A riadt Holdat minden éjjel
én eresztem fel az égre.
Sápadt sugarában nyújtózik a kéj,
Cafatos szájjal a tüzet én fújom
a haldokló Napba, hogy parázsló öléből
zöld-világ teremjen,
lánglobogása érleljen magvakat,
adjon kenyeret az éhező szájaknak.
Mégis több az mint a jóllakott.
Kezem nyitja meg a föld méhét,
kincseket rejtek el benne.
De aki aranyat lel nem mosolyog többé.
Emelek magasságos hegyeket,
felhős ormokat ráncolok rá.
Becsvágy hódítja csúcsait.
Vésőmmel formálom a szárazföldeket,
simogató tág mozdulattal királyságokat alapítok.
De mivé lett fogadott fiad Európa?
Országhatárok szabdalta messzi tájakat
hiába köti össze az izmos Duna.
Én korbácsolom a sikoltozó szelet,
hullám hullámhoz tapad.
S fölgerjed dühében
a tenger öle nyel el
bűnöst, vétlent.
Fényceruzával én rajzolok
állatfigurákat a fekete palástra,
hogy olvashassa belőle, ki akarja
a végzet mily sorsra szánta.
Mintha a csúf vég nem lenne
ugyanaz mindég.
Tudom merre fordulnak
az álmok porfelhőjébe burkolva
a holnap vonalai.
De az út értelmét ki énekli meg?
Az élet és a halál titkait kutató
gondolkodó lényt teremtettem.
De röghöz kötött tudománya
mit tud a testből kilépő
lékekről?
Kezembe kígyózik a rend,
de már nem tudom mit kezdjek
vele, mint kinek semmi gondja
azzal aki gyáva, aki fél,
és még élni akar,
magányosan trónolok
az egyhangúság palotájában,
mérem a mérhetetlent,
a semmi ízét ízlelgetem
az unalom szőnyegén,
a végtelen ölén lebegek,
a bujdosó időben,
nem láthat be senki
fagyos ablakomon,
melyen át
csak tétlen tájakat nézhetek,
a pöre eget…
… a hosszú, hosszú csendben váratlanul
szörnyű felismerés tör utat, visít,
árad szét elöntve a világot,
– mégsem tudok mindent!
Mert nem tudom,
nem tudom mi terem az emberben,
ki azt véli, ha arcát az enyémhez
hasonlóra formáztam,
hatalma akkora mint az enyém,
s hozzá vagyok hasonló én!
Nem látom eszének útjai hová vezetik,
ma még csendes,
de másnap már káromol engem,
kevély akarattal kel fel ellenem,
gonosz ragályt lehel,
bősége teljében fuvalkodik,
csalfa nyelve szól álnokságokat,
saját vére ellen cselekszik,
nem tudja a hívság sebesen elszáll,
s az ítélet sem marad el sosem!
Azt hiszi romboló képzelete előtt
nincs zárva semmi…
…Nem tudom mit rontottam el,
mikor vásznamra bűvöltem őt?
Hiába véstem tiszta lelkébe
tilalmakat!
De miért tiltott amit vágy kerget?
Hiába tápláltam benne az éneklő
szeretetet!
Miért terem benne mégis ön-szeretet?
S irigységét mi hizlalja?
Elborzadva figyelem
az ember küzdő akaratának kőfejtőjéből
hogyan imbolyognak elő
az undok gondolatok,
s a tébolyult eszme szesze
hogyan járja át a gyenge
ember agyát.
S miért áll szemközt mindig két tábor,
s miért hiszi „ezredszer
az ész helyett a fegyver
s a láng.”[1] eldönthet mindent.
S annyi ostoba háború után mi jöhet még?
A homo sapiens már nem is
titkolt vér-szomja után
csak betonhegyek maradnak,
s a gyilkos felhőket,
a burjánzó sejteket
nemzedékek öröklik…
…Nem szelíd játék a világ,
hiába várják irgalmamat,
az nem örökkévaló.
Csönddé fagyott bennem
a jóakarat,
kitépem az ember arcából
maszkomat,
ne hasonlítsak hozzá többé!
[1] Illyés Gyula: A reformáció genfi emlékműve előtt
Legfrissebb hozzászólások