hosszú ideig éltem Portugáliában, Olaszországban és Spanyolországban, lovagregényekkel és trubadúrokkal foglalkozom, a Károli Kreatív írás specializációját vezetem. Szerelemből tanítok.
De az írás fontosabb. Versekkel kezdtem, regényeim, novellásköteteim a Magvetőnél és a Jelenkornál jelentek meg. Esőváros (2004), Aranyhímzés (2005), Magyar dekameron (2007), Fordított idő (2015), Elsodort idő (2017).”
Kapcsolódó oldalak:
Újnautilus Irodalmi és Társadalmi Portál
Újnautilus Irodalmi és Társadalmi Portál Facebook oldala
Bánki Éva írásai a Lenolaj.hu oldalán
Legfrissebb hozzászólások