— Szereted Jókait?
— Csak uborkasalátával.
— Voltál Rómában?
— Csak a jövő érdekel, te is tudod.
És a legkirályabb:
— Hogy lehet, hogy önöknek olyan a korrupció, mint a levegő?
— Boldog karácsonyt kívánok.
Az abszurd mellébeszélések (amikből egyre többet hallunk) nem feltétlenül gonoszságból fakadnak. Az emberek többsége nem pszichopata, nem szerert egyetlen szavával öngyilkosságba, megszégyenülésbe kergetni másokat. Inkább kibújik a beszélgetésből. A 90-es években, az ezredfordulón mindennapos és megszokott verbális agresszió folytathatatlan —
az emberek nem is folytatják. Akik véletlenül sem akarnak (bár ugyanúgy véleménybuborékban élnek) szimpla propagandistákaként gondolni önmagukra, hanem szívesebben LÁTSZANAK nyitott, barátságos, párbeszédre kész embernek. Ennek az a módja, hogy úgy tesznek, mintha megértenék a másikat. Mímelik, MINTHA párbeszédet folytatnának vele.
A folytonos mellébeszéléshez kommunikációs adottságok is szükségesek. A 90-es évek és az ezredforduló irodalma (mikor is társadalmi kérdésekről “ciki” volt beszélni — minden egyébről persze szabadon lehetett, akár pentameterekben, alexandrinokban, Nibelung-strófákban, hiszen a kifejezés “számít”) az irodalmi igényű publicisztikákon és a komment-kultúrán át befolyásolta a tömegek műveltségét és értékrendjét. Jópofán mellébeszélni érdem. Egyenesen menő. Akkor is, ha harminc összefogó mondatot képtelen vagy elolvasni és értelmezni.
A “mellébeszélő” hallgató a vizsgán feszeng és szégyelli magát. Ő pontosan tudja, hogy nem a kérdésre válaszol. És tudja, hogy én is tudom. A mellébeszélésekben, szándékos félreértésekben többnyire van valami fölényeskedő vállveregetés. Tulajdonképpen te “válaszolsz” — de nem a kérdésre, hanem a másiknak tulajdonított előfeltevésekre. Ha valaki a nyelvtanulás és a külföldi tapasztalatszerzés fontosságáról értekezik, akkor vágj közbe és vizionálj a magyar határra érkező milliárd menekültet. Ha valakit érdekelnek az afrikai társadalomfejlődés tendenciái, ezek hatása a világtörténelemre, akkor veregesd meg a vállát, és súgd a fülébe, talán nem kéne annyira félnie más kultúráktól. Haladó tudatú Árpád-házi királyunk, XXIIII. Géza is befogadott ötven mohamedán íjászt — akkor mi a baj azzal, ha most bevezetik néhány helyen a sariát. Csak nyerünk vele.
És ugyanígy lehet “beszélgetni” szegénységről, nemi erőszakról, ügynökügyekről, stadionokról. Ilyen jópofán, vállveregetve.
A verbális agresszió a másik egészségét és méltóságát rombolja. /Nézd csak meg, milyen magasra nő egy gyerek, ha örökösen, a nap huszonnégy órájában alázzák./ A szándékos félreértések, csúsztatások pedig évtizedekre értelmezhetetlenné teszik a valóságot.
Jópofa ez a fenti kép. De csak csalás. Optikai illúzió.
Ha sokáig nézegeted (én ezt tettem), nehezen találod meg a táskádban a pénztárcádat vagy akár csak a fürdőszoba-ajtót.
***
51 vagyok, egy 9 éves, csodás kislány mamája. Nagykanizsán születtem, az ELTÉ-n végeztem, hosszú ideig éltem Portugáliában, Olaszországban és Spanyolországban, lovagregényekkel és trubadúrokkal foglalkozom, a Károli Kreatív írás specializációját vezetem. Szerelemből tanítok.
De az írás fontosabb. Versekkel kezdtem, regényeim, novellásköteteim a Magvetőnél és a Jelenkornál jelentek meg. Esőváros (2004), Aranyhímzés (2005), Magyar dekameron (2007), Fordított idő (2015), Elsodort idő (2017).”
Kapcsolódó oldalak:
Újnautilus Irodalmi és Társadalmi Portál
Legfrissebb hozzászólások