A Dél-Koreában megrendezésre kerülő ez évi téli olimpián a hirtelen barátkozni kívánó Észak-Korea jelentős létszámú delegációval vesz részt. A megbeszélések, egyeztetések folyamatosan zajlanak a közös programokról, és minden apróságról is. Az északiak Panmundzsannál megnyitott határon keresztül jönnek, a határ akárcsak szimbolikus megszüntetésére harminchárom éve nem volt példa.
Gyalog jönnek az északiak, vagy busszal, mások repülővel, a Koreai-Félszigetet keresztbe szelő határ ideiglenes megnyitása azonban igen szimbolikus lépés mindkét fél részéről.
Nagy lelkesedésükben a politikusok azt szerették volna, ha minden csapatsportban közösen indul észak és dél, végül a realitások mentém mindössze a női jéghoki csapat lesz közös, abban a sportban nincs akkora nagy különbség a két csapat tudása között, mint a többiben.
Közös lesz a zászló is, de alatta mégis lesz külön északi és déli is. Taekwondo bemutató lesz, északi Kpop katonalányokkal, komolyzenei közös előadások és még ezer és egy program.
Mindazonáltal a déliek reakciója több, mint óvatos. Mindenki első és második gondolata is az, hogy ebben a fagyos, rakétákkal telelőtt közelmúltban vajon mi vitte rá Kim Dzsong Unt a már, már támadásszerű testvéri szeretetre, ami hajaz egy bernáthegyi nyálas puszijaira, ami ugyan roppant kedves, de mégiscsak kellemetlen.
Gyakorlatilag folyamatosan ez a téma minden médiafelületen, és a déli várakozások nem igazán azok, amik lettek volna más időkben. Dél-Korea lakosai kimondottan gyanakszanak, azt feltételezik, hogy az amerikai szövetségestől szeretné Kim eltávolítani délt. A politikusok gyakorlatilag ugyanezt gondolják, csak óvatosabban fogalmaznak, azt mondják, adjunk nekik egy esélyt, jöjjenek, végül is egy nép vagyunk, aztán az olimpia után majd meglátjuk mit is akarnak valójában.
Észak-Korea már nem az az éhező, nyomorgó ország ami volt a nyolcvanas években. Előlünk elzárva, a kínaiakkal üzletelve szépen, bár torz módon fejlődnek, a politikai nyomás a lakosságon eltűnt, a csempészet és a feketepiac virágzik, semmivel nem élnek már vidéken sem rosszabbul, mint a mellettük elterülő Kína hasonló vidéki lakosai.
Aki ide akar jönni, ugyan illegálisan teszi, de már nem lövik le, nem hurcolják meg a családját, gyakorlatilag menjen, ha akar alapon állnak hozzá.
Sokan átjönnek, majd visszamennek az idősebb vagy épp kiskorú családtagokért, de olyat is hallottam, akinek itt nem tetszett, ezért visszaköltözött, a kutya sem törődik a hétköznapi ember mozgásával ott, kivéve, ha katona, vagy valami titok ismerője, stb.
Következésképp a déliek annyira nincsenek hasra esve az északi közeledéstől, sőt semennyire sincsenek, átlátszó trükknek tartják.
Egy külügyi szakpolitikus azt mondta, hogy az igaz, hogy mi itt azt gondoljuk, hogy az egyesítés kizárólag és magától értetődően déli irányítással történhet, és természetesen senkinek eszébe sem jut, hogy akkor majd vastapsolunk a nagyvezér unokájának, és eldobjuk a vérrel írt demokráciát, de mit tudhat vajon rólunk egy átlagos külföldi? Nyilván majd megkeresi a térképen, hol is helyezkedik el a Koreai-félsziget, észreveszi, hogy egy kettészelt országról van szó, felrémlik, hogy ezek közösen rendezték az olimpiát, és kedélyesen napirendre tér a tény felett, hogy Kim kiváltképp nagy létszámú gyalogos hadserege lerohanta délt, hiszen csak egyesültek, végül is azt akarták, egy zászló alatt vonultak az olimpián is…
Természetesen ez egy sarkos vélemény, azonban kétségtelenül ott a csapda, hogy a külföld ezt követően Dél és Észak-Koreát egyéb tekintetben sem fogja egymástól megkülönböztetni, hiszen egyik sem kedveli Amerikát, Japánt szintén közös, ősi ellenségüknek tartják, a részletek pedig csak a bennfenteseket érdeklik, abból pedig nincs sok. Manapság amúgy is dívik a világon a hagyományos liberális demokrácia felrúgása, eggyel több, vagy kevesebb a világ végén, nagyon nem fog izgatni senkit.
Az utca emberét megkérdezték, ők azt sem tudják, hogy pontosan mikor kezdődik a jeles sportesemény és hol. Ez utóbbi valóban kicsit zavaros, ugyanis Kángvan megyében rendezik, aminek a fővárosa Kángnüng, az olimpia neve ellenben Pjangcsáng, ahol az egyik hiper, szuper sípálya van. Legalább tíz helyszín van Kángvan megyén belül, a hulla fáradt, folyton dolgozó, és most a kínai szmoggal birkózó lakosság örül, hogy él, tudja, hogy valamikor februárban lesz olimpia, meg is nézi majd a tévében, tud az északiakról is, és örül is, meg nem is, de inkább nem ez esetben, ezen túl se ideje, se ereje ezzel foglalkozni, per pillanat antihisztaminon élünk és drágábbnál drágább hepa szűrős maszkokban járunk ki a kínai szutyok miatt, amit idefújt a szél, és pár napja csak sűrűsödik.
Mindent összevetve úgy látom, hogy Dél-Korea trükköt lát Észak-Korea hirtelen támadt testvéri szeretetében, nem tudja azt jelenleg gyanakvás nélkül viszonozni, az északi nyomulás inkább váltott ki visszatetszést és nyugtalanságot, mint örömöt.
Valaki azt kérdezte, hogy a nagy összeborulás után vajon hogy fognak ránk nézni a következő rakéta után, amikor követeljük az ENSZ újabb szankcióit. Szerintem remek kérdés…
***
EUGENIA S. LEE a Nem mindennapi mindennapok Dél-Koreában rovatban megjelent írásai
“Magyar vagyok, ami nem érdem, nem átok, egy állapot. A férjem, és így a családom fele viszont dél-koreai. Napjaim egy részét a német/holland határvidéken élem, másik felét itt Dél-Koreában. Ez alkalommal anyósom súlyos betegsége okán hosszabb időre rendezkedem be itt, a többi pedig majd kiderül. Apró jegyzeteim az itteni mindennapjaimról szólnak, ebben a városban amit Cheongju-nak neveznek, magam is most élek először.”
EUGENIA S. LEE alkotásai a Lenolaj.hu oldalán
EUGENIA S. LEE alkotásai a Káfé főnix irodalmi és fotóművészeti lap oldalán
Legfrissebb hozzászólások